A pécsi Gandhi Gimnázium megalakulása óta a cigány nemzetiségi iskolák kérdése az egyik legvitatottabb pontja a cigány, illetve magyar oktatásügynek. A Gandhi létrejötte óta újabb cigány nemzetiségi iskolákat is megnyitottak (szolnoki Roma Esély Szakiskola, budapesti Kalyi Jag Szakiskola), de továbbra sincs egyetértés az ilyen jellegű képzési forma létjogosultságát, hasznosságát illetően. Három, a cigány nemzetiségi iskolákkal kapcsolatos kérdés megválaszolására kértünk fel hét oktatási szakembert, valamint politikust. A kérdések:

1. Melyek azok a tényezők, amelyek a cigány gyerekek sikertelenségét okozzák a magyar oktatási rendszerben?
2. Szegregációnak tekinthetők-e a magyarországi cigány nemzetiségi iskolák?
3. Mennyiben jelenthet megoldást ez a 3-4 iskola a cigányság oktatási problémáira?
Mivel a megkérdezettek nem egymásnak mondták el válaszaikat, így egymás véleményére sem tudtak reagálni. Reméljük, következő lapszámunkban ezt megteszik. Rajtuk kívül mások véleményét is várjuk.

Bogdán János, a pécsi Gandhi Gimnázium igazgatója:

1. Az iskolai sikertelenségnek sok oka van. Egyik az, hogy ezek a gyerekek és szüleik meglehetősen szegények. A 70-es, 80-as években kiépült egy olyan továbbtanulási rendszer, amelyben a gyerekek nagy része az általános iskola után szakmunkásképzőben tanult tovább. Ma már kevesen mennek ide, mert nehéz megvenni a gyakorlati helyeket, nem is érdemes, hiszen az elvégzett szakmák után nincs kereslet. A másik komoly probléma, hogy a cigány gyerekeket rendkívül sok hátrány sújtja az oktatásban, különböző szegregációs helyzetekben vannak. A cigány gyerekek nagy részét eleve kisegítő iskolában engedik tanulni, nem kapják meg ugyanazon lehetőségeket, szolgáltatásokat, mint nem cigány társaik.

A harmadik és talán a legjelentősebb ok az, hogy ezen gyermekek szüleinek 6-8 éve nincs állandó munkájuk, ami hatalmas gond az életükben. Nemcsak azért, mert nincsen pénz, hanem mert ez tartósan azt az üzenetet közvetíti nekik, hogy fölöslegesek, a társadalom számkivetettjei. Ebbe bele lehet betegedni, és ezek az emberek ilyen értelemben bele is betegszenek. Emiatt az ilyen szülők gyerekei nem sajátítanak el olyan magatartási mintákat, amelyek szükségesek az iskolai sikerességükhöz.

De ha így tesszük fel ezt a kérdést, akkor valószínűleg bűnbakot képzünk. Hasznosabb lenne úgy kérdezni, hogy mik azok a tényezők, amelyeknek megváltoztatásával sikerhez juthatnának a gyermekek. Az iskolai siker vagy sikertelenség sok tényező végeredménye. Ilyen tényező a gyerek, a szülő, a külső környezet, a pedagógus, a tananyag és az éppen uralkodó oktatási ideológia. Ebből a szempontból az az érdekes, hogy melyik az a tényező, amihez éppen hozzá kell nyúlnunk a gyerekek sikeressége érdekében.

2. Ez nagyon egyszerű. Én azt szoktam példának felhozni, hogy nem mindegy, ha valakit – mint Napóleont – visznek Szent Ilona szigetére vagy önszántából megy oda. Régóta próbálják a kettőt összemosni, de itt az egyén szándékai meghatározóak, és így jelentős különbséget tehetünk. Az, hogy valakit cigány osztályba küldenek vagy nem küldenek, az nem a szülőkön múlik. A szülők határozott tiltakozás ellenére is oda küldik a gyereket. A jelenlegi közoktatási rendszerben a cigány gyerekek ott vannak az általános iskolában, az érettségit adó intézményekben pedig nincsenek. A nagyobb városokban már vannak olyan általános iskolák, ahová csak a jómódú családok gyermeki járnak, van egyfajta közép, és van iskola, ahová a szegény gyerekek járnak. Ha nemzetiségi általános iskolákat indítanánk, tovább erősítenénk a már meglévő szegregációs nyomást. Mivel kevés számú cigány gyerek jut el érettségit adó iskolába, ezért nemzetiségi gimnázium nem ad lehetőséget a normál oktatási rendszerből való kirekesztésre, ellentétben a nemzetiségi általános iskolával.

3. Nem gondolom, hogy ezek az iskolák kész megoldások. Én azt hiszem, hogy egy megoldási sorozatnak az egyik fontos, elengedhetetlen elemei. Ezeknek az iskoláknak az a szerepe, hogy az adott nemzetiséghez szolidáris, ahhoz kötődő értelmiséget neveljen.

Emellett az ilyen jellegű intézményeknek nagyon fontos üzenete is kell legyen a többi iskola, pedagógus és szülő felé: az, hogy ezekkel a gyerekekkel is érdemes foglalkozni, velük is lehet sikereket elérni.

Csongor Anna, az Autonómia Alapítvány igazgatója:

1. Úgy lenne helyes a kérdés, hogy különböző társadalmi rétegből, környezetből származó cigány gyerekeknek eltérő-e az iskolai sikeressége-sikertelensége. Általános választ nem szabad adni, ahogy általános megoldásokat sem lenne szabad alkalmazni. A másik fontos dolog a család és az iskola közötti kommunikációs probléma. Nem világos, hogy a szülő mit akar az iskolától, és az iskola mit vár a családtól. Ez a probléma megoldható lenne közvetítők bevonásával. A harmadik probléma az, hogy ha a szülő tartósan munkanélküli, számára az derül ki, hogy hiábavaló iskolába járni, szakmát szerezni, hiszen nem tud dolgozni, az iskolai végzettséggel nem tud előrejutni. Ebben az esetben a családban az iskolával kapcsolatos inspirációk, az összes ambíció, ami arra irányulna, hogy a gyerek továbbtanuljon, frusztrálódik. Tehát ha van már a családban olyan tapasztalat, hogy hiába tanultunk, akkor nem fogjuk a gyereket arra rávenni, hogyő is tanuljon.

2. Az tekinthető szegregációnak, ha az iskolarendszer kizár magából bizonyos csoportokat vagy személyeket, illetve negatív értelemben speciális bánásmódban részesíti azokat.

Nemzetiségi iskolába nem kötelező beiratkozni, aki odajár, ott kap valami pluszt, amit azért kap, mert az adott nemzetiség tagja.

Egyéb oktatási formákban – amit nevezhetünk cigány osztálynak, fejlesztő osztálynak – sokkal inkább mínuszt kapnak a gyerekek.

3. Igen, jó lenne, ha nagyon sokféle iskola létezne, nemzetiségi és nem nemzetiségi egyaránt. Amit én elképzelek az egy olyan világ, amiben van mindenféle iskola, és a gyerekek különböző iskolákba járnak, hajlamaiknak és szüleik akaratának megfelelően. Úgy tűnik, hogy Magyarországon nem ez a helyzet. Az iskolarendszer erősen szelektált, és akiket nem tart alkalmasnak, vagy ki akar centrifugálni, azt ki is centrifugálja, a szülőnek választási lehetősége nincs.

Nem gondolom egyik nemzetiségi esetében sem, hogy egy teljes nemzetiségi vertikumot kell felépíteni, mert az a gyerek, aki nemzetiségi általános iskolában kezd és nemzetiségi középiskolában végez, az egy nemzetiségi felsőoktatásra van felkészítve és valószínűleg a nemzetiségieknek szóló infrastruktúrában fog tudni elhelyezkedni, ezáltal behatároltak lesznek a lehetőségei. Ha nem kifejezetten nemzetiségi oktatásban vesz részt és pluszban tanulhat mindenfélét, ami neki megfelel, nyitva áll számára a világ.

Adott esetben én nem küldeném a gyerekemet nemzetiségi oktatásba, mert azt gondolom, hogy az megfoszt bizonyos lehetőségektől.

Farkas Flórián, az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke:

1. A cigány fiatalok iskolai sikeressége véleményem szerint csak abban az esetben nő meg jelentősen, ha a pedagógia napi gyakorlata az iskolai teljesítmény mellett elismeri a kulturális másságot, megérteti megismerésének fontosságát. Csak így oldódhat az iskolával, mint intézménnyel szembeni fenntartás, miközben megvalósulhat a cigányság társadalmi téren hasonló, kulturálisan pedig önálló értékeinek integrálása az intézményesült oktatási rendszerbe. Ezáltal az etnikai másság okozta konfliktushelyzetek és az iskolai sikertelenség minimálisra csökkenhet.

Valamennyien tisztában vagyunk azzal a keserű ténnyel, hogy a cigány gyerekek többsége jelentős szociális, műveltségi hátránnyal megy iskolába, gyakorta nehéz anyagi helyzetben lévő családból, munkanélküli felnőttekkel körülvéve, kitörésre képtelenül. Mindezek feloldására csak a pedagógus társadalom és a szülők együttes bevonásával tehetünk kísérletet.

A társadalmi érvényesülés útja napjainkban egyértelműen az iskoláztatás, a magasabb végzettség megszerzése. A cigányság számára ez komoly akadályokba ütközik. Ennek drámai hatása már a nagy létszámú cigány közösségekben folyamatosan megjelenik. Az alacsony iskolázottság az évek során növekszik, kilépni belőle egy bizonyos életkoron túl lehetetlen. A folyamatos sikertelenség gyakorta alakítja ki a gyerekben a határozott változtatás kényszerét. Ez többnyire az iskolával történő szakításban nyilvánul meg. A folyamatos előítéleteknek kitett cigány fiatal, maga is telve előítéletekkel, visszatér a család elfogadó közösségébe. A pedagógusok pedig nem tudnak, vagy nem képesek a változtatásra, az osztálytársak érthetetlennek érzik a problémát, a családsegítő hálózatok képtelenek felvállalni ezt a problémahalmazt. A megoldás csak egy közös, a családokat, pedagógusokat és legfőképpen a gyerekeket is bevonó program lehet.

2. A kérdés azt sugallja, hogy a cigány nemzetiségi iskolák eltűrik, avagy elősegítik a szegregációt. Ezt sem a gyakorlat, sem pedig a megfogalmazott elvek nem igazolják. A nemzetközi egyezmények határozottan tiltják a szegregáció bármely formáját, nem gondolható komolyan, hogy éppen azok az iskolák támogatnák ezt, melyek az együttélést, az együttműködést tűzik ki célul. A Roma Esély Szakiskola, amely az OCKÖ védőszárnyai alatt tevékenykedik, együtt tanítja a cigány és nem cigány fiatalokat, majdnem fele-fele arányban, és készíti fel szakmaszerzéssel munkaerő-piaci esélyeik javítására őket, a gyakorlatban bizonyítja a szegregáció értelmetlen voltát. Gyakran látogatom meg az iskolát és személyesen tapasztalom, hogy az ott tanuló gyerekek szemléletében meg sem fordul az etnikai előítélet, az intolerancia. A fiatalok, akik szinte megutálták a hagyományos módon tanító, feszültségekkel teli iskolát, és örömmel jöttek egy gyerekszerető intézménybe, egyfajta védőburokba kerültek. Az itt tanítók folyamatosan képezik magukat, szinte rajongásig szeretik neveltjeiket, egyúttal megóvják őket a külvilágtól. Ezért vallom, hogy minél több ilyen intézményre van szükség, amelyek nap mint nap bizonyságot adhatnak az együttélés lehetőségére.

3. Ez csupán az egyik megoldás. Ahogy az érettségire felkészítő iskolák mellett megjelennek a szakmai képzettséget adók, a felzárkóztató-tehetséggondozók, úgy válik mind szélesebbé a lehetőségek skálája. Szükség van az általános iskolákban zajló interkulturális nevelési programokra, a felsőoktatás romológiai kurzusaira, a továbbképző programokra egyaránt. És kell ösztöndíj, tehetség-támogatás, a leszakadók felkarolás, az iskolarendszeren kívüli szakképzés stb., a lényeg csupán annyi, nem engedhető meg, hogy továbbra is a gyakorlattól elszakadt, íróasztal mögött üldögélő illetők dolgozzanak ki világmegváltó programokat a cigányság bevonása nélkül. Csak együtt, közösen juthatunk eredményre, akkor oldódhat a gyerekek és a család idegenedése az iskolától, akkor érhetjük el, hogy természetesen lesz az iskolába járó cigány fiatal, mert akkor ez már a valóssá lesz.

Zsigó Jenő, a Magyarországi Roma Parlament elnöke:

1. A magyar társadalom ezekben az években rabszolgákat képez a cigány fiatalok döntő többségéből. Nem a cigány fiatalok sikertelenek a magyar oktatási rendszerben, a magyar társadalom sikertelen az egyetemes emberi jogok, az alkotmányos jogok, a kisebbségi jogok, a gyermekek jogainak gyakorolhatóvá tételében a cigány származású magyar állampolgárok részére.

A társadalmilag érvényes tudás megszerzéséhez – aminek esélye politikai és gazdasági privilégium – kötődő jog elvétele egy mérhetetlenül előítéletes, önpusztító társadalom krízisjelensége.

A sikertelenség alapvető okai: a szegénység és a faji előítéletesség. A szegénység alapvető oka a faji előítéletesség. A szegénységet fel kell számolni, a szegények elleni háborút be kell szüntetni. A faji előítéletességre épülő, azt elősegítő politikát ki kell irtani. Az iskolába járó tanulók döntő többségének szülei munkanélküliek, jövedelem nélküliek. Joguk van ellenkezés nélkül éhen halni, nélkülözni, joguk van tudomásul venni, hogy a többségi társadalom – a jogok alkotói, végrehajtói és kedvezményezettjei – lemondott róluk és gyermekeikről is.

2. Amerikában a szabadságjogok megszerzésének mérföldköve volt, amikor az elnök elrendelte a színes bőrű tanulók befogadását a fehérek iskoláiba. Ennek a döntésnek néhány helyen az elnök a Nemzeti Gárda kirendelésével szerzett érvényt a szegregálók, a volt és lelkükben még mindig rabszolgatartók akaratával szemben.

A mai magyar társadalomban a cigányságot eleve szegreálja a bőrszín, a szegénység, a munkanélküliség, a vegetálás szintjére kényszerítő társadalmi lét, a mindennapos szokásjogon alapuló faji előítéletesség. Szegregáció a 80%-os munkanélküliség, a cigány tanulók legrosszabb iskolákba tömörítse, a nem fogyatékos cigány tanulók fogyatékosoknak szánt iskolatípusba való emigráltatása, szegregál, ha a szülők nem tudják megvenni a tanszereket, kifizetni a tandíjat, megvásárolni a napközi ellátást, a számítógépet, a nyelvtanárt, az ünneplő ruhát, a tornacipőt: az állampolgári jogokat. Ez az Európai Unióba törekvő Magyarország újkori négerkérdése, és ez tiszta politika.

Az értelmiségi és politikai elitnek harcolnia kell azért, hogy a tanköteles cigány nemzedékek az állami oktatási rendszerben – az állami javak újraelosztásán keresztül fenntartott intézményekben – integrálódjanak, szocializálódjanak, az oktatási rendszeren keresztül felvéve a harcot a mindennapok szegregációs gyakorlatával, együtt élő, együtt tanuló fiatal cigány és nem cigány nemzedékek nevelésével.

A Kalyi Jag szakiskolával érdemben nem indokolt foglalkozni, az ott tanulók alacsony létszáma (15-20 fő?), némi passziójellege stb. miatt.

A Gandhi Gimnázium már más kérdés. Véleményem szerint adva van egy tisztázatlan profilú ál-alapítványi iskola, ahová cigány, magyar, horvát gyerekek járnak. Akkor ez most cigány gimnázium, vagy hátrányos helyzetű gyerekek gimnáziuma? Ugyanis mindenki úgy kezeli a Gandhi Gimnáziumot, mint cigány értelmiségi képző intézményt.

Más kisebbségek iskoláira az utóbbi években minden csinadratta nélkül milliárdokat költött a kormányzat. A Gandhiról évek óta azt hallani, hogy működési nehézségeik vannak, hatvanmillió forintos köztartozásuk, hogy soha nem kapják meg az államtól azt a támogatást, ami szükséges lenne akár egy átlagos gimnázium működéséhez is. Kérdés: ki akarta ezt? A van is, nincs is tipikus esete? Jó kirakatnak, de nem jó tartalomnak? Legfőképp: kényszerhelyzetben voltak-e azok a szülők és gyerekek, akik a Gandhi Gimnázium mellett döntöttek? Kinek van joga felhasználni egy döntésképtelen gyerek cigányságát arra, hogy ami mindenkinek alanyi jogon jár – általános iskola, középiskola, főiskola – az neki csak cigánysága címén legyen elérhető. Kinek van joga a cigányságot árul szabni egy gimnáziumi érettségiért?

Ezt az egész alapítványi, politikai beavatkozást nem cigányok találták ki, őket csak alkalmazzák, mint tették a civil mozgalmat szétverő Bogdán Béla, volt Etnikai Hivatali tisztségviselő és mások esetén. Kitalálója Derdák Tibor, volt SZDSZ-es parlamenti képviselő volt, „támogatója” pedig a cigányságnak oly sokat ártó Báthori János, az Etnikai Hivatal volt elnökhelyettese. Az első alapítványi főnök Bogdán Béla kormánytisztviselő lett. Az alapítvány kihajtóinak eredeti céljai a következők voltak: 1. a rendszerváltás elején egy alapítványi cigány iskolai modell állami prezentálásával elterelni a figyelmet az addig többszörösen hátrányos helyzetű, a rendszerváltozás után azonban hatványozottan és végérvényesen kitaszított cigánysággal szembeni állami közoktatási felelősségtől. Ezt a célt elérték. Ki beszél ma százezer cigány tanuló jövőjéről, esélyeiről? Senki. A téma néhány tucat tanuló. Ennek örül az egész ország. Ez siker 2. Szembeállítani a cigányság különböző csoportjait, felszámolni a cigányok közötti nélkülözhetetlen szolidaritást. Az eredeti cél az volt, hogy a legkisebb létszámú beás cigányoknak hoznak létre gimnáziumot. El is hangzott annak idején többször, amennyiben a cigányok más csoportjai is akarnak maguknak gimnáziumot, hozzák létre maguknak.

Az alapítványi biznisz helyett az iskolákba járó százezres generációnak kell megjelennie az oktatásban cigányságán, polgárjogi követelésein keresztül, és nem egy-kétszáz gyerekes látszatmegoldással félrevezetni a társadalmat.

A rasszjegyekkel élő cigányságnak egyre inkább tudatosan vállalnia kell a cigányságát. Rasszjegyei miatt, az előítéletesség miatt nincs is igazán más választása. De ne szegregálódjon, sőt mindent tegyen meg az ellen, hogy szegregálják, vagy önmagát szegregálja. Azt gondolom, hogy a gyerek egyetértésével a szülők maguk jelentsék be az iskolákban gyermekeik cigányságát, eszközöket szerezve ezzel (lásd: fejkvóta) esetleges hátrányaik kompenzálásához. A cigányság helyzetén egy öntudatos, a cigányságát vállaló cigány nép tud aktívan változtatni. Ahhoz, hogy változtatni tudjon, integrálódnia kell a társadalom minden szintjén, és az integrálódás jogát már az iskolákban ki kell harcolni. Kérdés, hogy a Gandhi tanárai tudnak-e eszközöket adni tanulóiknak az integrálódáshoz, vagy éppen elveszik ezeket és rábízzák például az indiai mitológia megismertetésére. Félő, hogy ez egy tévút. A cigány politikusok és értelmiségiek-tanítók történelmi kötelezettsége ma a rendszerváltás veszteseként nyomorgó cigány társadalom munkaképes korú tagjai számára: 1. kiharcolni a szociális jogot, a minimális létbiztonsághoz való jogot, mert ez automatikusan megteremti a tanköteles korú cigány fiatalok tanulási esélyeit; 2 . köteles a tanköteles korú cigány nemzedék egészében gondolkodni. Ellenkező esetben hozzájárul a rabszolga-generációk újratermelődéséhez.

3. Ma az élet minden területén a cigányságot szegregáció veszi körül. A cigány értelmiségnek nem szabad részt venni semmiben, ami megerősítheti a többséget a szegregáció gyakorlatának jogosságában, módszereiben. Állítás: ha a cigány értelmiségi szegregálhat, miért ne szegregálhatna – természetesen csupa szívjóságból és segíteni akarásból – a nem cigány értelmiségi (polgármester-Sátoraljaújhely, iskolaigazgató-Tiszavasvári, pszichológus-kisegítő iskola) vagy nem értelmiségi.

A Gandhi egy ál-közalapítványi intézmény, valójában tiszta állami beavatkozás, amely cigányokat szegregál cigányok részvételével. Azt teremti meg, ami ellen Amerikában annak idején minden erejükkel harcoltak a színes bőrűek: az elkülönítést. Ráadásul ezt hamisan önkéntes cigány akaratként tünteti fel. A csapda bezárva.

Az előítéltek, a vesztesek utolsó jogán kérdezem és mondom mindezt, kétségek és kétségbeesés között, bár tudom, hogy nem szabad ma kérdezni, mert haraggal, büntetéssel és szegregálással jár, mégis azt gondolom széllel szemben: a kérdezés joga maga a demokrácia. Hogy mi a válasz elmaradása? Nem tudom. De ki válaszol a tanköteles korú generációknak és szüleiknek?

Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány és a Gandhi Közalapítvány kuratóriumának elnöke:

1. A sikertelenség okai a rasszista megkülönböztetés, a szociális hátrányok, kulturális különbözőségek, a pedagógusok felkészületlensége.

A rendszerváltás oktatási kormányzatai elmulasztották azokat a lehetőségeket, amelyek a katasztrofális helyzetre válaszokat adhattak volna. A közoktatási törvény, a kisebbségi törvény, a nemzeti alaptanterv, az 1995-ben elfogadott cigány oktatásfejlesztési program, a friss középtávú intézkedési csomag, oktatáspolitikai irányelvek című dokumentumok nem megfelelőek, nem vették figyelembe a szakmai-politikai érveket és érdekeket. A törvényekben meghatározott egyeztetési kötelezettség formális, az OCKÖ képtelen ellátni feladatát.

A szegénység-cigányság (mint „etnikum”) fogalma továbbra is egymásba mosva és nem különválasztva, alapvetően faji-szociális kisebbséggé gettósítja a társadalmilag és etnikailag is sokrétű cigányságot. A nemzetiségi státusz legális helyzetet teremtett az elkülönítésre. Jellemző, hogy még most sincs cigány oktatási szakértője a kormányzatnak, szakmai kérdésekben nincs kivel tárgyalni.

2. Ha nemzetiségi az iskola, nem szegregál, csak annyira, mint minden más iskola. A nemzetiségi iskolát önként választják gyermeküknek azok a szülők, akik cigányként akarják sikeresnek látni gyermeküket, és az iskola színvonalát ehhez megfelelőnek tartják. A szegregált iskolákba nem önként mennek a gyerekek, oda kényszerülnek. Ha viszont attól nemzetiségi egy iskola, hogy valamilyen etnikai, pedagógiai program apropóján okot szolgáltassanak a cigány gyerekek szociális, faji elkülönítésére, az nem nemzetiségi iskola, hanem apartheid elkülönítés, szegregáció.

3. Nem jelentenek megoldást, de nélkülük nem is lesz megoldás. Dolgaink akkor lesznek jó kézben, ha cigányságukban erős, magas szakmai felkészültségű szakemberek kerülnek ki ezekből az iskolákból. Sajnos ehhez ez idő szerint csak a Gandhi Gimnázium diákjai számára nyílhatnak meg valódi távlatok.

Ugyanakkor a társadalmi problémákat nem lehet „megoldani”. Folyamatosan új, egyre bonyolultabb helyzetek állnak elő, ezek feldolgozására, kezelésére kell képessé tenni magunkat és diákjainkat.

Mester Zsuzsa, a Romano Kher igazgatója:

Szerencsére nem minden cigány gyerek sikertelen, mert ha így lenne, joggal gyaníthatnám, hogy ez valami „cigány” jellegzetesség. 10 éve adunk ösztöndíjat középiskolás és felsőfokú tanulmányokat végző fiataloknak, akik a főváros legkülönbözőbb iskoláiban remekül megállják a helyüket, és akiknek családján jól látszik, hogy a cigányság különböző csoportjaihoz tartozók, ha elindultak a társadalmi integráció útján – hagyományos oláh cigányok éppúgy, mint a zenészek vagy az elmúlt évtizedekben fizikai munkásként dolgozó magyar cigányok –, nagyon fontosnak tartják gyermekeik iskoláztatását. Semmilyen általam ismert kutatás nem bizonyítja, hogy kulturális okai vannak az iskolai kudarcoknak. Viszont, ahol komoly oktatási, illetve oktathatatlansági problémák vannak, ott gazdasági ellehetetlenülés, rossz települési viszonyok, rosszul felszerelt iskolák és nem a legambiciózusabb pedagógusok a jellemzők. A szegénység kultúrája (az egyik napról a másikra élés, éhezés, betegség, zsúfolt lakásviszonyok, munkanélküliség) természetesen szemben áll az iskolai élet számtalan elvárásával (hiánytalan felszerelés, pontos érkezés, a feladatok maradéktalan elvégzése). A magyarországi cigányok többsége reménytelen élethelyzetben él, meglepő lenne, ha éppen gyermekeik iskoláztatása lenne sikeres. Közel százezer gyermek iskolai kudarca, a továbbtanulásból való kimaradása a magyar közoktatás tovább már nem halogatható problémája. Semmi sem indokolja, de az ország valamennyi polgárának érdeke sem támasztja alá azt a gyakorlatot, hogy minél „elitebb” egy iskola, annál több állami támogatást kapjon. Így a szegénység teljes reménytelenséggé válik, és valószínűleg évtizedekre változatlan marad minden.

2. A magyarországi nemzetiségi iskolák nem szegregálnak, mert ezt egyetlen iskola sem képes önmagában megtenni, viszont a társadalmi szegregációt – ami a diszkriminált kisebbségi léten alapul és hozzá társuló nyomorral megerősödve válik láthatóvá – szentesítheti. Komoly probléma, hogy ezeket az iskolákat nem a szülők választják másságuk – immár oktatással alátámasztott – megfogalmazására. Azok a szülők, aki céltudatos pályaválasztással megtervezik gyermekeik boldogulását, nem akarják őket külön iskolákban látni. A cigány nemzetiségi iskolák maguk is bármikor elmondják, hogy az odajáró gyerekek más iskolában valószínűleg nem lennének sikeresek. Ezek az iskolák maguk szolgáltatják az érveket a szegregációhoz, nagy terhet véve le ezzel a többség válláról. Amikor különleges módszerekkel, különleges iskolákban próbálnak „eredményeket” elérni ezekkel a gyerekekkel, az a rossz érzésem van, mintha ez a több tízezer cigány gyermek egyébként reménytelen lenne. Eredményekről pedig egyébként sem beszélhetünk, hiszen eddig még nem került ki gyerek „nemzetiségi” iskolából. A Gandhi Gimnázium gyerekei ezután érettségiznek, a Kalyi Jag Szakiskolából pedig a kimenet bizonytalan. Külön problémának tartom, hogy éppen abban az életkorban, amikor a fiataloknak – szerencsés esetben segítséggel – ki kell dolgozni a saját kisebbségi életük stratégiáját, a többséghez való viszonyukat tisztázni kell, éppen az elkülönítettségük miatt ezt halasztani kell.

Külön aggodalommal tölt el az az egyébként cigányügyben soha nem látható lelkes segítés, ahogy a nemzetiségi iskolákat minden fenntartás nélkül támogatják, megerősítve azt az előítéletet, hogy „ezeket normális keretek között nem lehet tanítani".

3. Természetesen nem jelent megoldást ez a 3-4 iskola a cigányság oktatási problémáira, de sajnos abban sem vagyok biztos, hogy az oda járó gyerekek oktatási problémáira megoldást jelentene.

Radó Péter, szociológus:

1. A sikertelenség mögött okok sokasága van. Egymáshoz viszonyított súlyuk gyökeresen másképp vetődik fel például egy budapesti romungro közösségben és egy vidéki oláh cigány közösségben. Egyik jelentős ok a hátrányos megkülönböztetés. Ez jelenti a szegregációt, a csökkentett színvonalú és követelményű oktatást. A másik probléma a nyelvi hátrány, ami különbözőképpen vetődik föl. Nem egyszerűen a kétnyelvűségről van szó, nyelvi hátránnyal a magyar anyanyelvű romungrók is küzdenek. Egyfajta nyelvi kompatibilitás hiányról van szó, ami adódik abból, hogy egy bizonyos szubkultúra nyelvi kódja, fogalomrendszer eltér az iskoláétól, mások a fogalomrendszerek, másrészt jelenti az írás-olvasási élmények hiányát a beszélt kultúra miatt. A harmadik probléma a szociális hátrányoké, melyeknek nagyon direkt következményei vannak.

Nagyon fontos tényező az iskola, a pedagógusok felkészületlensége, akik nem alkalmasak rá, hogy megfelelő oktatási színvonalat tudjanak nyújtani cigány tanulók számára, hiszen semmiféle ilyen irányú képzést nem kaptak. A cigány gyerekeknek csak annyira kell alkalmazkodni az iskola kulturális és nyelvi elvárásaihoz, mint minden más kisebbséghez tartozó tanulónak, az iskolának kell pedagógiai szempontból alkalmazkodni.

Az iskolai siker előfeltétele a tanuló aktivitása, amihez önbecsüléshez kell juttatniőt. Ha az iskolai programok nem képesek – a tapasztalatok pedig ezt mutatják – önbecsüléshez juttatni a gyerekeket, a kudarc elkerülhetetlen.

2. A szegregáció problémájának nem a kisebbségben, hanem a többségben kell felvetődnie. A kisebbségnek legitim igénye, hogy olyan intézményei legyenek, ahol az adott nyelv és kultúra szerint folyik az oktatás.

A többségi társadalom mint színes bőrűeket diszkriminálja a cigányokat, az oktatás nem képes kezelni a tanulók iskolában jelentkező problémáit, ezért megpróbálja kivezetniőket a rendes oktatási rendszerből. Ennek nem feltétlenül a rasszizmus az oka, hanem a kudarc.

A szegregációs nyomás nem egyforma a közoktatás egyes szintjein. Az óvodapedagógia személyiségközpontúsága miatt az óvodában a legkisebb. Legnagyobb a szegregációs nyomás az általános iskola alsó tagozatában, ahol nagy tömegekben szorítják ki a cigány gyerekeket kisegítő osztályokba, cigány osztályokba. Felső tagozatban a szegregáció helyét átveszi az értékelés: itt sorra megbuktatják a gyerekeket, túlkorossá téveőket, akik egyszerűen lemorzsolódnak.

Végeredményben az a kevés cigány fiatal, aki eljut egy középiskolába, erős szűrőn ment keresztül.

Mikor a Gandhi Gimnázium intézményfejlesztési stratégiáját kidolgoztuk, fontosnak tartottuk, hogy ne általános iskolai képzést hozzunk létre, erősítve ezzel a szegregációs nyomást, megkönnyítve a cigány gyerekek kivezetését az oktatási rendszerből. A cél nem az, hogy új csatornákat keressünk a tőlük való megszabaduláshoz, hanem az, hogy iskolai sikerekhez juttassukőket.

3. Ha a cigány tanulók létszámát vesszük, azt kell mondanom, hogy nem járulnak hozzá, hiszen nagyon kevés cigány gyerek tanul ezekben az iskolákban.

Két szempontot kell figyelembe venni az ilyen jellegű intézményeknél. Az egyik, hogy akadémiai siker szempontjából mit jelent az iskola, a másik, hogy szocializációs szempontból mennyire sikeres. A Magyarországon működő modellek között nincs olyan, amely mindkét kritériumnak megfelelne.

Az egyikben értékes szakmai tudást kapnak a gyerekek, de nyelvi, kulturális szempontból nem nyújt sokat, a másikban hihetetlen eredményeket érnek el a kultúra szempontjából, de a piacon eladhatatlan szakmára képzik a tanulókat.

Ezeknek az intézményeknek azon túl, hogy ott mi történik a gyerekekkel, van egy másik, fontos üzenete is: modellként szolgálnak a rendes közoktatásban tanító pedagógus számára, aki azt látja, hogy mindkét szempontból lehet sikereket elérni cigány gyerekekkel.

Bandor Tamás

7.évf. 10.sz. (1997. okt.)