Lemezfront - ünnepi egyveleg

Örvendetesebbnek tartanám, ha a nyár közepére, úgy kábé júliusra esne a karácsony. Az év végi számvetés, aztán a szeretet és a bejgli dolgai, előtte 18-án a kisebbségekről kívánatos megemlékezésekkel - mit mondjak, sok ez így nekem. A hiba, természetesen, az én készülékemben van, ha van egyáltalán készülékem.

Lássuk csak, miből élek. Próbálom belőni, mekkorát szakítottak a romák '98 világzenei felhozatalából. Van hozzá papírom, egy európai rádiós szervezet küldte: Afrikától Parkisztánig 794 lemezt neveztek a világzenei műsorok szerkesztői, így állt össze ez a TOP 150. Nos, ebben a százötvenben öt roma anyag szerepel: az előkelő 4. helyen a romániai Tarah de Haidouks Dumbala Dunba című korongja, a 48.-on az ugyancsak romániai Fanfare Ciocarlia Radio Pascanijat, míg Bregovic Ederlezi filmzenéje a 98. és a szintén rezes, ugyancsak exjugo Kocani Orkestar L'Orient Est Rouge című anyaga a 119. Eddig ez négy. Az ötödik - a sorban a 21. – végre magyarországi vonatkozással is bír, már bizonyára ki van találva: Transglobal Underground és Rejoice Rejoice, rajta a Romanyi Rota és a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band muzsikusaival. Ön nyert, kivált, ha vásárolt is belőle.

Ennek a százötven, pontosabban ennek az öt lemeznek azért van még egy-két megkerülhetetlen olvasata. Az egyik akár apró elégedettséggel is letölthet: képben vagyunk, valamennyiről beszámoltunk ezeken a hasábokon. Ám a másik azonnal vitába száll azért az mégiscsak kínos, hogy mindössze egyetlen hazai anyag – a Muzsikástól a Morning Star – keveredett a százötven közé, és annak is angol a kiadója. Gond van. Hiába jönnek ki jobbnál jobb felvételek, hiányzik a visszhang, hiányzik a megmérettetés, a kutya sem tud a lemezeinkről a határon túl.

Míg Európa legtöbb országában állami támogatású intézmények népszerűsítik és óvják a népi - a globalizáció korában akár kisebbséginek is nevezhelő kultúráját, nálunk ráküldték a piac farkasait. Így aztán nincs egy normális rádióműsor, nincs egy normális szaklap, pedig volna minek örülni: 1998-ban történetesen áttörte a lemezfrontot a roma folk. A Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band, az Amaro Suno (Álom a szememen), a Ternipe (Esik az eső) a Kalyi Jag (Cigányszerelem) és végül a Khanći Doś (Bi granica) azt jelzi, hogy hál' isten, túl vagyunk a gagyi kazetták korán. Csak mondom, nekem így a kisebbségek évi egy alkalommal esedékes ünneplése nem a legmeggyőzőbb.

Elmentem azért a Vigadóba; aznap, l8-án ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját a Kalyi Jag. Kérdeztem Varga Gusztit, van-e annak politikai üzenete, hogy együtt játszik egy magyar (Muzsikás), egy zsidó (Budapester Klezmer Band} és egy roma társulat. Nincs - felelte -, ezeket a zenekarokat nagyon szereti, a barátaik, ők is hívták volna, minden bizonnyal. Részemről rendben, már miért is ne, legfeljebb az bosszant, hogy kevésbé húzott a koncert, mint szerettem, mint szerettük volna. Háromnegyedes ház, ha lehetett, hozzá gyengécske hangosítás és áthatolhatatlanul visszafogott hangulat; szegény Guszti még vicceket is mesélt, de az sem jött be. Van ilyen. Pedig istenemre, ráhajtott mindhárom zenekar, Sebestyén Márta egy olyan mezőségi cigány dalt is elénekelt, amik eddig sosem, még a Budapester Klezmer Band - nekem - műzsidó operettzenéjének is voltak emelkedettebb pillanatai. Ennyit erről.

Maradt a lemezjátszó, maradt még két album, dolgom van. Az Amaro Dromban már bemutatott Rácz Ödönnek most jött ki az első CD-je. Úgy istenigazából tavalyelőtt, a Ki mit tud? klasszikus zenei kategóriájának győzteseként robbant a köztudatba -abban az évben tizenöt éves volt. És most, mondom, itt van az első lemeze is, Freymann Magda zongorakíséretével. Az ilyen komoly muzsikához nekem kevésbé stílusos a fülem, de azt jól hallom, Rácz Ödönnek komoly esélye van arra, hogy a nagybőgő olyan mesterei, mint az olasz Domenico Dragonetti és Giovanni Bottesini, vagy az orosz-amerikai Serge Koussevitzky sorába emelkedjék. Zömmel a XVIII. század közepétől keletkezett, a bécsi klasszicizmus és a romantika jegyeit viselő szerzeményeket hallunk: Sperger, Geissel, Fryba, Koussevitzky, Bottesini, Rimszkij-Korszakov és Weiner Leó tollából, illetve, mintegy kakukktojásként, egy Victor Máté-darabot is. És ha találkoznék Rácz Ödönnel, azt mondanám neki: kedves Ödön, szerintem ez a pálya, minél közelebb kerülni a kortárs alkotókhoz.

A nagyecsedi Khanci Dosról nem hallottam eddig, és ez elég kínos nekem. Mert mégiscsak: Budapesten működnek hetedik éve, túlestek két kazettán, megjártak pár fesztivált, turnéztak Hollandiában, Svájcban. Mi kell még? Ez a CD kellett, ez a Bi granica. Kapásból felpöndörödik a fül: ez a (számomra) ismeretlen csapat olyan közvetlenséggel adja magát a stúdióban, mintha örömzenélni cseppent volna bele - hagyjuk is, hogy „volna.” Mondom, egyből bele lehet zúgni, hiszen e felszabadultságból azért kikandikál az a tíz esztendő meló, amúgy hogyan is hatna, hogyan is működne ilyen magától értetődően. Ha jól gyanítom a Bi granica azt jelenti: Korlátlanul. Nekifuthatunk bárhonnan: találó cím. Ez a határtalanság éppúgy igaz az érzelmi telitettségre, mint a források, stílusok és eszközök gazdagságára: a különböző magyarországi cigány népcsoportok zenéje könnyedén úszik át franciás szvingbe, a fókuszba emelt hegedű alkalmasint román, a többszólamú ének oroszos és balkáni emlékeket idéz; aki a latinra bukik, az megkapja a latinját, és így tovább, így tovább, egészen a villanygitárig. Mégsem esik szét az anyag, legfeljebb azt vetném a szemére, hogy idővel kimerül; szívem szerint lefarigcsálnék e hatvannégy peréből vagy húszat, mindenekelőtt a közismert roma „slágerek” feldolgozásait. De megismétlem, aláhúzom: több mint ígéret egy efféle bemutatkozás. Sok-sok karácsonyfát remél fölé.

Marton László Távolodó