mit ér az útlevél, ha magyar?
A kiutazás szabadságától a hazatérés alapjogáig
Nem sok nemzedéknek adatik meg, hogy születése évszázadán túllépve mindjárt egy új évezredben találja magát. Ha a nagy ugrást nem időben, hanem térben, és valamivel szerényebb léptékben képzeljük el, akkor csak arra kellene biztosítékot szereznünk, hogy nem csak elhagyhatjuk az országunkat, de ezzel automatikusan átléphetünk egy másik állam határán is. Vajon van – e erre lehetősége az utazónak, aki nem az időben kalandozik, hanem az országúton, államhatárok között? A nemzetközi migrációs irodalomban még megírásra vár az a nagy tudományos-fantasztikus regény, amely nem bolygóközi utazásokról, hanem pusztán az államközi szabad mozgásról szól. Amelyben a szerző nemcsak az idő dimenziójával bíbelődik, de merészen elképzeli, ahogy a nem fehér bőrű és nem diplomatatáskás vándor előtt udvariasan felnyitják az államhatáron a sorompót, sőt a fejlettebb régiókban már sorompó sincs, csak egy vidám fényreklám kíván szerencsés utat. A túloldalon pedig örömmel üdvözlik, minden nyelvi akadályt leküzdve útba igazítják, melegen kezet ráznak vele a vendéglátó-ipari szakemberré átképzett határőrök és vámtisztek. Nincs útlevél, vagy ha mégis, csak emlékkönyvként viszik magukkal a mókás pecséteket gyűjtő gyermeteg utasok. Ahogy a töretlen optimizmus idejében mondták: Határ a csillagos ég!
Ez az írás – a szerző gyér fantáziájának köszönhetően – nem rugaszkodik el a valóságtól, pusztán a nemzetközi vándorok elé tornyosuló jogi akadályokat, korlátokat sorolja fel, ám ezzel tálcán kínálja a témát a tudományos -fantasztikus irodalom leendő nagy műveinek.
A nemzetállamok kialakulásáig a szülőföld, a település elhagyása elsősorban az utas életének, vagyonának kockáztatásával járt, és nem ütközött rendészeti célú törvényi korlátokba. Albert Tezla és Puskás Júlia kutatásai szerint az 1870-es években a kivándorlók száma a Monarchia magyarországi területeiről néhány száz volt évente, míg az évtized végére már ezren felül volt. A fő célpont Amerika volt, a “távoli, mesés föld”. Az 1880-as évtizedre meredeken emelkedtek a számok, és nyilvánvalóvá vált, hogy tömeges kivándorlási hullám vette kezdetét, amely a XX. század első évtizedében érte el tetőfokát. Puskás Júlia elemzése szerint a visszavándorlók, a többször áthajózók levonása után az Egyesült Államokba vándorló magyarok száma 1871-1913 között 1 300 000 ezerre becsülhető.
A kivándorlók adatainak regisztrálása 1899 előtt nem tartozott a közigazgatási szervek kötelezettségei körébe, a vármegyék saját belátásuk szerint gyűjtötték az adatokat, és az alispánok éves jelentésükben erre is kitértek. 1899-től a Statisztikai Hivatal új adatgyűjtést vezetett be, és azt (esetenként részlegesen) a statisztikai évkönyvben közölték. A kivándorlók célja a tőkegyűjtés volt, hogy hazatérve földet, szerszámot, házat, műhelyt vehessen, a családi gazdaságot megalapozza, és csak a kint töltött idő változtatta meg sokuk szándékát a végleges letelepedésre. A sajtóban és a közéletben egyre többet foglalkoztak a munkaerő elvándorlásával, és a gazdasági szervezetek (például az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, a Nemzeti Szövetség) is követelte, hogy a kormányzat tegyen valamit az “Amerika-láz” és a nemzeti “vérveszteség” ellen. A kortárs irodalom, tudomány könyvtárnyi anyagot írt a kivándorlás okairól, méreteiről, annak demográfiai, gazdasági hatásairól. Például Thirring Gusztáv demográfiai-elemzésében feltárta, hogy mely peremvidéki, nemzetiségi területekről indult el a kivándorlás; Kovács Lajos, Hegedűs Lóránt vizsgálta empirikusan is a folyamatot, és bizonyította, hogy a hazaküldött pénzek nem ellensúlyozzák a munkaerő távozásával okozott gazdasági veszteséget.
Ugyanakkor a kormányzat csak lassan reagált a közvélemény követelésére, a kivándorlási hullám megállítására, az utazás és a külföldi munkavállalás teljes szabadságának korlátozására. A belügyminiszter először 1875-ből ismert leirata szerint felszólította Moson vármegye alispánját, hogy tegyen jelentést a megye területén előforduló tömeges kivándorlás körülményeiről. Elsősorban az északi vármegyékből írtak feliratokat az országgyűléshez, követelve a szabad költözködési jog korlátozását, a szabad munkavállalás jogának drákói szigorítását. Végül a Kormány, engedve a közóhajnak 1881-ban törvényjavaslatot terjesztett be a kivándorlást szervező toborzó ügynökök tevékenységéről. “Kétségtelen, hogy a nagyobb mérvű kivándorlás ténye létezik, és ezen körülmény oly országban, hol általánosságban véve a népességnek nem túltömöttségéről, hanem inkább gyér voltáról, s így a munkaerő drágaságáról lehet szó, minden esetben nagy figyelmet érdemel. A kivándorlást betiltani egyáltalában a mai kor fogalmai szerint nem lehet, hiszen tudjuk, hogy a kivándorlási jog egyes államok alkotmányában biztosított jogot képez. A tilalom nem is bírna kellő hatállyal, mert midőn a világ majd minden államát be lehet járni útlevél nélkül, a kivándorolni akaró elmehet észrevétlenül vagy azon ürügy alatt, hogy csak a szomszéd államba megy üzleti vagy magánügyben, minek folytán az illető hatóságok azt, hogy kivándorolt, csak akkor tudnák meg, mint az már megakadályozni már nem állna hatalmukban” – fogalmazott a T. Házban az előterjesztő belügyminiszter. Mivel úgy vélték, hogy a toborzó ügynökök csábítják az egyszerű embereket, kecsegtetik a kinti boldogulással, és mert jó üzlet a kivándorlók utaztatása, az 1881-ben elfogadott XXXVIII. törvénycikk ezt kívánta keretek közé szorítani. Engedélyhez kötötte a kivándorlás közvetítését, a kivándorlási ügynöki tevékenységet, büntette az engedély nélkül működő kivándorlási ügynököket. Ugyanakkor nem korlátozták a kivándorlás szabadságát.
Egyidejűleg folytatódott a megyei hatóságok, földesúri szervezetek követelése a kiutazás, kivándorlás korlátozását illetően. Például 1886-ban Sáros vármegye szabályrendelete az engedély nélküli amerikai kivándorlások megbüntetéséről rendelkezett. Ennek értelmében az útlevél nélkül útra kelő és út közben feltartóztatott kivándorlót visszarendelték az illetősége szerinti településre, továbbá pénzbírsággal sújtották vagy elzárással azt, aki kivándorlásra csábított, ahhoz pénz kölcsönzött vagy ajándékozott. A községi bíró kötelessége volt jelenteni a járási főszolgabírónak, ha tudomására jutott, hogy a községből egy vagy több személy kivándorolni készül, már útra kelt. Kötelezték a járási főszolgabírókat és a rendőrkapitányokat, hogy éberen figyeljék a kivándorlási mozgalmat, és puhatolják ki a toborzó ügynököket, továbbá tartóztassák le az útlevél nélkül utazókat. A belügyminiszter 1753/1883. Körrendelete is előírta a toborzási ügynökök felderítését, kipuhatolását. A bel-és a közlekedési miniszter 18690/1897. Körrendelete pedig megszabta a vasúti igazgatóságoknak, hogy Amerikába jegyet csak útlevél felmutatása mellett adjanak ki.
A mozgási szabadság hatékony korlátozását kérő feliratokra a belügyminiszter rendre úgy válaszolt (példának okáért 1900. Július 5-i BM Körlevélben), hogy a kivándorlást kényszer-eszközökkel megakadályozni nem lehet, mivel ellenkezik az állampolgároknak általánosan elismert alapjogaival. “A baj csak a helyes közgazdasági és közigazgatási intézkedésekkel orvosolható.” Ugyanakkor a kormány nem tekintette drámainak a kivándorlást, például a nagyszámú kisebbség távozása miatt, és mert csökkentette a társadalmi, gazdasági feszültségeket. Ezt azonban nyíltan nem jelenthette ki, így a hivatalos retorika elítélte a kivándorlást, sőt a sajtót is arra bíztatta, fessen kedvezőtlen képet a kinti viszonyokról. Mindazonáltal a közvélemény követelte a kivándorlási törvény megalkotását, amelynek tervezetét 1902-ben elkészítették, és novemberben benyújtották megvitatásra a törvényhozásnak.
A kivándorlásról 1903-ban elfogadott IV. törvénycikk indoklásában megfogalmazódik, hogy a kormányzatnak sem szándéka, sem lehetősége nincs a kivándorlás meggátlására. Célja egyrészt, hogy ellenőrzötté tegye és irányítsa, így ezáltal mérsékelje a méreteit. Másrészt, hogy a kivándorlók ne a németországi, hanem a fiumei kikötőket vegyék igénybe, és a kivándorlók szállításából keletkező profit magyar cégek zsebébe kerüljön. Ezért a törvény meghatározta a hajóstársaságok működését, a kiutazás útvonalát, sőt megszabta az utas és a szállító cég közötti szerződés minden fontos kérdését (például a fedélzeten orvosi kezelést, szállást, étkezést kellett nyújtani, a jegyárakat maximálták, a kiutazót panaszjog illette meg, a szállító cégtől az engedélyt visszavonhatta a miniszter). Másként fogalmazva, az állam gondoskodni akart a távozók egészségéről, erkölcseiről, vagyonának és személyének biztonságáról, ám ezzel szorítva ellenőrzött keretek közé mozgásukat. A koncessziós szerződés korlátozta a versenyt a szállító cégek között, és tiltotta a kivándorlási utazás reklámozását is.
A törvény szerint kivándorló az, aki tartós kereset céljából bizonytalan időre külföldre távozik. A honvédelmi kötelezettség alatt álló személy csak külön hatósági engedéllyel vándorolhat ki (a korabeli sajtó szerint pénzért elintézhető volt bárkinek), a kiskorúak esetében az apa/gyám írásbeli, hatóság előtt hitelesített hozzájárulására volt szükség. 15 éven aluli személy csak megbízható felnőtt kísérővel vándorolhatott ki, ha a megérkezés helyén elhelyezése biztosított volt. Nem vándorolhatott ki, aki szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény miatt büntetőeljárás alatt állt, akit jogerősen szabadságvesztésre ítélték annak kitöltéséig, továbbá az, akit eltartási kötelezettség terhelt (15 éven aluli gyermekével szemben), de róla kellően nem gondoskodott (például a házát, földjét ráhagyta). Szintén tiltották a kivándorlását annak, aki a célállomásra kiutazáshoz kellő fedezettel és az ottani bevándorlási feltételekkel nem rendelkezett. Az sem, akit idegen állam, szervezet kivándorlásra toborzott (azaz szállítása részben vagy egészen ingyenes, esetleg megelőlegezték). Ugyancsak korlátozást jelentett, ha a belügyminiszter ideiglenesen megtiltotta az adott cél-országba a kivándorlást, mert ott általában a kivándorló vagy egyes foglalkozású egyén élete, egészsége, erkölcse, vagyona komoly veszélynek van kitéve. Végül említem meg, de a kiutazás legfőbb feltétele volt, hogy az addig úti okmányok nélküli utazást törvényesen is megszüntetve, útlevéllel rendelkezzen a kivándorló. A rövid idejű, nem keresetszerzésre utazók tehát útlevél nélkül léphettek ki az országból. Akkoriban a belügyminiszter feladata volt kérésre tájékoztatást adni a célállamba beutazás feltételeiről és megszabni a kivándorlás útvonalát. Amennyiben a szállító cég kivándorlási tilalomba, korlátozásba ütköző személyt szállított, köteles volt ingyenes visszaszállítani. Az útlevél nélküli utas feltétele kihágást (pénzbüntetés megfizetését) jelentett, akárcsak az, ha valaki nyilvánosság előtt szóban vagy írásban kivándorlásra buzdított, -olyan cselekedetre ami egyébként nem volt tilos.
A hazatérni kívánó, vagyontalan személyek úti költségének részben vagy teljes fedezésére, a kivándoroltak külföldi útbaigazítását, munkaközvetítését, ideiglenes elszállásolását végző szervezetek támogatására, valamint a kivándorlók vallási és szellemi szükségleteinek támogatására Kivándorlási Alapot hoztak létre. A belügyminiszter kezelésében működő Alap állami támogatásból gazdálkodott (az 1903-as költségvetésből 80 ezer koronát kapott), továbbá bevételi forrásául szolgált még az útlevél-kiállítási díjak egy része, a kivándorlókat szállító cégek által fizetett engedélyezési díj, valamint a kivándorlók hazautalásait végző pénzintézetek által meghatározott évi jutalékának egy része.
“A kivándorlásra vonatkozó kérdések szakszerű tárgyalására” a törvény létre hozta a Kivándorlási Tanácsot a belügyminiszter vezetésével. A Tanács tagja volt miniszterelnök, a belügyminiszter, valamint a pénzügyi, az igazságügyi, a közoktatási, a kereskedelmi, a földművelési és a honvédelmi miniszter összesen tíz kiküldöttje, valamin a belügyminiszter által kiválasztott tíz tag a kereskedelmi és iparkamarák, gazdasági egyesületek, szervezetek kebeléből. 1909 után helyet kaptak benne a tudomány képviselői is.
1921-ben a Kivándorlási Tanács hívta életre a Magyar Kivándorlókat és Visszavándorlókat Védő Irodát, amely társadalmi szervezetként célul tűzte ki, hogy tájékoztatja a ki-és visszavándorlókat, anyagi és erkölcsi érdekeiket az utazás előkészítése és tartama alatt segíti elhelyezkedésüket.
A kivándorlókat szállító társaságok között nagy volt a harc a szerződés és a piac megszerzéséért, és ez leszorította az árakat. Csalódottak voltak a német, amerikai cégek, amiért egy angol nyerte el a koncessziót, miközben nem volt elég szállító kapacitása. A vándorok így nem szükségképpen választották a fiumei kikötőt, ám a belügyi szigor (ld. 400.000/1904. BM rendeletet), a karhatalom és a kedvezmények elegye (például a MÁV tíz utas esetében félárú jegyet adott) arra terelte az utasokat. Útlevelet is csak azok kaptak, akik a Fiume útvonalat választották, az egyéb társaságnál vett vagy kintről küldött jegyeket elkobozták, amely a kinti magyarok körében nagy felháborodást váltott ki, diplomáciai bonyodalmakat okozott. Lassan nyilvánvaló lett, hogy a magyar kivándorlási profitot nem lehetett csak magyar cégeken keresztül megszerezni, osztozni kellett a piacon, és ezért a kormány titkos tárgyalásokat folytatott a konkurens német-amerikai cégekkel, és a törvény módosítása is elkerülhetetlenné vált.
Az 1908-ban benyújtott, majd 1909-ben elfogadott II.törvénycikk a kivándorlásról rendelkezett. Hans Chmelar szerint ez adta valamennyi európai törvény közül a legtöbb lehetőséget a kormánynak a kivándorlás csökkentésére, bár alig ütött rést a kivándorlás szabadságán, amely továbbra sem volt célja a kormánynak.
A törvény megszigorította az engedély nélküli kivándorlási ügynökökkel szembeni szankciót, és őket egy évig terjedő szabadságvesztéssel és 800 korona pénzbírsággal sújtotta. Büntette a hatóság megkerülésével jogtalanul kivándorlókat kéthavi fogházzal és 600 koronával. Megszűnt a kivándorlókat szállító angol cég monopóliuma, és lehetővé vált Budapesten és a határ közelében kivándorlási irodák felállítása. Megtiltották a kivándorlási jutalékokat, és a kivándorlási irodák alkalmazottai fix fizetésben részesültek. A honvédelmi kötelezettség alatt álló csak a bel-és honvédelmi miniszter engedélyével vándorolhatott ki, ha óvadékot fizetett. 1913. július 18-án a törvényhozás megtárgyalta az új koncessziós szerződés feltételeit. A sajtóban is foglalkoztak a kérdéssel, és Buday Barna is a kivándorlás további megszorítását fogalmazta meg. “Veszedelmesnek, sőt bűnösnek látnám azt az állampolitikát, amely míg egyfelől óriási vér-és pénzáldozatot követel a haderő fejlesztésére… másfelől elnézné, hogy élelmes emberkufárok csempészet révén a magyar haderőt minden évben két Moháccsal felérő emberveszteségnek tegyék ki.”
A világháború kitörése egy csapásra elvágta a kivándorlás lehetőségét. A továbbiakban a vándorlást jelentősen visszafogta nem csak a háborús halálozás, az államhatárok megváltozása, a magyarországi bevándorlás, de az amerikai befogadási politika megszigorítása. Az Egyesült Államokban, 1921-ben elfogadták a Quota Act-et, amely a korábbi liberális bevándorlási politika helyett az USA 1910-es népességmegoszlása szerinti arányban határozta meg az egyes országokból bevándoroltatható külföldieket (a külföldiek a lakosság 3%-át tették ki). Ezt tovább csökkentették 1924-ben az Immigration Restriction Act-elfogadásával, ugyanis annak bázisa az 1890-es lakossági arányszám volt. Így például magyarok évente 5500-an vándorolhattak be, biztosítva a “szelekciót” és kizárva a katolikusokat, zsidókat, olaszokat, szlávokat és a magyarok tömeges bevándorlását. Thirring Gusztáv és Ferenczi Imre becslése szerint 1922-27 között Magyarországról mintegy 40 ezren vándoroltak ki, az utódállamokból pedig a feltehetően magyar nemzetiségűek 30 ezren. A magyar kormány szerint ez főként kényszer hatására történt, ahogy ezt a kormány képviselője 1924-ben a római bevándorlásügyi első nemzetközi értekezleten elmondotta.
A bevándorlás megszigorítása miatt sokan próbálkoztak illegálisan belépni az Amerikába Mexikón, Kubán, Kanadán keresztül, némelyeknek sikerült is. A gazdasági világválság idején is alacsony volt az emigráció, mert a lakhatás, munkanélküliség ellenére a megélhetés még mindig biztonságosabb volt itthon, mint idegen környezetben. Puskás Júlia elemzései szerint 1929-34 között többen visszatértek Európába, mint mentek el. Az 1931-ben újjáalakult a Kivándorlási Tanács, és nyitó ülésén a belügyminiszter a visszavándorlás gondjairól beszélt, mert a kivándorlást és külföldi munkavállalást továbbra sem akadályozták, amely egyébként szelepként levezethette a hazai feszültségek egy részét. “Már alig van kivándorló, helyette az a veszély fenyeget, hogy a külföldi magyarokat az egyes országokból deportálják vagy hazaküldik. Ilyen viszonyok között hatóságainknak, különösen külképviseleteinknek legfőbb hivatása, hogy az idegen országban munkaalkalomról gondoskodjanak a kivándoroltak részére, és hogy védekezzenek a visszavándorlás vagy a polgárok deportálása ellen.”
A kivándorlók más országokat céloztak meg, így Kanadát, Dél-Amerikát, Ausztráliát, ahol mezőgazdasági munkásokat toboroztak. A kanadai bevándorlási politika azonban az 1930-as évektől szigorodott, így felértékelődött a magyar vándorok számára Nyugat-Európa, Franciaország és Belgium, míg a rövidebb munkavállalás céljából Németország. 1920-40 között a falusi kivándorlás csökkent, és a városokból egyre több értelmiségi távozott.
Az 1930-as évek végétől megindult a menekülés, kényszerkivándorlás a szélsőséges politikai nézetek, faji törvények hatására. Így megváltozott a kivándorlók társadalmi összetétele, mint a korábbi kivándorlási hullámoknál (25% értelmiségi, 50% iparos, kereskedő volt). Az irány főként Észak-és Dél-Amerika volt.
Tóth Judit
(Következő számunkban folytatjuk)