„Érezni kell mindenképpen”

Vári Zsolt festőművésznek januárban kiállítása nyílik a Roma Parlament Galériájában, ennek apropóján beszélgettem vele.

Mi az oka annak, hogy nem_.festesz cigány témájú képeket?

Még - és ez a szó nagyon fontos - nem festek cigány témájú képeket, de majd szeretnék. Olyan korszakom van most, amit szeretek, de majd egyszer le szeretnék utazni Tarpára, ami Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében van, Nyíregyháza közelében. Állítólag ott laknak a nagyszüleim. Még soha nem láttam őket. Gépet akarok majd vinni, és fotózni az ottani cigányokat. Nem szeretnék úgy festeni, hogy elképzelek ide egy cigányt, oda egy kalapot. Nem! Oda kell menni. Vagy ott festi az ember - de én ezt nem tudom megtenni -, vagy lefotózza, és utána megfesti. Sok nagy festő dolgozott így régen, és ma is sokan teszik. Egyetlen ilyen fotószerű képem volt eddig, egy próbakép a Parlamentről. Megrendelésre készítettem, ez volt az első ilyen próbálkozásom.

Ha be kellene a művészetedet sorolni, talán impresszionistának nevezhetnénk. Mióta festesz így?

Azt nem tudom megmondani, hogy mikor alakult ki ez a stílusom. De azt tudom, hogy a festészet bennem Michelangelótól indult el. Nézi az ember, nézi a vonalait, végighúzza rajtuk a kezét, érinti a kezével, érinti a szemével: érezni kell mindenképpen. Mindez Berkeszen történt, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, nevelőotthonban, általános iskolás koromban. Sárosi Attila volt a tanárom, aki évekkel később el is jött egy kiállításomra Tiszaújvárosba, ahova középiskolába jártam. Tanáraim, Orosz Gyuláné és Csaba Károlyné sokat segítettek. Vissza szoktam járni Tiszaújvárosba kiállítani, jövőre ismét szeretnék.

Mi történt Berkesz és Tiszaújváros között?

Közben Tiszadobra kerültem nevelőotthonba, ott jártam szakmunkásképzőbe, de abba kellett hagynom, mert 16 évesen volt egy szívműtétem. Utána kerültem Tiszaújvárosba, ahol már kollégiumban laktam.

Hogyan kerültél a fővárosba?

Tiszadobon voltunk négyen, akik képzőművészettel foglalkoztunk, csak nem volt pénzünk festékre, s az én ötletem volt, hogy írjunk a Pannon Color Kft.-nek, egy festékgyártó cégnek. Kitaláltam, hogy mi majd küldünk képeket, ők pedig küldjenek festéket. Egy hónap múlva már küldtek festéket, s ez a kapcsolat megmaradt a mai napig. Ők hívtak fel Budapestre, kaptam tőlük egy kis műtermet, ami szoba is volt egyben, mondhatni egy egérlyuk. Minden volt ott, még egér is. A szobában rendetlenség, de a képeken rend.

Hubay Miklós drámaíró a keresztapád, patronálód. Hogyan kerültél kapcsolatba vele?

A szívműtétem idején ismertem meg Sík Ferencet, a Nemzeti Színház rendezőjét. Halála előtt „ráhagyott” Hubay Miklósra. Ez olyan, mint amikor ír az ember egy végrendeletet, s vagy házat, vagy milliókat hagy valakire. Ő engem kapott örökbe három és fél éve.

Tanultad valaha a festészetet?

A kezdetekhez képest úgy érzem, sokat fejlődtem, amire büszke vagyok. Soha nem tanultam festeni, mindig mondja a keresztapám, hogy mestert kellene találnom. Most elvállalt egy lengyel származású festő, Prudzik József a tanítványának. Ő oltárképeket fest, Zichy Mihály nagy kedvelője, Zichy-szerűen rajzol. Jó lenne ezt a rajzkészséget ötvözni az enyémmel.

Mit jelent neked a cigányságod?

Az intézetben nem volt jelentősége annak, hogy cigányok vagyunk. Ahogy kijöttünk, akkor vettük észre, hogy a boltban vagy bárhol másképp néznek ránk. Ezzel meg kell birkózni. Elmegyek néha Feka Lajosékhoz, a festőhöz, ott látok egy igazi cigánycsaládot. Én - mint intézeti gyerek - ismerkedem mindezzel.

Valamennyi képed, amit most kiállítasz, '98-ban született.

Nagyrészt az emlékeimet festettem meg. Berkeszen került a kezembe egy Michelangelo album, elhatároztam. hogy festő leszek, és az lettem. A tavirózsák berkeszi emlék. A nevelőotthonban volt egy tó, szerettem az ottani tájakat, vizeket. A Kis barátom című képen az egyik állami gondozott gyereket festettem meg. Nemrég voltunk lenn az egyik nevelőnknél, Havasi Miklósné Editke néninél, ahol fotókat nézegettünk. Egy fotót megtalált a kedvesem és kérdezte, kell-e nekem ez a kép. Ebből a képből lett később a festmény. A fáraó című képem úgy született, hogy egy barátnőm barátnőjének megfestettem egy egyiptomi szobrot, amit olyan jó érzés volt festeni, hogy aztán megfestettem magamnak is.

Festőként éreztetik-e veled, hogy cigány vagy?

Legutóbb Gyöngyöshalászon, a kiállításomon azt kérdezte egy orvos, milyen származású vagyok. A szemébe néztem és mondtam, hogy cigány. Ezt nem értette, így megismételtem: roma. Csodálkozott, utána elég gyorsan elment. Nem érzem úgy, hogy

számít az embereknek a festészetemben. Én azt veszem észre, hogy a magyarok úgy nézik, ha csinálsz valamit, ember vagy. Fel kell mutatni valamit, ez van. De nem ezért csinálom, hanem magam miatt.

Úgy tudom, gyakran versek hatására festesz.

Szeretem a drámai erejű verseket, gyakran járok színházba. Legutóbb nagyon tetszett egy Shakespeare darab, amiben a halálról volt szó. Ilyenkor az emberek szomorúak lesznek, itt pedig nevettek. Aztán Arthur Miller Salemi boszorkányokjának vége tetszett, amikor a pap, akit Alföldi Róbert alakított, szótagolva és üvöltve mondta el a Miatyánkot. Van egy festményem, ami Babits Atlantiszának hatására született. Tiszadobon Horváth Kálmánnal ketten-hárman kimentünk az erdőbe, és ott szavaltunk egymásnak. Én hallgattam, és visszhangszerűen mondtam Kálmán után. Ő azóta híres lett, valaha porcelánfestőnek tanult, és gyakran jön el hozzám festegetni.

Min dolgozol mostanában?

Most tavirózsákat festek, régen is próbáltam, de nem jött ki, amit szerettem volna. Most már megtaláltam, amit kerestem. A legtöbb cigány festő azon küszködik, hogy vásznat kell venni, farostlemezt, úgy segítek nekik, hogy elmondom, hogyan lehet olcsón megszerezni valamit, hogy az minőségileg is jó legyen. Én például most tízezer forintból több mint húsz képet festettem meg. Más morfondírozik egy festőállványon, ami 30 ezer forint, én egy létrát átalakítottam festőállványnak, ami csak négy-ötezer forint. Egy festő nem attól lesz festő, hogy ugyanazok az eszközei, mint a „művészellátónak.”

Gyöngyösi Anikó