Romani kris – Cigánytörvény

    

Kedves, elviszlek oda, hol senki nem ismer, de én értem a szót. A csókom sós lesz, pár csepp borszesz, oh Diana, miszerint sós borszesz, lehet inni, kenni pralinéba tölteni és meghajolni, nevezni Tolerancia-díjra, ütni nagyot a rasszisták kopasz kobakjára, hidd el, jó lesz, mert a romantika manapság jól fizet, ha nem is feltétlenül az anyagiban.

    Bocsánat. Azért e hosszabb és homályos idézet, mert mégiscsak kínos lenne magyarázkodással kezdeni. Ne szépítsük, a helyzet ugyancsak cifra. Roma lapban gázsó filmkritikus gázsó filmrendező roma filmjét (kvázi roma, inkább) szemlézi. Mi a követendő gyakorlat ilyenkor. Nekem örömöt ad, hogy nem tudom, így marad csak a személyes megközelítés.

    Kezdjük azon, hogy a politikai korrektség hazai gyakorlatától én kiborulok, mint egy doboz szög. Ennél csak az amerikai lehet kellemetlenebb, de az legalább messze van. A toleranciáról, a másságról, a szép idegenről konkrétan nem jut eszembe semmi, ha valaki kiejti előttem a száján, csak arra tudok gondolni, hogy ha befejezte, akkor a zsebéből veszi-e elő a számlatömbjét vagy majd elküldi futárral. Persze bennem van a hiba, de bocsáttassék meg nekem, úgy megnéznék már egy hazai gyártmányú, jó kis rasszista szemetet. Nézném, ragyogna a képem, s jólesőn törném a fejem azon, hogyan vágom majd haza egy csinos kis kritikában. Ám más szelek fújdogálnak mostan, ki ne tudná. A szavak, a szálló szavak szintjén testvériség van, egyenlőség és szabadság (fizetett, kezicsókolom), a kasszától pedig lehet hazafáradni, asszonyt ott lehordani, miért langyos a spenót Gizi, ha még alá sem írtad a gyermekvédelmi chartát, leütöm a kölyköt, ha még egyszer az ágy alá rúgja a papucsomat.

    Gyöngyössy Bencével – a Cigánytörvény című film rendezőjével – az a legnagyobb gáz, hogy a nemes szándékú szavak mögött megbúvó, és az előzőekben éppen csak vázolt csapdahelyzetekkel vélhetően tisztában van, többé-kevésbé. Filmjében folyamatosan érzékelhető, hogy igyekszik kerülgetni ezeket, keresi az egérutakat, aztán vagy találja, vagy sem. Tessék akkor megmondani, hogy kinek tetszett készíteni ezt a takaros kis filmet? A társadalmi zsűrinek? Az Oscar-díj ítészeinek? Ebben lehet valami, hiszen hazánk ezt a művet ajánlja az amerikai filmakadémiának az Oscar-jelöltek közé. Még az is lehet, hogy buknak reá. Nagyon mennek a romák manapság. Igaz, többségük inkább Kanadába, de az már majdnem Amerika.

    Sajnos hiába húzom, halasztom, most már a filmről is kell beszélnünk. Lear király nagy utazását követhetjük, mintegy cigánymiliőben. Nem az a baj, hogy Gyöngyössynek a romákról a Lear király jutott az eszébe. (Egyfelől álmodhatott volna Romaót és Júliát is, az még cikibb lett volna. Másfelől Kurosavának a japánokról is a Lear király jutott az eszébe, na ja, könnyű volt neki, lévén maga is japán.) A baj az, hogy semmi más. Dehogy gondoltő bármit is, rálelt Learre, aztán a farvizén fölmondta a bűnügyi, a publicisztikai és a kulturális rovatok néhány tetszetősebb megállapítását. A gép forgott, a mű elkészült, az alkotó homloka körül sarjad a babér.

    Na, jó, arról van szó, hogy Lovér, a beszédes nevű (lovári lesz, alighanem, de azért megmondják) cigányember (Dzsoko Roszics, a magyar film újra felfedezett régi üdvöskéje) él mint galamb valahol és valamikor (mikor is?) Magyarországon, terelgeti nyáját, mind a hármat, a takarásban virágot bont a paszuly. Ám jő gonosz tanácsi ember, adnánk szép tiszta új lakást drága romalelkem, dúrnánk már el e csúf cigánytelepet, bolhás nyomortanyát! Persze mit is hallhatott harangozni egy istenháta mögötti tanácsai tisztviselő Sas Tamásról, a jelentős magyar filmoperatőrről, aki olyanra bírta fotografálni mindezt, hogy a film rózsadombi díszbemutatója után néhány jelenlévő íziben megbízta az ingatlanügynökét, hogy nézne már arrafelé valami diszkréten komfortos putrit, de lehet, hogy ez csak rágalom. Nem érdekes, Lovér maradna inkább, mire a derék tanácsiból menten előbúvik a rasszista fenevad, elkezd büdöscigányozni, de levillázzák semmi perc alatt, akárcsak filmtörténeti előzményét, az Attila névre hallgató Donald Sutherlandet Bertolucci Húszadik századában, jönnek a dózerek, van egzotikus búcsúbuli, ahol a leányzók mondanak szépeket szegény papának, csak az egy szem legkisebb, az nem, pedig az a legkedvesebb, állandóan ló és kutya társaságában császkál az agyonszűrt fényben. Rájár a rúd szegény Dzsokóra, nem elég a gyilkos bűn terhét cipelni a vállán, de még ez a cemende is. Ráadásul menni kell, lányról lányra, hű társával, utolsó kenyeresével, magyari bolondjával, szegény Tamáskával, aki azontúl, hogy benne volt már a Learben is, azért van itt, mert mint mágnes vonzza a bajt.

    Összefoglalva mindent, Gyöngyössy Bence csinált egy szép, tiszta és hallatlanul érdektelen filmet, ami tele van cigányokkal. Cigányemberekkel, régi cigánymesékkel, híres külföldi cigány filmekből vett mintákkal. Megtudhatjuk belőle, hogy a cigány szép. Akkora lelke van, mint egy víztorony, azt a jó szívét kenyérre lehetne kenni (vastagra szelt vöröshagymával, nyilván), él a festett képre illő szegénységben, szereti a jóistent s némiképp retteg a rendőrtől, hiszen az a forró vére ráviszi néha a helytelen útra. Ámen.

    Van cigány film, van cigányokról szóló film. A Cigánytörvény viszont egy igyekvő kurzusdarab, szólhatna éppen eszkimókról is, vagy filmgyári taxisofőrökről, azokról se mondana semmit.

8.évf. 11.sz. (1998. nov.)