A cigányügy jogi szabályozása Magyarországon

 

I. rész: A rendi társadalom időszaka1

 

Magyarország történelme során a cigányügyi szabályozás három jól elhatárolható időszakra osztható. Az első időszak a cigányok magyarországi megjelenésétől a polgári korszak végéig tartott, a második a szocializmus időszaka volt, a harmadik periódus a rendszerváltástól napjainkig tart.

A felosztás természetesen elnagyolt, hiszen a három korszak további egységekre tagolható. A cigányügy jogi szabályozásában azonban a három korszak éles elválasztása azért indokolt, mert mind az államszocializmus időszakában, mind az 1989-es rendszerváltást követően erőteljes

és hirtelen koncepcióváltás történt a jogi szabályozás tekintetében, és ezzel együtt a romák helyzetének megítélésében is.

 

 

Az első dokumentumok

 

A magyarországi cigányokról nagyon kevés adattal rendelkezik a történelemtudomány a mohácsi vészt megelőző időkről. Hogy az 1382-től az agrami (zágrábi) bíróság előtt folyó perekben Cigan, Cygan, Chikan nevű mészárosok szerepeltek, és az 1370-es évektől kezdve a „cigány” családi és településnévként is felbukkanna, az újabb kutatások szerint nem bizonyítja a romák jelenlétét Magyarországon. Ezek a családok letelepedettek, néhányuk nemesi címmel rendelkezik, ami ellene szól annak a hipotézisnek, hogy ezek a családok cigányok lettek volna – mutat rá Nagy Pál A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában és Angus Fraser A cigányok című könyvében. A középkori cigánykutatók kedvelt témája az 1417-ben kelt, Luxemburgi Zsigmondnak tulajdonított menlevél, annak ellenére, hogy az okiratnak elsődleges forrása nem maradt fenn. Sőt, egyetlen olyan forrás sem létezik, amely a menlevél másolatát vagy akárcsak részletét tartalmazná. A Zsigmond-féle menlevelet egyedül Hermann Corneus krónikás említi. Lehetséges, hogy a menlevél egyáltalán nem létezett, ennek ellenére a kutatók, történészek és jogászok ezt az okiratot tekintik a romák magyarországi jelenlétét igazoló első hiteles dokumentumnak.

Fraser A cigányok című könyvében idézi az 1550-ben készült Cosmographia universalist, amelyből arra következtet, hogy a cigányok ravasz módon több másolatot is készíttettek a menlevélből, a későbbi oldalakon azonban kételyeivel önmaga cáfolja állítását.

1422-ben találkozunk legközelebb olyan cigányokkal, akik megfordultak Magyarországon. Ezt a Luxemburgi Zsigmond Szepesben kiadott menlevelének másodlagos forrásaival bizonyítják a téma kutatói. A szöveget 1424-ben Andreas regensburgi pap jegyezte le először, és 1763-ban Oefelius adta ki. A magyarországi szerzők Fejér György 1844-es Codex Diplomaticus kötetéből ismerik. A dokumentumot az egyes szerzők eltérő fordításban közlik: hogy félrefordításokról van-e szó, vagy egyszerű történelemhamisításról, nem eldönthető. Úgy tűnik, Heiczinger János, Tomka Miklós és Sir Angus Fraser a különböző fordításokkal saját hipotézisüket kívánták alátámasztani. Nagy Pál hosszas számítási bravúrral és történelmi dokumentumokkal – miszerint Luxemburgi Zsigmond ez idő tájt Prágában tartózkodott – meggyőzően cáfolja a menlevél hitelességét. A menlevelet László vajda és népe számára adta ki a király. A Fraser-féle fordítást idézve „ha bármilyen viszály vagy megosztottság vagy baj támadna közöttük, nem tinéktek, hanem csak nevezett László vajdának legyen hatalma ítélkezni vagy feljelentést adni”. A szabadalom nem önbíráskodási jogot adott, ahogy azt Tomka értelmezi, hanem ítélkezési kiváltságot – mutat rá Mezey Barna A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban (MCD) című könyv jegyzeteiben.

A XVI–XVII. században a cigány etnikum a társadalom marginalizálódott csoportjaiba tartozó közösség volt, amelyet nem üldöztek jobban, mint bármely más kóborló csapatot. A mohácsi csatavesztést követően az ország három részre szakadásával teljes lett a politikai zűrzavar. Ebben a szervezetlenségben sem a magyar társadalom, sem a politikai vezetés nem szentelt különösebb figyelmet a vándorló cigány csapatoknak; a kóbor cigányok nem okoztak különösebb problémát. A romák útjaik során híreket vittek, szolgáltatásaikkal (fémművesség) hasznára voltak a magyar társadalomnak a törökellenes harcokban.

1422-ből ismeretes egy másik menlevél is, amelyről az itáliai krónikák adnak hírt. A Bolognában megfordult cigány csapat és vezetője, András herceg Magyarországról érkeztek. A történet így hangzik: András herceg hitehagyott lett, ezért a magyar király elvette földjeit. Később András ismét visszatért a keresztény hitre, de a magyar király megparancsolta Andrásnak és csapatának, hogy hét évig vándoroljanak, keressék fel a pápát, és csak ezután térjenek haza. András herceg csapatának – szól a mese – megengedte a magyar király, hogy akárhol vannak, tolvajlással is kielégíthetik szükségleteiket, s emiatt senki nem vonhatja őket felelősségre. Nem eldöntött kérdés, hogy ezeket a történeteket a cigányok találták-e ki, vagy a krónikások költötték róluk. Felmerül azonban egy másik kérdés is. Ha a cigányok találták ki a mesét, vajon azért tették, mert hittek benne, vagy azért, mert azt gondolták, hogy ezt fogják a leginkább elhinni nekik? Ha ez utóbbi lenne az igazság, az azt jelentené, hogy a cigányok egyáltalán nem ismerték a keresztény értékrendet.

 

 

Menlevelek és parancslevelek

 

A középkori királyi oklevelek két csoportba sorolhatók. Az első menlevél – az 1526 előtti időkből csupán egy maradt az utókorra – az II. Ulászló 1496-os salvus conductusa Bolgár Tamás vajda és népe számára, amely a cigány csapatok szabad mozgását tette lehetővé, és ezzel egyidejűleg ellenőrizhetőségüket is biztosította. A menlevél célja elsősorban az volt, hogy jogilag egyértelmű helyzetet teremtsen az országon áthaladó és hosszabb ideig itt tartózkodó cigányok és a magyar lakosság között, illetve az esetleges konfliktusok kialakulását megelőzze. Az 1496-os oklevél szoros szövegelemzéséből nyilvánvalóvá válik, hogy ez idő tájt a cigányoknak nem adtak feltétel nélkül menlevelet. A Bolgár Tamás vajdának kiadott királyi okirat semmiféle privilégiumot nem tartalmaz. Kiadására azért került sor, hogy a 25 sátort kitevő, hadi szerszámokat gyártó cigány csoport szabadon eljuthasson Pécsre. Heiczinger János egyenesen besorolja cigányokat a török által fenyegetett ország védelmi szerkezetébe, ám hitelesebbnek tűnik Nagy Pál következtetése, miszerint II. Ulászló a menlevelet azon egyszerű okból adta ki, mert a XV. század végén dúló belviszályokban a cigányok az ő oldalán álltak, tőlük biztos segítséget remélhetett.

A másik csoportba a parancslevelek tartoznak. A menlevelekkel ellentétben ezek az okiratok a cigányok társadalmi helyzetét szabályozták, beleszólva a helyi joghatósági és igazgatási vitákba. Míg a menlevelekkel rendelkező, folyamatosan vándorló csoportok felületes kapcsolatot alakítottak ki környezetükkel, addig a parancslevelekből az derül ki, hogy a városokban és földesúri birtokokon letelepült csoportok közvetlen kapcsolatba kerültek és aktívan részt vettek környezetük életében.

A történelmi Magyarország területén a cigányok nem hoztak létre önálló településeket, nem kaptak kollektív kiváltságokat, amelyből feltételezhetjük, hogy a középkorban a cigányokat sem formális, sem informális módon nem tekintették államalkotó tényezőknek. A menleveleket és okleveleket minden esetben bizonyos cigány csoportok kapták, ritkább esetben meghatározott település cigány lakossága. A legtöbb oklevélből az is egyértelműen kiderül, hogy a privilégiumot, menlevelet e csoportok nem etnikai hovatartozásuk miatt, hanem meghatározott szolgálatokért kapták.

A cigányok megadóztatására való törekvés hiteles dokumentumai a XVI. század közepe táján megszaporodtak. Az utókor számára fennmaradt három eredeti oklevél közül az első I. Ferdinánd nevéhez fűződik, aki 1552. április 10-én Bécsben kiállított oklevelében a dési cigányok feletti joghatóságot szabályozta. A romák speciális szolgálataikért adómentességet kaptak, és biztosították számukra a szabad mozgás lehetőségét.

Csak Erdélyből ismerünk olyan oklevelet, amely cigányok adományozásáról szól. 1564-ben János Zsigmond fejedelem az Apaffyaknak „25 sátoralja cigány népet adományozott jobbágyul”. Az adományozó levelek kiadására csak olyan esetben került sor, amikor a földesurak a cigányokat már „birtokolták”, csupán nem rendelkeztek az ehhez szükséges oklevéllel. Az adományozás annyit jelentett, hogy a cigányok feletti rendelkezési jogokat megkapták a földesurak. Az adományozás hátterében – az oklevelekből gyaníthatóan – a cigányok munkaerejével való rendelkezés és az adóztatási, szolgáltatási jog rendezetlensége állt. Bármennyire embertelenül hangzik is, a cigányok adományozása a XVI. század Magyarországán és Erdélyben nem váltott ki semmiféle megütközést. A jobbágyság helyzetébe betagozódó cigányok ezzel az aktussal jogilag és társadalmilag is elfogadott szerephez jutottak. Az adományozó levelek létezéséből az is egyértelműen kiolvasható, hogy a cigányok fontosak voltak a földesuraknak, cigányokat adományul kapni jelentős javadalom lehetett, már csak azért is, mert ettől kezdve a cigányok nem a fejedelemhez tartozó fővajdának, hanem földesuraiknak fizettek adót.

A XVII. században az iratok fajtája megváltozik, megjelennek a főrangú személyek által kibocsátott menlevelek. Ezek az okiratok azonban már nem Erdélyből, hanem Magyarországról maradtak fenn. Ezek a menlevelek, ellentétben a XV. századiakkal, már nem pusztán független munkát és szabad mozgást biztosítottak a romáknak, hanem egyben azt is magukban foglalták, hogy a cigányok sajátos módon váljanak a földesurak jobbágyaivá, akiknek szolgáltatásokkal és adóval tartoztak. A menleveleket főként olyan nagybirtokosok adták, akik nem tudták teljes egészében befogadni a cigány csoportokat, de hatalmukban állt egyéb módon biztosítani a cigányok megélhetését. Azzal, hogy a főméltóságoktól a romák garanciát kaptak szokott mesterségeik gyakorlására és a szabad mozgásra, azt is el kellett fogadniuk, hogy protektoraik beavatkoznak társadalmi szervezetükbe. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a biztosított jogok fejében a cigányok kötelesek voltak elfogadni a főméltóságoktól a vajda személyének kiválasztását. A megoldás mindkét félnek elfogadható volt, ám kompromisszumokkal járt. Egyrészről a földesurak megtarthatták előjogaikat, de elkerülték a letelepítéssel járó konfliktusokat, így jobban kihasználhatták a cigányok munkaerejét, mintha nemszeretett munkákra kényszerítették volna őket. Másrészről a cigányok megőrizhették önálló identitásukat, megmaradt számukra az önálló munka és szabadság.

A XVI–XVII. században egyik országgyűlés sem foglalkozott a cigányokkal. Egyes szerzők az 1618 és 1625 között rablókról, gonosztevőkről, csavargókról, tolvajokról szóló rendelkezéseket a cigányokra vonatkoztatják; valószínűleg ezért került be A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban című kötetbe is. Pedig e rendelkezések a társadalom perifériáján élő, leszakadó bűnözőkről szólnak, mindenféle etnikai megkülönböztetés nélkül.

Törvényhatósági szabályozással a XVII. század elejétől találkozunk a királyi Magyarország területén. A statútumok két csoportba sorolhatók: egy részük a cigányok kitiltásáról, illetve befogadásuk tilalmáról szól, amely az idegen, máshonnan érkező cigányok jogi helyzetét hivatott szabályozni, míg a másik csoportot a vármegyék „saját” cigányaival szemben hozott intézkedések alkotják. Ám a XVII. századi intézkedések sem irányultak kifejezetten a cigányok ellen. Példának okáért 1604-ben és 1613-ban Szepes vármegye általános rendeletet hozott a malefactorok, latrok, csavargók és egyéb marginalizálódott csoportok felszámolása érdekében, amely rendelet nagyrészt sújtotta a cigányokat, bár nem etnikai hovatartozásuk, hanem a társadalomban elfoglalt helyük miatt. Az 1600-as évek közepétől elszaporodnak a cigányok kiutasításáról szóló vármegyei statútumok. „Mivel a megye, s kiváltképp a szegény nép tűrhetetlen kihágásokat s jogtalanságokat szenved a cigányoktól, ezek elhárítására elrendeltetik (…) egy héten belül a megyét hagyják el (…)” – szól Nyitra vármegye nemesi közgyűlésének 1660-as határozata.

Ebben az időszakban a cigányoknak nem volt családnevük, illetve személyazonosságukat igazoló okmányuk. A cigányok figyelemmel kísérése érdekében a XVII. század második felétől megszületnek az összeírást és útlevélkényszert elrendelő statútumok is.

 

 

A felvilágosult abszolutizmus cigánypolitikája

 

A XVIII. századi rendeletek a modern emberi jogok tükrében túl szigorúnak tűnnek. Talán ebbe a csapdába esik Mezey Barna is, aki azt állítja, hogy a Habsburg uralkodók, bár humánusan jártak el, nem vették figyelembe a cigányság lehetőségeit. Nem szabad eltekintenünk a kor társadalmi és politikai beállítottságától, de nem indokolt a túlzott jóhiszeműség sem. Vajon tényleg csak annyit akartak elérni az abszolutista uralkodók, hogy a cigány gyerekek ne járjanak hóban-fagyban mezítláb – mint ahogy azt Nagy Pál állítja –, vagy ennél profánabb célok vezették őket? A felvilágosult abszolutizmus a központi hatalom körének kiterjesztésére törekedett, végső célja az egységes állam megteremtése volt, amelynek részét képezte a marginális csoportok feletti ellenőrzés is. Az abszolút monarchia elsődleges célja, többek között, az adóalanyok számának növelése volt, amely az alsóbb néprétegek jobbágysorba olvasztásával elérhetőnek tetszett. Mária Terézia és II. József szisztematikusan próbáltak a társadalmon kívül rekedtek helyzetén javítani, akár e csoportok ellenállásának megtörésén keresztül is. A XVII. század közepétől a kormányzati szervek egyre többet foglalkoztak az otthontalanokkal, koldusokkal, csavargókkal, prostituáltakkal. Mária Terézia uralkodásának első két évtizedében nem született a cigányok helyzetének rendezésére irányuló joganyag, rájuk a koldusokról, csavargókról és gyanús személyekről hozott rendelkezéseket lehetett alkalmazni, amennyiben hatályuk alá estek. Az 1749-ben majd 1754-ben hozott, a vándorlást korlátozó rendeletek halálbüntetés terhe mellett tiltották a csavargókkal és koldusokkal egyetemben a romáknak is, hogy az örökös tartományok bármelyikébe beutazzanak.

A felvilágosodás kora úgy tekintet a cigányokra, mint egzotikus vademberekre. A machiavellista szellemiség áthatotta a hatalomgyakorlást, az uralkodók úgy gondolták, hogy a helyesen alkalmazott erőszak elve szerint akár az érdekeltek ellenére is meg kell jobbítaniuk az alattvalók sorsát. A XVIII. századi rendeletek hatására számos roma vesztette el identitását, ám hosszú távon mégsem váltak a többségi társadalom szerves részévé. Az 1760-as évektől kezdve speciális intézményrendszer kiépítésével próbálták a cigányügyet megoldani. Mária Terézia a vármegyékben inspectori hivatalokat szervezett, amelyek feladata a cigány gyermekek ügyeinek intézése volt. A pátensek feltételezése az volt, hogy a helyi hatóságok megkülönböztetett módon fognak eljárni a már letelepült cigányokkal szemben, ám ezt az elképzelést a gyakorlat megcáfolta – olvasható A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban című kötetben. Ebből azonban tévesen vonja le azt a következtetést Mezey, hogy a jogszabályok kibocsátóinak célja nem a megoldás, hanem a cigány probléma megszüntetése volt, bármi áron. Az adminisztratív módszerek valóban nem vezettek sikerre, a cigányügy maradt, de sokkal inkább a helyi szervek túlkapásai és szűklátókörűsége, mint sem az abszolutista uralkodók koncepciója miatt. Mária Terézia és a helytartótanács elképzelései kettős célt jelöltek meg. Egyrészt a cigányok és nem cigányok viszonyának rendezésével próbálták elérni a romák integrációját, másrészt a cigányok belső életének szabályozásával asszimilációjukat. Mária Terézia a cigányság egyenjogúsításának azt a radikális, ám a korban nem szokatlan megoldását tartotta sikerre vezetőnek, ha a cigány népnév eltörlésével és a cigány nyelv betiltásával tökéletesen beolvasztja birodalmába a cigányságot. A rendelkezésnek nem a cigányok kiirtása, hanem radikális asszimilálása volt a célja. Ugyancsak félreértésre adhat okot az útlevélkényszer bevezetése, amelynek célja a cigányok helyben marasztása, nem pedig üldözése volt. Az 1715: 101 tc. szabályai alapján a jobbágyok (nem csak a cigányok) egyik megyéből a másikba csak a földesuruk útlevelével utazhattak.

II. József, Mária Terézia fia a cigányok helyzetének hosszú távú rendezését az kívánta megoldani az összmonarchia koncepciójának megfelelően. 1782-ben a helytartótanácson keresztül utasította a törvényhatóságokat, hogy a cigányügyre vonatkozó elképzeléseiket foglalják össze. Amíg Mária Terézia a rendeletek végrehajtását a törvényhatóságokra és földesurakra kívánta hárítani, addig fia, felvilágosult abszolutista uralkodóként, az államhatalom közvetlen beavatkozásában látta a megoldás kulcsát és szorgalmazta, hogy a cigányokat bérmunkásként alkalmazzák bányákban, gyárakban és közmunkákon. Az 1783-ban napvilágot látott 59 pontos resolutio leginkább a cigányok letelepítésével foglalkozott. Újdonsága azonban, hogy regulázás és megzabolázás helyett civilizálásról beszél. A szóhasználatban feltűnő változás nem pusztán II. József emberbarát beállítottságának köszönhető: megváltozott a kor szellemisége is. A cigány nyelv használatát tiltó rendelkezések továbbra is hatályban maradtak, ekkor már 24 pálcaütéssel büntettek a vétőt. (A kalapos király nyelvrendelete nem csak a cigányokat sújtotta: a német nyelv hivatalossá tétele az egységes birodalom megteremtésének alapvető eszköze volt.) Az átnevelést ugyancsak eredményes elvként tartották számon. Még Mária Terézia idejében született rendelkezések alapján a cigány gyermekeket szomszédos helységekben kellett nem cigány családoknál elhelyezni. II. József némileg módosította a gyermek tartására vonatkozó kötelességeket: „Mivel félni lehet, [hogy] a szülők megszabadulva gyermekeik gondjától, henyén élnek és vérüktől űzve elfajzott gyermekeiket szaporítanák, (…) a gyermekek napi tartásdíját a házipénztárból kell fizetni, ezen tartásdíj felét vagy harmadát fizettessék meg a szülőkkel, amennyiben azt ezek módja megengedi.” II. József elsősorban a már letelepített cigányok helyzetét kívánta megszilárdítani, és elérni azt, hogy újabb és újabb bevándorló cigányokkal már ne kelljen foglalkozni. Ezt a célt szolgálta az Erdély felőli bevándorlást tiltó rendelet. Az a több szerzőnél olvasható vád, miszerint a XVIII. századtól a beilleszkedő cigányokat és a megtelepülteket egy tekintet alá vették, sőt az állami rendelkezések főként a letelepülteket érintették, részben igaz, hiszen mind a cigányösszeírás, mind a gyermekek elválasztása könnyebben megvalósítható volt a már letelepült családoknál, ám az alábbi rendelet ismeretében túl kategorikusnak tűnik: II. József elrendelte, hogy azokat a cigányokat, akik ténylegesen paraszti életmódot folytatnak és jól viselik magukat, ki kell venni a cigányok sorából, ők hivatalosan is megszűnnek cigánynak lenni. Ebből két dolog következtethető: egyrészt akármilyen radikális módon próbálták az abszolutista uralkodók a cigányokat asszimilálni, ez nem etnikai előítéletek miatt történt; másrészt, a cigány népnév már pejoratív jelentéssel bírt, amelytől megszabadítani a romákat uralkodói kegyet jelentett. Hasonló volt ez a szándék – írja Nagy Pál –, mint amikor ma romát mondunk cigány helyett, pedig ettől valóságos helyzetük nem változik meg. A cigány helyett ekkor kezdik használni a neocolonus, azaz új paraszt, új lakos kifejezéseket.

 

SIMON ÉVA

 

(folytatjuk)

 

 

 1 Ezzel a témával részletesen foglalkozik Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában című könyve. (Kaposvár 1998.)