Kisebbségkutató műhelybeszélgetések

Közel egy éve indította a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal Kisebbségkutató Műhely beszélgetések című programsorozatát, amely fő céljául a kisebbségkutató intézetek, műhelyek, illetve a helyi, valamint országos kisebbségi önkormányzatok, a nemzeti és etnikai kisebbségek civil szervezetei közötti kapcsolatteremtés, információáramlás, együttműködés elősegítését tűzte ki. A kisebbségi önkormányzatok és a kisebbségkutatók témajavaslataira építő műhely alkalmanként változó kutatási problematikához kapcsolódik. A műhelybeszélgetések január 28-i rendezvényének az MTA Történettudományi Intézete adott otthont. A NEKI és az MTA TTI közösen készítette elő a rendezvényt, időszerűnek vélve a magyarországi kisebbségek múltjáról szóló igen sokszínű kutatások együttes áttekintését, az elemző igényű anyagokból a levéltárakbanőrzött, iratkilométerekben mérhető históriákig. A programban a következő vitaindító előadások hangzottak el:

dr. Szarka László (MTA TTI):

A magyarországi kisebbségi történetírás módszertani kérdései

dr. Föglein Gizella (ELTE BTK):

A kisebbségek jogállása Magyarországon 1945-1993 között

dr. Berényi Mária (Magyarországi Románok Kutatóintézete, Gyula):

Történeti kutatások a magyarországi románokról

Nagy Pál (Baranya Megyei Levéltár, Pécs):

A magyarországi cigányság történetére vonatkozó kutatások néhány aspektusáról

(Következő cikkünk Nagy Pál rövidített előadását tartalmazza, megőrizve az élőbeszéd fordulatait.)

A cigánykutatások már jelentős eredményeket produkáltak különösen a szociológia, a néprajz és az antropológia területén. Mégis mondhatom azt, hogy szisztematikus levéltári forrásfeltárásra épülő cigány történelemkutatás mindeddig nem volt. Annak, hogy a történettudomány úgymond elmaradt a többi tudomány mögött és még mindig nem történtek meg az alapkutatások – eltekintve a politikai és érzelmi attitűdöktől –, a szakmai okait én abban látom, hogy sokáig a cigányságot nem úgy tekintették, mint államalkotó népet, nem foglalkoztak történelmi problémáikkal; illetve azokat a múltbeli eseményeket, amikről azok a források tájékoztatnak, amelyek a cigányokról fennmaradtak, nem tekintették történeti tényeknek. El kell mondani, hogy amikor a magyar néprajznak és a szociológiának a legjobb képviselői foglalkoztak a cigányokkal kapcsolatos problémákkal, a magyar történettudomány nem foglalkozott vele; illetve amikor történt néhány próbálkozás, akkor pedig nem a magyarországi történettudomány legjelesebb képviselői foglalkoztak ezzel a témával.

    A kutatások elmaradásának és az ellentmondásoknak nem az az oka, hogy nincsenek források a magyarországi cigányokról. A munkám során több mint negyven magyarországi vármegye cigányságáról gyűjtöttem anyagot. Ez ma már több ezer darab forrásanyag. Rengeteg utalás található a levéltárakban. Ezek az anyagok egyre értékesebbé válnak, mivel a történettudomány érdeklődése az elmúlt időszakban egyre inkább a mindennapi élet eseményei felé fordult. Legfőbb értékük, hogy hétköznapi dolgokról szóló források, amelyeket a történettudomány több szempontból vizsgálhat. Azt gondolom, hogy ez a történeti kutatásokban talán össze fog találkozni az államigazgatási szakemberek igényeivel; illetve a cigány értelmiség sajnos csak nagyon szűk körének azzal az igényével, hogy megszülessen a magyarországi cigányok történetéről egy reális kép. Úgy gondolom, hogy a cigányság szempontjából ezek azért fontosak, mert igazabb képet adnak a cigányságról, mint amit a többség tud, vagy tudni akar. Megfordítva azt is mondhatnám, hogy a történeti kutatás azért is fontos, hogy igazat adjunk a cigányságnak a múltjáról. Ehhez kapcsolódóan kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a kutatásban, az oktatásban, a könyvkiadásban, a különféle tanszékeken igazából egy olyan nem tudományos irányzat került előtérbe, amelyet Réger Zita és Kovalcsik Katalin találóan ? mai tudománynak? nevezett. A jelenség összefügg azzal a körülbelül mintegy húsz éve folyó törekvéssel, hogy a cigány értelmiség megpróbál a cigányok számára valamifajta egységes identitást alkotni. Ezen belül egy egységes történelemtudatot teremteni. Arról külön vita folyik, hogy beszélhetünk-e egyáltalán nemzeti fejlődésről vagy sem, vagy nemzeti ideológiáról – ebbe nem bocsátkozom bele. Szerintem az biztos, hogy ez a folyamat jelenleg tart. Ennek a pszichológiai eszközei nem egyediek. Például nagyon érdekes párhuzam vonható a századfordulóval, amikor az erdélyi örmény értelmiség megpróbált létrehozni egy anonymusnak(?) nevezett ideológiát. Ennek az ideológiateremtésnek az eszközei vagy jellemzői: a nép különlegességének, néha pedig a világtörténelmi kivételesség hangsúlyozása; az, hogy kollektíven sokszor az egész nép történetét, mint szenvedéstörténetet próbálják bemutatni. A másik sajátosság a magyar történelemben játszott szerep felnagyítása. Sajnos a módszereiben néhány negatív momentumot kell megemlítenem. Ilyen az, hogy abszolút a forráskritika hiánya jellemzi. Csak az ismert forrásokat használja és ezeknek az adataival manipulál, mert egyrészt nem ismeri a kronológiát, mint történeti diszciplinát, abszolút figyelmen kívül hagyja a tér- és idő aspektusait és általában a jelenségeket úgy hozza egymással kapcsolatba, hogy valamilyen egyszerű analógiát vesz alapul. Ez a törekvés a nem cigány értelmiségiek között is visszhangra talált. Van olyan vélemény, amely szerint most valamifajta nemzeti romantikus korszakát élő cigány értelmiség – ugyanúgy, mint ahogy a XIX. században más népeknél is történt – jogosan próbál létrehozni egy identitást. Ez rendben is van. De azt is mondják, hogy ennek a folyamatnak természetes velejárója ez a hamis, idealizált történetszemlélet. Nem az a fontos, hogy melyik képzetek igazak vagy hamisak, naivak vagy reálisak, hanem az, hogy a közösen kidolgozott kulturális rendszer mindenki számára hihető és elfogadható elemei-e vagy sem. ...Kérdés az, hogy elfogadható egységes kulturális rendszerről beszélhetünk-e a cigányság esetében, vagy annak csak inkább megteremtési folyamatáról. Például ha 200 ezer ember el is hiszi azt, hogy IV. Béla seregében cigány segédcsapatok harcoltak, ez a történeti források tükrében akkor sem igaz. A történettudománynak kutyakötelessége véleményem szerint ezeket a forráskritika hiányából származó tévedéseket végre korrigálni. Másrészt az ilyen típusú tévedések a 70-es években magyar szerzők külföldi publikációiban jelentek meg. 1971-ben például a Cigány Világkongresszuson azzal állt elő egy kutató, hogy a kalandozó magyarok seregeiben cigány segédcsapatok is voltak. Ez nonszensz, semmilyen forrás nem utal erre és a cigányság történetének ismeretében is elképzelhetetlen. De odáig mentek, hogy azt az elméletet vonták le belőle, hogy a cigányok a magyarokkal kerültek Európába. Ezt az elképzelést erősítette meg más, szintén forrásfizikai tévedésből származó nézet is.

    Mit is kell cselekedni, milyen lehet a „katolikus igényeket kielégítő történettudomány” szerepe abban, hogy ennek a történeti tudatnak a kialakítása jó irányba forduljon és reális kép alakuljon ki. A cigányoknak egyrészt önmagukról, a nem cigányoknak pedig a cigányságról. Erre a kérdésre a kutatás ma a forrásfeltárással válaszolhat. Nézzük az ismert forrásokat. Az eddig ismert források csak egy kis töredékét jelentik azoknak, amik ma a levéltárakban találhatók. Tíz évvel ezelőtt egy dokumentumkötet nagy áttörés volt, de azóta nem sok minden történt, másrészt ez a kötet is visel magán negatívumokat: pszichológiai tévedések, pontatlanságok, illetve forráskutatási normáknak sem igazán felel meg. Szerintem szűk körre korlátozta azt, hogy a történeti adatokkal dolgozók többsége is elsősorban csak az összeírásokat és a helytartó tanács által kiadott rendeleteket vizsgálta, a rendeletekből is csak egyet-kettőt. Tehát ezek nem voltak a teljesség igényével feltárva. Néhány ember az elmúlt öt-hat évben óriási munkát végzett, de elszigeteltek maradtak abban az értelemben, hogy nem ismerték fel ezeket az eredményeket. A sztereotípiák, toposzok téves átöröklésének története van, amikről külön forrástörténeti tanulmányokat kellene írni. Olyannyira, hogy bizonyos források, amiket használnak, igazából nem is tekinthetők cigánytörténeti dokumentumoknak. Azok a középkori oklevelek, amelyek cigány nevű falvakról, családokról szólnak, igazából birtoklástörténeti szempontból fontosak, és a cigányokhoz valójában nincs is közül. Az eddig ismert érdekes részletet tekintsünk át.

    Problematikus kérdéscsoport a rendeleteknek az értelmezése. Az, hogy mindig, mindenhol, minden jelenségben az előítéletet keresik. Egyrészt a kérdéseket nem adott összefüggéseikben és rövidtávon vizsgálták. Ha például a Mária Terézia kori rendeleteket próbálom értékelni, és összehasonlítom a korabeli porosz, orosz, lengyel viszonyokkal, akkor egész más megvilágításba kerül a probléma, mintha a mai erkölcsi normák szerint vizsgálom. Az adott társadalmi viszonyok között másképpen működött ez. A felvilágosodás teljesen komolyan „gondolta” azt, hogy népek sorsát meg tudja javítani. Arról lehet vitatkozni, hogy a választott eszközök ott, az adott történelmi szituációban megfelelőek voltak-e, vagy sem. A másik kulcskérdés, a Hontvármegyei nevezetes cigányper. Ezt az egy pert emlegetjük már hosszú idők óta. Hogy ez önmagában mennyire nem alkalmas példának, elmondom önöknek, Zala megyében a levéltárban több mint kétszáz per van a cigányokról. Somogy megyében a XIX. század első felében több mint háromszáz cigányokra vonatkozó per zajlott le, Kassán a levéltárban összesen 3000 doboz peres irat van, egyharmada cigányokkal kapcsolatban. Ha tömegesen átnézzük ezeket a peres iratokat, akkor szerintem választ kaphatunk a Hontvármegyével kapcsolatos kulcskérdésre, hogy miért vallottak a cigányok önmaguk ellen. Az 1986-os dokumentumkötet összeállítói a koncepciós per kifejezést használják az üggyel kapcsolatban. Erről egyáltalában nincs szó, mert önmagában ez az a szóhasználat nem alkalmazható erre az időszakra. Két okkal magyarázható, hogy önmaguk ellen vallanak; az egyik a korabeli peres eljárás metódusából fakad. Az, hogy a vizsgálat meghatározó pontján elrendelik a tortúrát. Az, hogy emberevéssel vagy más képtelenséggel vádolnak embereket, a XVIII. században tömegesen fordul elő bestialitási perekben. A másik ok pedig mentalitástörténetileg megfogható. A kérelemlevelekből, a peres iratokból. A cigány ember ugyanis rettenetesen fél a fájdalomtól és a haláltól. Mondok erre egy konkrét példát. Somogy Vármegyében, 1876-ban egy Bocskó József nevű cigányt bestialitással vádoltak. Mivel letartóztatása előtt megverték, beismerő vallomást tett, és elvállalta a képtelen vádat. Utána viszont a negyedik törvényszéken visszavonta a vallomását és elmondta, hogy a kényszer hatása alatt cselekedett, mert megverték. Ekkor a negyedik törvényszéki ügyész elrendeli a tortúrát, ami kínvallatást jelent, erre mit mond a cigány, hogy mégis elvállalom, hogy „csak egyszer haljak meg, ne kétszer". A tortúra számára egyet jelent a halállal. Úgy gondolja, hogy ha átesik a tortúrán és utána még halálra is ítélik, akkor kétszer fog meghalni.

    Néhány szó arról, hogy mit is kellene konkrétan kutatni!

A kutatásnak szerintem a kulcskérdése, hogy a cigányok milyen helyet foglaltak el a történeti Magyarország munkaszervezetében és kultúrájában. Ezt a problémát közép-európai kitekintéssel kell vizsgálni. A másik fontos szempont az, hogy amit ma cigánykérdésnek nevezünk és szociológiai terminológiából levezetve hátrányos helyzetnek definiálunk, azt történetileg hogy lehet definiálni. Amit most cigánykérdésnek nevezünk, annak gyökere a XVIII. század elejére vezethető vissza. Ha az utána bekövetkező hosszú távot tekintem és a foglalkozásváltási periódusokat is beépítem ebbe a szemléletbe, akkor látszik, hogy ez milyen történeti folyamatban alakult ki. Ennek a vizsgálata lenne nagyon fontos. A másik fontos probléma a történeti folyamatokhoz való viszony. A cigányság életében megindult a polgárosodási folyamat.

Hogy mennyire tudtak ennek részesei lenni, illetőleg hogy mennyire rekesztődtek ki ebből a folyamatból, szintén egy további nagy vizsgálat. Sok vizsgálandó jelenséget elvetett a szociológia, az antropológia és a néprajz. Ilyenek a közösségszerveződés kérdései, tehát hogy a cigány közösségek közösségszerveződési faktora mennyiben más a meglévő közösségektől és mennyiben hasonló. A foglalkozásváltási stratégiákban már a XV. századtól máig vannak olyan periódusok, amikor valamilyen társadalmi vagy modernizációs változás hatására a cigányság arra kényszerül, hogy foglalkozást váltson. Annak ellenére, hogy többszáz éven keresztül vannak tevékenységi körök, amelyek ugyanazok, és nem foglalkozások ? ezt hangsúlyoznám. A tevékenységi köröknek az adott korszakok gazdasági rendszereiben vagy a települések gazdasági életében elfoglalt helye teljesen más. Én a legnagyobb problémának azt találom, hogy amikor a cigányok történetéről beszélnek, mindig egy statikus képet rajzolnak, és kényszeredetten törekszenek arra, hogy valami évezredes változatlanságot próbáljanak bemutatni. Ami szerintem teljesen félreviszi a kutatást, mert itt éppen arról van szó, hogy a mozgással összefüggésben a kultúra sajátosságaiból adódóan a cigányság nagyon korán differenciálódott. A kérdésfelvetések megfogalmazásában a szociológia és az antropológia rendkívül sokat segíthet, de ezek a tudományok elméletben és alkalmazásban sok módszertani problémát is felvetnek. Ha a jelenlegi kérdésfeltevéssel közelítek egyes problémákhoz és úgy próbálok történetileg valamit értékelni, akkor fennáll az a veszély, hogy valamiféle „visszavetítésbe”, historizálásba esek. Egyetértenek a kutatók abban, hogy a cigány közösség értékrendjének a referált eleme a magántulajdon helyett valami más. Ez teljesen világos, de ha történetileg tekintem, akkor már egyáltalán nem biztos, hogy a magántulajdon helyén ebben az értékrendben mindig mindenhol a testvéri érzés, a belső kapcsolatokhoz való feltétel nélküli ragaszkodás állna. Erre is mondok egy példát, ami tömegesen előfordul: a cigány katonaszökevények vallomásait. Arról szólnak, hogy a közösség hogy taszítja ki őket, mert nem tudja őket eltartani. Az ismeretlen források között vannak szokványos források és nem szokványos források. A nem szokványos források ízét a befogadók nyelve és anekdotakincse adja. Ez azért fontos, mert a vizsgálata lehetőséget ad egy népismereti történetre. Ilyenfajta vizsgálat folyt például a század elején, arról, hogy a székelyeknek milyen képe van a cigányokról. Azért fontosak ezek, mert rengeteg közöttük az olyan dokumentum, amely alkalmas arra, hogy vizsgáljuk azokat a történeti tényezőket, amelyek a cigány emberek viselkedésmódjának, mentalitásának a kialakulásában szerepet játszottak. Ezzel közelebb jutunk a cigány és nem cigány népcsoportok közötti értékrendi különbséghez és sokkal árnyaltabban tudjuk vizsgálni az előítéleteket is. A törvényszéki és úriszéki pereket is meg kell említeni. Én egyetlenegy olyan tanulmányt nem olvastam Magyarországon, amely például úriszéki pereket felhasznált volna. Általában ezek tematikusan külön vannak gyűjtve a levéltárakban, a törvényszéki vizsgálatokat megelőző szolgabírói vizsgálat iratai. Rendkívül értékes forráscsoport az instanciák, vagyis a kérelemlevelek. Ezek a források azok, amelyek az írásbeliséggel és értelmiséggel nem rendelkező cigányságnak a gondolatait és a szavait leginkább visszaadják. A másik a kurrentáriák vagyis a körözőlevelek és ezek mellékletei, mert ezekhez társulnak a személyleírások. Csak a pécsi levéltárban több száz darab található ilyenekből. Ez alkalmas annak vizsgálatára, hogy mennyire hasonlítottak például az öltözködésben a környezetükhöz, vagy sem. A forráscsoportok közül rendkívül fontosak a gyermekekre vonatkozó összeírások és számadások. Ezek a megyei számadó, vagy adószedő hivatalban találhatók. Fontos forrástípusok még a céhszabályzatok, pl. Kolozsváron több ilyen található a XVIII. századból. Az országos felmérések is a jelentős forrástípusok közé sorolhatók. 1786-ban, 1837-ben, 1909-ben, 1924-ben és 1993-ban készítettek ilyen felméréseket. Az 1993-ast ismerik a legtöbben. Ez is új megvilágításba kerülne, ha az országos felmérések sorába illesztenénk, és így vizsgálnánk a nyelvet, a foglalkozási ágazatokat és a családi viszonyokat.

(Szerkesztette: Fris Katalin)

7.évf. 3.sz. (1997. márc.)