Thomas Acton romológus

Thomas Acton a londoni Greenwich Egyetem Szociológia tanszékén működő romológia szak vezetője. Budapesten a Közép-Európai Egyetem meghívottjaként vett részt egy háromhetes, intenzív nyári kurzuson, mely a cigányság helyzetével foglalkozott.     Ön tudós, kutató, mégis aktívan vesz részt a roma politikában. Egyetemi munkája vezetett a politizáláshoz vagy fordítva?     Fordítva. Professzorrá csak az idén neveztek ki. A romákkal viszont már harminc éve foglalkozom.

Diákkoromban az oxfordi egyetem Antirasszista Szövetségének voltam a titkára. Az újságból értesültem a Cigány Tanács megalakulásáról 1966-ban. Felkértük a Tanács titkárát, Grattan Puxont, hogy tartson egy előadást a diákoknak. El is jött Oxfordba, és egyszersmind ellátogatott a cigánytelepre. Néhányan vele tartottunk. A nyárra egy oktatási program beindítását tervezték, ehhez várták önkéntesek jelentkezését. Így lettem 1967-ben az első nyári karaván-iskola vezetője. Az egész nyarat Puxon karavánjával töltöttem. Ott ünnepeltem a tizenkilencedik születésnapomat, angol cigányok között, illegális lakóként, tíz mérföldnyire a szülői háztól. Életre szóló élmény volt számomra. Puxon elutazott Franciaországba, hogy felvegye a kapcsolatot az ottani cigány tanáccsal, én meg ott maradtam egy fillér nélkül a cigányok nyakán, teljesen rájuk voltam utalva. Közben a gyerekeiket tanítottam, és mire véget ért a nyár, sikerült elérni, hogy ötüket felvegyék az általános iskolába. Elég nehézkesen ment. A gyerekek szülei lelkesedtek az ötletért, az iskolaigazgató viszont keményen ellenállt. Vagy másfél óra hosszat győzködtem őt és az oktatási hivatal tisztviselőnőjét. Ők sem fukarkodtak a jó tanácsokkal: „Acton úr, igazán szép öntől, hogy idelátogatott, de most már ideje, hogy magukra hagyja ezeket az embereket. Minek is maradna, ha egyszer ők úgyis odébbállnak. Hiszen nincsen maradásuk. Nem közénk valók. Soha nem is jártak iskolában. Nem gondolja, hogy megbolygatja a kultúrájukat, beleszól az életükbe?” Nagylelkűen felajánlották, hogy jövőre is biztosítanak egy szerényebb összeget nyári iskolára, ha most elállok a kérésemtől. Még a barátom is, akivel együtt dolgoztam, úgy találta, hogy esztelen a követelőzésem. Akkor eszembe jutott, amit nemrég mesélt nekem két kislány az öt gyerek közül, akik szerették volna elkezdeni az iskolát. Elsétáltak az iskolához, és a kerítésbe csimpaszkodva nézelődtek, amikor odament hozzájuk az igazgató: „Hát ti mit kerestek itt?” „Mi mikor járhatunk már iskolába?”, kérdezték a kislányok. Erre az igazgató bíztatta őket, hogy jöjjenek vissza a szüleikkel együtt. Szóval odafordultam az igazgatóhoz, és emlékeztettemőt az esetre. Végül megkérdeztem tőle: „Minek akart beszélni a szülőkkel, ha eleve eltökélte, hogy nem ereszti be a gyerekeket az iskolába?” Az igazgatónak leesett az álla: „Szóval cigányok voltak?” Amint ezt kimondta, nyert ügyem volt, ugyanis észre kellett vennie, milyen előítéletesen vélekedett. A felismerés hatására mindjárt megváltoztatta a hozzáállást. Nem úgy az oktatási hivatalnoknő, akit nem érintett személyesen az ügy.

    Végül öt gyereket sikerült bejuttatni az iskolába. A két kislány, amikor felnőtt, a saját gyerekeit is iskolába küldte. Azóta már unokáik vannak, akik szintén iskolások.

    Tanárként ezek szerint bevált. A politikában való részvételt is ilyen szívesen fogadják?

    Általában igen, bár elkerülhetetlenek a súrlódások. Temérdek feladatot kell ellátnunk, a túlontúl vitás kérdésekkel nincs is idő vesződni. Fontos különbség köztem és más romákkal foglalkozó kutatók között, hogy míg legtöbbjük kormánymegbízásból dolgozik, engem maguk a romák kérnek fel az együttműködésre, és olykor ők is fizetnek. Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy pénzt fogadjak el tőlük. Néha a fejemhez is vágják, hogy csak meg akarok belőlük gazdagodni. „Mi mást akarnék?” – szoktam erre válaszolni. Ezen aztán jót nevetnek, hiszen az ő szemükben egyáltalán nem megvetendő pénzt keresni másokon. Különben is, pontosan tudják, miért fizetnek, mi éri meg nekik és mi nem.

    A politikai szerepvállalásomról annyit, hogy mindig is különböző roma politikusok (Grattan Puxon, Peter Mercer, Charlie Smith) oldalán, személyi titkárként dolgoztam, nem önállóan politizáltam.

    Ami a politikai nézeteltéréseket illeti, nyilván nehezen jutnak dűlőre egymással a különböző történelmi, etnikai hátterű cigány népességek képviselői. Tavaly a londoni egyetemen arról tartott előadást, miként élnek tovább az egyes cigány kis közösségek közigazgatási, bíráskodási szervezeteinek elemei az intézményesült nagypolitikában. Milyen konfliktusok adódnak a helyi politikai szervezetek különbözőségéből, és hogyan lehet ezeket megoldani?

    Ez egy igen összetett probléma. Lényegében arról van szó, hogy az egyes cigány csoportok eltérő önigazgatási hagyományai különböző jellegű politikai szerveződéseket eredményeznek. A romanichalok például rendkívül individualisták, és fel nem foghatják, hogy a kalderások miért rendelik magukat alá vezetőjüknek. Számukra a feljebbvalótól való rettegés, a nézeteltérések ellenére kinyilvánított tisztelet szégyenletes, belegázol az egyén büszkeségébe. Inkább meghalnának, mintsem hogy engedelmeskedjenek egy olyan tekintélynek, akivel nem értenek egyet. A romanichal hagyomány ugyanis azt diktálja, hogy az ember küzdjön meg az igazságért, és ne hagyja, hogy a kris (törvényszék) döntsön fölötte. A romoknál ezzel a társadalmi rend alapja éppen a kris, nem pedig a személy becsülete.

    Ebből a különbségből fakad, hogy amikor a többségében kelet-európai romákból álló Nemzetközi Cigány Szövetség megfogalmazta a cigányokért küzdő kollektív felelősségvállalás követelményét, a nyugat-európai cigányság értetlenül fogadta a feltételeket. Nehéz egyetértésre jutni azzal kapcsolatban is, mikor emelje fel a Szövetség a szavát. A romok elképzelése szerint az igaztalan vádakkal szemben mindig fel kell lépni, a hallgatás beleegyezés. A romanichalok azonban gyakran a kívülmaradásban látják a viszály elsimításának lehetőségét.

    Az etnikai háttér különbözőségén túl számolni kell az eltérő politikai múlttal is. A legfőbb gond most az, hogyan alakítható át a sztálini értelemben vett demokratikus centralizmus federális demokráciává a Szövetségen belül.

    A Cigány politika és társadalmi változások (Gypsy Politics and Social Change) című könyvében úgy ábrázolja a harminc évvel ezelőtti helyzetet Nagy-Britanniában, hogy a kis helyi közösségek egymás kárára igyekeznek rövid távú előnyökhöz jutni arra hivatkozva, hogy ők az „igazi cigányok”, szemben a többi barbárral, akivel igazságtalanul egy kalap alá veszikőket. Létrejött azóta valamiféle összefogás? Hogyan alakult a helyzet?

    Kedvezően. A cigányok egymásra mutogatós, előítéletes gondolkodása szinte teljesen eltűnt mára. Tudatában vannak a cigány kultúrák gazdag változatosságának, és nem keresik többé az egy és igazi roma kultúrát. Megértették, hogy a sokféle hagyomány mozaikszerűen, együttesen alkot valami fontosat. Ettől függetlenül továbbra is előfordul, hogy az olyan kisebb cigány csoportok, mint például a beások Romániában, amelyek nagyobb cigány közösségek mellett élnek, nem szívesen azonosulnak a többi cigánnyal, ha azokat vád éri, mondjuk valami bűn elkövetése miatt. A gázsók azzal is szíthatják a cigányok közti széthúzást, hogy az egyik csoporttal kedveznek, mondván, azokkal nincs bajuk, csak a többivel.

    Amíg etnikai alapon osztogatják a jogokat, mindig lesznek hátrányosan megkülönböztetett csoportok, nem tűnik el a rasszista alapú diszkrimináció. Csakis emberi jogi megközelítéssel érhető el a teljes jogegyenlőség. Az etnikai tényezőket hangsúlyozó politizálás végső soron azt eredményezi, hogy a beilleszkedés sikerétől függetlenül a gázsók mindig kiszemelhessenek egy elfogadhatatlan csoportot, mindig megtalálják a maguk rossz cigányát.

    Ön az Identitás és reprezentáció című tanulmányában (Replika, 1996) azt fejtegeti, hogy az etnikai, kisebbségi és közösségi jogok érvényesítésénél előbbre való az emberi jogok tiszteletben tartása. Hogyan vonatkoztatható ez a szemlélet az olyan történelmileg hátrányos helyzetű csoportokra, mint a cigányság?

    Mindenekelőtt hadd tisztázzam, hogy a cikket Nicolae Gheorghe-val közösen írtuk, az elméleti konstrukció is elsősorban tőle származik. Természetesen fontosnak tartom az etnikai jogokat, hogy tiszteljük egy adott etnikai csoport nyelvét, kultúráját, hogy etnikai hovatartozása miatt senkit se érjen hátrány. Ugyanakkor ezek a jogok az emberi jogok körébe is beletartoznak. Emberi jog például, hogy ott lakhasson és úgy élhessen az ember, ahol és ahogy akar.

    Viszont korántsem hiszek az állampolgári jogokban. Szerintem az állampolgári jogok elmélete végső soron nacionalista vagy egyenesen rasszista. Amikor kijelentjük például, hogy az állampolgárnak szavazati joga van, tulajdonképpen azt definiáljuk, milyen joga nincsen annak, aki nem állampolgár. Nem hiszen, hogy az efféle megközelítés túl sok reménnyel kecsegtetné az etnikumokat, a nőket vagy bármely más kisebbséget.

    Milyen jövő vár a romákra a határok nélküli Európában? Lát-e arra esélyt, hogy a nacionalista típusú politizálás megingásával javulni fog a helyzetük, megnövekszik a mozgásterük?

    Én a magam részéről optimista vagyok. Bízom a helyzet javulásában, abban, hogy a szűkebb környezetben bevált elképzelések és gyakorlatok európai viszonylatban is érvényesíthetők. Egyre inkább és mind szélesebb körben nyílik mód nemzetközi találkozókra, tapasztalatcserére. A legreménykeltőbb fejlemény, hogy felnőtt egy jól iskolázott roma nemzedék, amely európai szinten is versenyképes műveltséggel, szaktudással rendelkezik. Ezek a fiatalok nem szégyellik, hogy romák, és nem tűrik el úgy a megaláztatásokat, mint a szüleik.

    Természetesen sokan csak járják a maguk útját, könyvtárosok, tanárok, vállalkozók vagy családanyák, nem politizálnak és nem írnak könyveket. De tömegével ismerek olyan írni-olvasni tudó, művelt cigány fiatalokat, akik büszkék a származásukra, esetleg romaniul is megtanulnak. Márpedig egyetlen nagy költő már képes egy egész generáció érzésvilágát átalakítani. Néhány tehetségen múlik csupán, hogy megváltozzon az emberek gondolkodása. Elég egy mondat, amire a fejünkhöz kapunk: hogyhogy nem jutott ez eddig eszünkbe, hiszen olyan kézenfekvő, annyira igaz!

    Biztos vagyok benne, hogy mind többen elköteleződnek majd a cigányok ügye mellett. A cigány politika és kultúra sorsa ma különösen izgalmas Európában. Még csak az elején tartunk annak a folyamatnak, amelynek a végeredményét nemzetnek szoktuk hívni, noha ezúttal éppen annak ellenében, a neonacionalista gondolkodás cáfolataként, egy új típusú közösség létrejötte a tét.

    Hogyan nevezné ezt a fajta közösséget, ha nem nemzetnek?

    Nem tudom.

Vajda Róza-Kende Ágnes

8.évf. 8.sz. (1998. aug.)