Egy kiállítás ürügyén



Először a színek döbbentettek meg. A vérző vörösök, kadmiumsár­gák, az igazán kék kékek. Aztán a formák és a teljes szabadság. Ritkán vállal egy galéria ilyen kiállítást az agyonintellektualizált, idegbajos és finomkodó képzőművészet divatjának korában. Az Újpest Galéria meg­tette, mikor tárlatot rendezett „CigányKÉPpen" címmel. Balázs János képeit és Péli évszakokról készült sorozatát már nem lehet a felfedezés örömével néznünk, de művészi erejük változatlan. Oláh Mara és Oláh Jolán női festőktől szokatlanul kegyetlenül festenek- utoljára Szántó Pi­roska volt erre képes. Igazi meglepetést Dilinkó Gábor képei okoztak. Megdöbbentően jók, talán éppen azért, mert nem akarnak megdöbbente­ni. Az „Elsüllyedt tanyák" ege a vihar előtti csendet tükrözi - gyakori té­ma, de ritkán sikerül így megfogni egyetlen pillanatot. Drámai hatást keltett másik kiállított műve is, a „Félünk II". Elnagyolt Krisztus-alak, olyan, mintha a vér csorogna le a keresztfáról. Nagyon nagy mesterre vall. Nem lehetett elmenni Palotai Lajos „Szegény prímása" mellett sem, bár a kis méretű kép nem annyira a színhatásokkal operál, sokkal fontosabbak formai megoldásai. Túró Zoltán két rajzzal szerepelt a kiál­lításon, az egyik tőle teljesen szokatlan stílusban készült, leginkább a késői Picasso-rajzokkal rokonítható játékossága, könnyedsége.



Az ilyen képek láttán elgondolkodhatunk még valamin: szinte be­lénk sulykolják, hogy a huszadik század legnagyobb felfedezése az absztrakt, mely már nem a valóságot tükrözi, hanem a valóság önálló része, szinte nem is kép, hanem valóságdarab. Úgy tűnik, a roma fes­tők legtöbbje nem így gondolja. Ami azt illeti, sokkal inkább önálló va­lóságnak tűnik az ő jelképrendszerükön, élményeiken, gondolkodásu­kon átszűrt kép, mint az önálló valósággal csak kérkedő, lehányt beton­falakhoz hasonló képzőművészeti alkotások.
De miért? Talán mert öntörvényűek és még rendelkeznek a világra való rácsodálkozás képességével, amitől a leghétköznapibbnak látszó dolgokat is újnak láthatjuk - és láttathatjuk, az asszociáció segítségével - ami talán nem más, mint a játékra való képesség. Aki erre nem képes, ne foglalkozzon képzőművészettel.



Ami végképp érthetetlen, az az, hogy miért hívjuk ezt a fajta festé­szetet naiv művészetnek. Mindent előszeretettel címkézünk, skatulyá­zunk. Csak egy fogalom hiányzik innen: a szabad művészeté. Talán fé­lelmet kelt, mert művészetfilozófiai szempontból teljesen ellenőrizhe­tetlen?


Péntek Orsolya