Egy hétköznapi eset

Vékony kis barna nő ül mellettem a Roma Parlamentben. Kesereg és meséli a megaláztatását, amely már két éve tart, napról napra.

    Rozika 28 éves, életerős fiatalasszony, három kiskorú gyerek édesanyja.
    Folyamatosan bújja az álláshirdetéseket, két éve kel fel mindennap azzal a reménnyel, hogy ma talán végre talál munkát. Hogy miből élt két évig? Vidékre járt málnát szedni, paprikát árult a Nagyvárad téren, de az állandó rendőri jelenlét miatt mára az árusítás lehetetlenné vált.
   Július 24-én kora reggel meglátogatta a Roma Parlament Konfliktusmegelőző és Jogvédő Irodáját és kérte őket, szűkös anyagi helyzetére tekintettel engedjék meg, hogy innen telefonáljon az álláshirdetőkhöz. Az első és a második cím jelentkezéskor közölte: délután egy órakor érdeklődjön ismét. Harmadikként egy ismert budapesti kórházat hívott. Takarítónőnek jelentkezett. A vonal végén az igazgatóhelyettes asszony Rozika illedelmes bemutatkozására közölte, hogy az állás még nincs betöltve. Nyugodtan fáradjon be, hozza magával a szükséges iratokat: személyi igazolványt, utolsó munkahelyről szóló igazolást, miegyebet. Készségesen útbaigazította az asszonykát arra vonatkozóan is, hogy hogyan közelítheti meg leggyorsabban a kórházat. Amikor azonban megérkezett, hideg fogadtatásra talált. Egy darabig várakoztatták, majd a folyosón iratait és okmányait el sem véve közölték, hogy az állás be van töltve. Bár a két ismeretlen további jelentkezőket csak hétfőre várják. Hősünk kapaszkodott az utolsó szalmaszálba is, kérte az igazgatóhelyettes asszonyt, hogyha a két személy mégsem jönne el, ő tehessen még egy kísérletet. A válasz ismét csak kategorikus NEM volt. Csalódottan tért vissza a jogvédő irodába, kesergett, hogy „Ugyan mit vétett?"

    – Hiába öltözöm szépen, patyolattiszta vagyok, de gyakran még a portán sem engednek fel. Mit csinálhatnék? A bőröm színét nem hipózhatom ki!

    A jogvédő iroda munkatársának is megmagyarázhatatlan volt az elutasítás. Ezért rögtön felhívta a kórházat, mintha munkát keresne. Ugyanazon takarítónői állásra jelentkezett, és ugyanazon igazgatóhelyettes mondta a telefonba, hogy az állásajánlat még él, nincs betöltve. Készítse elő a papírokat, és fáradjon csak be. Eddig két jelentkezőjük van, de ha nem jönnek, akkor őt veszik majd fel. Ezek után a jogvédő iroda munkatársa tájékoztatta a munkaadót, hogyő cigány származású, és kérdezte, hogy az állás betöltésénél jelent-e ez problémát? A vonal végén súlyos csend, majd:

– Nem számít, de ha az a két ember mégis jelentkezik hétfőn, akkor nincs esélye az állás betöltésére. A beszélgetésnek vége lett. Egy perc elteltével az iroda munkatársa visszahívta az igazgatóhelyettes asszonyt, bemutatkozott, csak most már elmondta az eredeti foglalkozását, és közölte, hogy mint a jogvédő iroda munkatársa, kötelességének érzi kezelni ezt az ügyet, hiszen alig fél órája ment be hozzájuk egy roma fiatalasszony, akit (eddig úgy tűnik) hamis indokok alapján utasítottak el. Az igazgatóhelyettes asszony próbálta menteni a menthetőt, magyarázkodott, szabadkozott. Végül abban maradtak, hogy Rozika újra próbálkozhat.

    1998. július 27-én, az előzetesen telefonon megbeszélt időpontra a háromgyermekes családanyát a Konfliktusmegelőző és Jogvédő Iroda munkatársa is elkísérte. Az igazgatóhelyettes asszonnyal való személyes találkozáskor kölcsönös „eszmecserére" került sor, s az asszonykát végül is felvették. A igazgatóhelyettes asszony hosszasan taglalta, hogy náluk nincs diszkrimináció. Rozika így 19 000 forintos bruttó jövedelemhez jutott, valamint havi 1400 forintos étkezési hozzájáruláshoz. Cserébe viszont le kellett mondania a férje után kapott ápolási díjról.

    Vajon mi lett volna, ha nincsenek mellette a jogvédők?

8.évf. 8.sz. (1998. aug.)