Részletek Kanadában menekültstátust kérő romák önéletrajzából

S. Rudolf

“Romungró vagyok. (...) A második munkahelyemen, ahol bútorokat szállítottunk, néhány munkatársam nem volt hajlandó velem dolgozni. Azt mondták, hogy nem kapnak borravalót, ha velem látják őket a megrendelők. Nem engedték, hogy én vigyem a házba a bútort, mert az emberek nem szeretnek cigányt látni a házukban. (...) Amikor Kőbányán laktunk, és mi voltunk az egyetlen cigány család, ráadásul csak nekünk volt gyerekünk a házban, a szomszédok állandóan zargattak minket, hogy az ablak alatt játszó kisfiúkat csöndesítsük már el. Az nem zavarta őket, hogy nekünk csak kislányaink voltak, akik mindig otthon vannak. 1996 júliusában levelet kaptunk a házfelügyelőségtől, hogy a szomszédok panaszt emeltek, mert túl hangosak vagyunk. A levélben az állt, hogy azért, mert mi “mások” vagyunk, nekünk is be kell tartanuk a szabályokat, mint “minden magyar” állampolgárnak. Azzal fenyegettek, hogy ki fognak minket dobni a lakásból. Végül önként költöztünk el, miután a legkisebb lányunkat, Erzsit, kórházba kellett vinni, mert tüdőgyulladást kapott. A szomszédok ugyanis vödörszámra öntötték le őt hideg vízzel. Ezután úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Magyarországot.”

P. Imre

“1979-ben házasodtam. A feleségem nem volt cigány. A családja ki nem állhatott engem, ezért hamar szétváltunk. Született egy közös fiunk, akit csak az utca másik oldaláról láthattam, nem tudta, hogy én vagyok az ő apja. Mindez azért, mert én cigány vagyok. (...) Egy idő után lett annyi pénzem, hogy egy kis éttermet nyissak. Addig ment is az üzlet, amíg rá nem jöttek, hogy cigány vagyok. A polgármester, aki közismert volt cigánygyűlöletéről, visszavonta az iparengedélyemet. Minden pénzem ebben a vállalkozásban volt. Elvesztettem a munkámat, és mivel a lakásra felvett kölcsönt sem tudtam fizetni, a lakásomat is elvesztettem. (...) Egyszer, amikor késő este cigarettáért mentem a boltba, négy egyenruhás rendőr körbevett, és azt kérdezték, hogy miért piszkáltam az anyjukat. Utána már semmire sem emlékeztem, mert agyonvertek. A kórházban senki nem jelentette az ügyet a rendőrségen, mert féltek. Nagy nehezen találtam egy orvost, aki aláírta a leletemet. Az eset után eladtuk mindenünket, és 1998. november 20-án Kanadába mentünk.”

S. Dezső

“1998 áprilisában tanúja voltam, hogy három szkinhed félholtra vert egy fiatal cigány fiút. Tanúként beidéztek a bíróságra. A szkinhedek megfenyegettek, hogy ha vallok, kiverik a négyhónapos terhes feleségemből a gyereket. A hatéves fiamat is megfenyegették. 1998. május 18-án volt a tárgyalás. Mi aznap érkeztünk Kanadába.”

T. Anna

“1997 tavaszán egy cigány kislány Polgárból csigát ment gyűjteni, hogy legyen mit vacsoráznia a családnak. A kislány kutyákkal védett területre tévedt. Az őr meglátta, és ráparancsolt a kutyákra, hogy támadják meg. A kislányt darabokra szaggatták, a testét szatyorban kellett hazavinni. Az őrt nem ítélték el. Elsimították az ügyet azzal, hogy részeg volt. Ez a történet annyira megrémített minket, hogy elköltöztünk arról a helyről.”

F. Joli

“Amikor hétéves lettem, akkor értettem meg, hogy miért viselkednek velem olyan furcsán az iskolában és az iskolán kívül. Az iskolában senki nem akart mellém ülni. Azt mondták, tetves cigány vagyok. Osztályról osztályra küldözgettek engem, mert a szülők megfenyegették az iskolát, hogy kiveszik az osztályból a gyerekeiket, ha cigány is jár oda. Az anyámnak azt mondták, hogy azért küldenek egyik osztályból a másikba, mert rossz hatással vagyok a többiekre. A szülői fogadóórán féltem, hogy az anyám rájön, hogy rosszul bántak velem az iskolában. (...) Mielőtt megszületett a második lányunk, már egyszer terhes voltam. Húszadik hetesen rosszul lettem és vérezni kezdtem. A kórházban hisztisnek nevezett az ápolónő, aki felvett engem, majd egész éjszaka rám sem néztek. Reggel aztán szóltam megint, hogy nagyon rosszul vagyok, ekkor azt mondta a nővér, hogy az orvost még ilyen korán reggel nem lehet zavarni. A végén összeszedtem magam, és magam kerestem egy orvost, de aztán a szobája előtt összeestem, elvesztettem az eszméletemet. Másnap, amikor magamhoz tértem, szörnyű fájdalmat éreztem a hasamban. Kérdeztem, mi történt. Azt mondták: »Semmi. Egy cigány purdéval kevesebb jött erre a világra.« Ezután az eset után úgy döntöttünk a férjemmel, hogy ebben az országban nem maradunk tovább, és olyan helyre megyünk, ahol nem bántják az embert a származása miatt.”