No. 2.: Fanfare Ciocarlia

    

Ezeknek a mi román szomszédjainknak micsoda mákjuk van. Nincs szükségük lemezekre, ha folkra vágynak, a népzene – a városiasodás „pusztítása” ellenére is – még élő hagyomány. Sőt. Azzal is eldicsekedhetnek a mi román szomszédjaink, hogy falusi muzsikusaik túlnyomó része cigány. Nincs erről papírjuk, és meglehet, jobbára még nem lépték át a falu határát, de akkor is. Ha pedig kimozdulnak, övék a világhír, Óperencián innen is túl.

    A romániai népzenének három jellemző területe van, és ezek között a Kárpátok a határ. A Kárpátokon innen, Erdélyben tehát, közép-európai hatás érzékelhető, a Habsburg birodalomhoz tartozással magyarázható a magyarországi népzenével való rokonság. A Kárpátokon túl, ha délnek tartunk, az úgynevezett vlachok régiójába érünk, míg északi irányban Moldávia található. E két területen inkább török a befolyás; továbbá elmondható, hogy itt is, ott is muzsikál egy-egy világsztár. A Bukaresthez közeli Clejani faluban a Taraf de Haiduks, a moldáviai Zece Prajaniban a Fanfare Ciocarlia. Jellemző és jellegzetes mixtúra mindkettő. A Taraf de Haiduks hangszerei közül a hegedű és a – cimbalommal rokon – vállra akasztható tambal tűnik ki, míg a Fanfare Ciocarlia kimondott brass zenekar.

    A hetvenes-nyolcvanas években, a világzenei mozgalom hatására Romániát is „feltérképezték” a nyugati ügynökségek és lemeztársaságok. Felvételeket és rádióműsorokat készítettek, egyszóval: „világszerte” ismertté tettek egy addig csak zárt közösségben működő zenét. A Taraf de Haiduks belga, a Fanfare Ciocarlia német közvetítéssel futott be, ez utóbbi egyszersmind a falusi rezesbandák reneszánszának köszönhetően. Láttam egy francia fesztiválon, s bár imádták őket, mégis úgy tűnt, mennének már haza; azért egy menyegző vagy egy temetési menet mégiscsak más.

    Mondom, különös mixtúra a Fanfare Ciocarlia is. Ez részben a tíztagú társaság életkorából fakad – a legfiatalabb huszonkét, a legidősebb hatvannyolc éves –, részben a muzsikájukból, melybe a román, török, szerb vagy macedon táncok éppúgy beleférnek, mint az aktuális rádió- vagy filmslágerek rézfúvósításai. Januári bemutatkozó albumukra (Radio Pascani) így kerülhetett Goran Beregovic Mesecina című darabja, Kusturica Undergroundjából. A Ciocarlia név egyébként Pacsirtát jelent, s bizony abból a román népdalból ered, mellyel jókorákat tarolgatnak vendéglátós prímásaink. Most ehhez kéretik hozzáadni a Fanfare repedt-horpadt-böhöm rézfúvósait, s akkor nagyjából képben lehetünk. Ez egy másik világ: nyersebb, vadabb, ösztönösebb, mókásabb.

    A fanfare pedig annyit tesz, mint fúvós cigányzenekar. (Van benne klarinét, szaxofon, trombita, tuba és mélyhangú dob.) Moldáviában, állítólag, nincs magára valamit is adó falu e nélkül. Amint a zenekarvezető Ioan Ivancea mondja, a Ciocarlia az újabban alakultak közül való, ám a leggyorsabb mind közül. De mondhat bármit, én elhiszem neki. Elvégre úgy hangzik a Radio Pascani, mintha a rézfúvósság esszenciája volna. Alkalomadtán emelkedett, mint egy New Orleans-i temetési menet, máskor meg mozgósító, akár egy török katonazenekar. Ha pedig tánc, az oltári szédület. Jó lehet Zece Prajani kocsmáiban, ott így fest a hétköznapi élet; nem kell egy Pacsirtának különösebb alkalom.

Fanfara Ciocarlia: Radio Pascani,
Piranha Record, 1998

8.évf. 3.sz. (1998. márc.)