Beszélgetés Zsigó Jenővel (II. rész)

Múlt havi lapszámunkban A cigány politika nem nyert polgárjogot Magyarországon címmel közöltük annak az interjúnak az első részét, amelyben Zsigó Jenő, a Magyarországi Roma Parlament elnöke a látszólag pozitív kormányzati döntések és a cigányság valós érdekei között fennálló ellentmondások hátterében húzódó politikai manipulációkról beszélt lapunknak.

    – Beszélgetésünk első részét azzal a gondolattal zártad, hogy kialakulóban van az a cigány közélet, amely megteremtheti a maga cigány ügyét.

    – Mi a Roma Parlamentben az utóbbi egy évben ennek a feltételein dolgozunk, sikerrel. Modern oktatási, művészeti, közéleti centrumot hoztunk létre a Roma Parlament központjában. Konfliktusmegelőző és Jogvédő Irodával, újságszerkesztőséggel, oktatási, művészeti programmal, szellemi műhely kialakításával. Minden körülmény adott ahhoz, hogy programunkat megfogalmazzuk, valódi cigány ügyünket megteremtsük. Bízom abban, hogy egy-két éven belül befejeződik az a tisztulási folyamat, mindek eredményeként a cigányok felismerik, kiválasztják maguk közül azokat, akik alkalmasak a cigányok képviseletére. Akik nem hatalomvágyók, nem karrieristák, nem torzult személyiségek. Amennyiben ez nem történne meg rövid időn belül, az a cigányság zömének teljes önfeladását, egzisztenciális és szellemi leépülését eredményezné az elmaradt késleltetett változások miatt. Harcolni kell azért, hogy ne így legyen. Nem feltétlenül iskolázottság kérdése, hogy valaki jó vezető legyen, hanem veleszületett intelligencia és képesség dolga. Számtalanszor tapasztalható, hogy alig iskolázott fiatalemberek olyan éleslátással beszélnek a politikáról, a cigányság jogairól, állampolgári, kisebbségi, emberi jogokról, szociális kérdésekről, ahogy arról parlamenti képviselőknek kellene beszélni illene, gondolkodni. Az új nemzedék változtathatja meg azt az ellentmondásos helyzetet, amit legkiváltképp az jellemez, hogy a magyarországi cigányok országos önkormányzatát a kormány választja meg magának, és nem a romák – mint ahogy az történt 1995 áprilisában –, valamint hogy a legtöbb településen a cigányok helyett mások szavazatai döntenek arról, hogy kik legyenek a romák vezetői – miként az szintén jellemző volt.

    A romák felől feltétlenül jönni kell megoldásnak. A mi érdekünk, hogy saját életünkben-sorsunkban mindenre kiterjedő változást érjünk el.

    A romáknak ezt maguknak kell elkezdeni, magunkat kell alkalmassá tenni erre, gondoskodni kell a cigányság képzéséről, szervezetté kell tenni magunkat.

    A kormány, a hatalom soha nem fogja megszervezni a romákat, sőt, mindent el fog követni, hogy szétverje szerveződéseinket.

    A cigányság szervezhető a legnehezebben ma Magyarországon az azonos érdekcsoportúak közül, mégis a leghosszabb út legrövidebb megtételére szorít bennünket a lemaradásunk, elnyomásunk.

    A cigány közéletnek túl kell lépnie azon a mentalitáson, ami úgy tekinti cigány ügynek a cigányok ügyét, ahogyan azt a többségi akarat politikai manipulációkkal rájuk kényszeríti.

    Hazug, valótlan, tartalmatlan és céltalan képet követnek ahelyett, hogy következetesen megfogalmaznák, és megharcolnák a saját, a valódi ügyüket. Az alapértékek, célok, elvek, módszerek megfogalmazásával és a cigányságon belüli elfogadtatásával.

     A cigány közéletnek többek között az a feladata, hogy a hatalmon lévők felelősségét és mulasztásait megfogalmazza a világ előtt. Saját felelősségeként pedig prognosztizálni kell, hogy egyre nehezebb feltételek között politizálva mikorra képes a cigányságot önerejéből politikai tényezővé tenni.

    Itt jegyzem meg: a politikai teljesítőképességre azért, és addig van szükség, ameddig a cigányság társadalmi lemaradása, többszörösen hátrányos helyzete felszámolódik, a cigány lakosság a nem cigány lakosság átlagával azonos életnívót, képzettségi szintet, társadalmi presztízst, foglalkoztatottsági szintet ér el.

    Pesszimista vagyok atekintetben, hogy a többségi társadalom felismeri önmagában a változni tudás képességét, szükségességét. Jónéhány évig nem várható gazdasági föllendülés, és ez alapvetően meghatározza az emberek viszonyulását a kisebbségi problémához, a hátrányos helyzetben lévő rétegekhez. Ahol marakodni kell, ott természetszerűleg marakodni fognak az emberek, és aki gyengébb, azt eltapossák.

    A gazdasághoz fűződő törvényszerűségek, érdekek érvényesülése korunk vadkapitalizmusának könyörtelen velejárójaként jelentek meg eddig. Megint nagy számban lesz szükség zsellérekre, napszámosokra, rabszolgákra. Ebben a helyzetben gátlástalanul fogják kizsigerelni a cigányságot. Saját hazánkban olyanok leszünk, mint Amerika Puerto Ricójai, Németország törökjei.

    A rendszerváltozás kapcsán, az első hat év veszteségei ismeretében talán még nem késő azt mondani, ez ellen a folyamat ellen, amelyben az ember az ember farkasává válik, védekezni kell tudni a társadalomnak.

    A cigányok helyzetét az utóbbi ötven évben a politikai érdekek, az egyének és a gazdaság érdekei határozták meg. A politika érdeke, hogy hatalmat szerezzen és azt meg is tartsa, ebből adódóan a gazdaság és a többséghez tartozó emberek egyéni érdekei, akaratai válnak politikai állásfoglalássá, törvénnyé.

    Jelenleg nincs a magyar közéletben olyan politikusi gárda, nemzedék, párt, amely szembe tudna, szemben merne szállni ezzel a folyamattal. A hatalmon lévők (országgyűlés, kormány, parlamenti pártok, értelmiségi elit) jóvátehetetlen bűnöket követnek el akkor, amikor hagyják, hogy a rendszerváltozás tömeges áldozatává váljon a magyarországi cigányság. Egy előítélettel sújtott, rasszjegyek alapján is megkülönböztethető nép tömeges elszegényedése, munkanélkülivé válása, oktatásból kiszorítása vissza nem fordítható folyamatok sokaságát indítja el. Következményeit tekintve ez társadalomromboló struccpolitika.

    A törvényszerűségek ismeretében vissza nem fordítható változásokkal, következményekkel jár a romák tartós munkanélkülisége (személyiségváltozás, önbecsülés hiánya, deviancia megjelenése). Társadalmilag a munkanélküliség sem visszafordítható állapot a munkanélkülivé tett cigányok döntő többsége számára. Aki munkanélkülivé vált, az nagy valószínűséggel így fogja leélni az életét, és gyermekeinek sem lesz esélye a kitörésre. A romák egyre jobban látható szegénysége, „a szegénység mássága rasszjegyekkel”, megerősíti, kiváltja sokak faji előítéletességét, vissza nem fordítható folyamatként a neonácizmust.

    A társadalomban felhalmozódó faji előítéletesség, fajgyűlölet képezi azt a negatív politikai tőkét, amely egyre erőteljesebben útját állja a politikai és társadalmi döntések meghozatalakor a cigányok társadalmi integrációjának, az egyenlő esélyek és lehetőségek biztosításának, a kisebbségek emberi jogai kiterjesztésének, gyakorlásuk lehetőségének, a többszörösen hátrányos helyzet felszámolási esélyének.

    A cigányok elszegényedése abban különbözik más csoportok elszegényedésétől, hogy fajgyűlölettel jár, nemzedékek sorsát determinálja. Az európai demokratikus mércéknek... megfelelni vágyással egyidőben Magyarország rabszolgatartó társadalommá züllik.

    – Tabajdi Csaba politikai államtitkár konzultációra hívta össze a közelmúltban a miniszterelnöknek és koalíciós helyettesének írott „Nyílt levél” aláíróit, valamint a parlamenti pártok kisebbségi szakértőit, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnökasszonyát, illetve az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat képviselőit. A megbeszélésre – bár a levelet nem írtad alá – eljöttél magad is, fel is szólaltál. Az általad elmondottakból mégis világosan kitűnt, teljességgel feleslegesnek tartod az efféle tanácskozást.

    – A rendszerváltozás után hat évvel, a változáshoz fűződő illúziók szétrombolását követően a cigány közéletnek csak akkor szabadna részt vennie nyilvános politikai „egyeztetésekben” – kormányzati PR programokban –, ha azok valódi döntési helyzetet hordoznának magukban. Túl vagyunk a többszázadik látszatmegbeszélésen, kávéházi csevegésen. Ezek csak olyasféle Münchausen-találkozók, ahol mindenki azt mond, azt hazudik, amit akar. Hazudnak a romák is, mivel úgy tüntetik föl magukat, mintha döntési helyzetben lennének. Mert ezáltal fontos embernek érezhetik magukat, úgymond, nevük van, és a romák előtt szerepelgetni tudnak. Ahelyett, hogy a cigány önszerveződésekben az egymással való együttműködés kidolgozásába fektetnék energiáikat, futkosnak egyik látszattanácskozástól a másikig, legitimizálva ezzel a kormányzati szándékot, a nagy semmit. És ötszázegyedszer is elmondják egyre gyalázatosabb színvonalon és egymástól egyre inkább atomizáltan, kompromisszumot és egyéni érdekeiket kereső-helyezkedő beszédeiket. Ezzel szemen a leghatározottabban érzékeltetni kellene a világgal, hogy a roma közéletnek az eltelt hat évet illetően nincs köze a hatalmi döntésekhez. Éppen ezért fordult válságossá a cigányság helyzete.

    Hazudnak a hatalom részéről delegáltak is, méghozzá gátlástalanul, cinikusan. Egyetlen céljuk: társadalmi méreteit tekintve, fenntartani a jelenlegi állapotokat úgy, hogy közben becsapják a nyugati politikusokat és a nyilvánosságot. (Lásd: ENSZ jelentés)

    A cigány közélet felelőssége, hogy tanulva a kudarcokból összefogjon és egymással együttműködni kész szervezeti életet hozzon létre, és az értelmiség képviselőivel a cigányság elvárásának megfelelően új minőségi együttműködést érjen el.

    A hosszabb távon való együttműködni tudás képességének a hiánya a legárulkodóbb jele annak, amit a cigány értelmiség nem tudott, nem akart megoldani elméleti elvi kérdésként önmagával való erkölcsi, szakmai viaskodásában, a cigányságon belüli politizálásban. A cigány értelmiségben, közéletben mindmáig nem volt meg az az erő, felkészültség, elkötelezettség, amivel képes lett volna a rendszerváltozás első éveiben – sőt már az előtte való pozitív sodrába állítani. A rendszerváltozás a cigányság alapvető viszonyainak megváltoztatása szolgálatába állítani.

    Mire való akkor egy rendszerváltozás – kérdezem egyrészt a hatalmon lévőktől, az ideológusoktól, az értelmiségtől és természetesen a cigány politikusoktól. Hiszen ez a rendszerváltozás jogállamot, több demokráciát, pluralizmust, az előzőnél jobb társadalmat ígért. Hat év után a valóság az, hogy a cigányoknak nincsenek politikai jogai, a politizáló és együttműködni kívánó cigány szervezetek együttműködését ellehetetlenítik, annyi van belőlük, miért nem értenek már egyet..., ám ha egyetértenek – könyörtelenül megbüntetik és üldözik őket (például a Roma Parlament ötödik éve nem kap állami költségvetési támogatást), nincs parlamenti képviselet és nincs a cigány kisebbségi önkormányzatok működéséhez szükséges állami költségvetési támogatás és vagyon, valamint valódi döntési jogosítvány. Van ezzel szemben: tömeges munkanélküliség és hajléktalanság, tömeges létbizonytalanság, intézményesült fajgyűlölet, a civil szerveződéseket felszámoló politikai gyakorlat éhínség.

    A rendszerváltozás arra való, hogy az új társadalomban alanyi jog legyen a szociális jog, a politikai jog gyakorlásának a lehetősége, a tudáshoz való jog. Az, hogy bármilyen erőfeszítéssel biztosítva is, de a ma iskolaköteles cigány nemzedék ugyanolyan arányban legyen tanult, mint nem cigány kortársai. Hiszen ha ez a társadalmi mértékű változás nem történik meg, törvényszerűen rabszolgasors vár a fiatal nemzedékre is.

    A rendszerváltozásnak együtt kellett volna, együtt kellene járnia azzal, hogy a demokratikus társadalom kiépítésében nélkülözhetetlen feltételként a cigányság több száz milliárdos ráfordítással szellemi, gazdasági, politikai tőkéhez jusson az új rendszerben, az első intézkedések között döntve erről. Ha a második ciklusban hozott döntésekben sem jelenik meg ez a politikai akarat, a cigányság, a demokrácia sorsa eldőlt.

    Mára a cigányügy már nem nemzeti sorskérdés. Lehet négyszáz milliárd forintot ellenőrizetlenül banki privatizációra fordítani, és lehet hat évvel a rendszerváltás után százötven millió forintos roma közalapítványt tenni az ügy elkezelésére.

    Félő, a politikai hatalom cinizmusa nemcsak a cigány sorskérdést temeti maga alá.

    A cigány értelmiség a politikában szereplő személyek és szervezetek nem tudták megvédeni a cigányságot a rendszerváltozás csapásaitól – nem hogy az előnyökről szólnék. Ez azt mutatja, hogy nem tudnak – nem tudunk – elvek mentén együttműködni, morális és szakmai követelményeket megkövetelni. Ott ahol harcolni kellene, szánalmas, gyáva, megalkuvó, haszonleső, a szerepéhez jó képet vágó vigyori koldusok hada nevezi magát politikusnak a szervezetek élén, vagy önjelöltként. Olyanok akik soha nem voltak képesek a személyes érdekeik fölé helyezni a cigányok társadalmi ügyét. Nincsenek Gandhi„k”, Petőfi„k”, Nelson Mandelá„k”, Angela Davis„ek”, Fekete Párducok, Martin Luther King„ek”.

    A cigány politikai közéletnek magához kellene végre térnie a sorozatos arculcsapások utáni ábrándozásból, önbecsapásból, önimádatból.

    A romáknak a romák felé kell fordulniuk a politizálásban, a képzésben, a szociális munkában, tehetséggondozásban, kultúrájukban.

    Szervezetté kell tenni a cigányságot, alapvetően a nem cigányokkal is közös érdekek és közös sorstudat mentén. A szervezettséggel, és széles támogatottságú programalkotással kell politikai tőkét szerezni a tárgyalásokhoz.

    Ezt mindenki tudja, de senki sem akarja megváltoztatni.

    Félelmetes, ahogyan az elmúlt hat év megerősítette azt az állításomat, miszerint rendszerektől függetlenül 200 éve ugyanaz a többségi cigánypolitika érvényesül. Az ideológusok figyelmébe ajánlom: annyi rendszer megélése és valamilyen szintű túlélése után, a cigányoknak mindegy, hogy kommunista, konzervatív, polgári, jobbközép, balközép, kereszténydemokrata, szociálliberális, liberális, szociáldemokrata vagy más eszmények hazug harsogása és viaskodása mellett válnak munkanélkülivé, céltáblává, esélytelenné.

    Ez nem a cigányokat minősíti, hanem az eszmények hazug harsogóit.

    Nyíltan egyik sem fajgyűlölő, egyik sem fasiszta, csak szenvtelenül és felelőtlenül végignézi, ahogyan mindaz történik a cigánysággal, mint ami egy fajgyűlölő vagy fasiszta országban történne.

    Csak ezt munkaerőpiaci szükségszerűségnek, az oktatás reformjának, a szociális ellátórendszerek racionalizálásának kell tulajdonítani, egyenlőnek kell tekinteni az egyenlőtlent, a védekezésre képtelent, és máris mindenki tiszta, demokrata.

    Hova tűnt a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke, hová tűntek az emberi jogi harcosok, hová tűntek az emberi jogi harcosok, hová tűnt a jogállamért politizáló értelmiség, a valamikori SZDSZ és FIDESZ, mit ér a keresztényi szeretet és morált hirdető kereszténydemokrata párt, hol van a Demokratikus Charta, hogyan értelmezzék a nyolcvan százalékban munkanélküli cigányok a szociáldemokrata MSZP hatalmi gyakorlatát?

    Miért szavazzanak a cigányok az SZDSZ-re, az MSZP-re, a KDNP-re, a be nem váltott eszményekre? Miért kellene eszményhívőként szavazva magasröptűen évszázadokra előre „társadalmat építeniük” miközben földi életükben elvettek tőlük és utódaiktól, népüktől mindent, amit csak lehetett, miközben éhen halnak?

    Miért szavaznának bármely pártra is a parlamenti helyre esélyesek közül? Melyik tett értük bármit is a frázispuffogtatáson, cserbenhagyásos gázoláson kívül?

    Példa.

    Kiss János vezető értelmiségi, filozófus, ideológus az utóbbi hat évben tudomásom szerint két alkalommal szólalt meg cigány ügyben. Először azt kifogásolta, hogy Havas Henrik riporter egy interjúban lekezelte Daróczi Ágnest – aki maga is gyakran lekezeli a cigányokat, megkülönböztet igazi meg nem igazi, azaz oláh és rumungró cigányt, mint felelős cigánymagazinos szerkesztő. Ezzel, úgy tűnt, az első ciklust le is tudta. Mégiscsak tett valamit a cigányokért, de legalább egy jó cigányért.

    Másodszor arról értekezett, hogy a szólásszabadság szentségének védelmében törvény ne állja útját a náci beszédnek. Ebbe már egy jó cigánynak a megvédése sem fért bele. A liberalizmus szent tehenének védelme megakadályozta ebben. Féljenek, rettegjenek csak a cigányok a szkinhedektől, az újnáciktól, az intézkedő, polgárbarát, „teszi a dolgát” rendőrségtől. Mit számít egy kis rettegés a munkanélküliséghez, kilátástalan sorshoz csapva. Ezt a kis áldozatot igazán meghozhatja még az üldözött, ha Kis János szép eszményéért teheti. Kérdés: nem kellett volna inkább – a lá demokrácia – az üldözöttnek állást foglalni ebben a kérdésben? Akarja-e a verést, a halált, a rettegését – bár többszázezer mazochista egy ilyen múltú országban végül is nem nagy csoda. Vagy mégsem? Szerényen, nem túl extravagánsan, üldözés nélkül is el tudják képzelni életüket az új rendszerben. Esetleg nem tartják demokratikus vívmánynak, amit Kis János annak tart: ha az egyik embercsoport szavakban és fizikailag is ki akarja irtani a másikat, ehhez demokratikus jog legyen!

    Ennyit változott volna a világ vagy az emberek hat év alatt?

    A cigány politikában nem történt meg a rendszerváltozás.

    Ismerős szlogenek köszönnek vissza: a népet nem lehet leváltani, bár a nép ide vonatkozó megnyilvánulásai – előítélete, fajgyűlölet – éppen a politika produktumai. Vagy: radikálisan nem lehet a kérdéshez közelíteni – ezt halljuk évtizedek óta.

    Akkor sem, ha száz évre megpecsételődik a cigányság sorsa az új rendszer első tíz évében?

    – Hosszú éveken át egy szervezetben, egyazon eszméket képviselve politizáltál azokkal, akik ott vannak a „Nyílt levél" aláírói közt, s akik szintén belemennek az általad Münchausen-találkozónak titulált politikai szemfényvesztésbe.

    – Amikor kiderült, hogy az eszmények képviselete konfliktusok felvállalásával, megbélyegzéssel (radikálisok stb.) politikai üldözéssel jár, csak idő kérdése volt, ki mikor hagyja cserben az addig sajátjának vallott eszményeit: a cigányokat, egy szem morzsáért, egy kis költségvetési támogatásért, egy kis hatalomhoz dörgölődzésért, egy kis hatalmi mánia kiéléséért.

    Minden tevékenység személyiségfüggő. A cigány politika különösképpen az. Nálunk a cigány értelmiségnek be kellene töltenie történelmi szerepét, programot kellene alkotni, közös sorstudatot kellene kialakítani, cigány művészetet, kultúrát, intézményrendszert kellene teremteni, és ebben a küldetésében felkészültnek, megvásárolhatatlannak és következetesnek kellene lenni.

    Létkérdés, hogy kiválasztódik, felnő-e egy személyiségében, identitásában kiegyensúlyozott, szakmailag felkészült értelmiségi politikusi nemzedék. A történtek azt igazolják, az eddigi nemzedékek egyértelműen elbuktak, nem állták ki a próbát.

    A cigány ügyet napjainkra újból államosították, a szervezeteket elsorvasztják, mára a cigány ügy nem kérdés. Paradox módon a cigány közélet aktivitása, teljesítőképessége az utóbbi öt évben megsokszorozódott, és ha mondjuk tíz vagy húsz évvel ezelőtt lett volna ekkora ez a teljesítmény, az történelmet írt volna a cigányok életében.

    A baj az, hogy a rendszerváltozás okozta károk természeti csapás méretűek és ehhez kellene tudni igazítani napjainkban a teljesítőképességet.

    Nálunk nincs bőség értelmiségiekben. Minden egyes értelmiségi, közéleti szereplő külön-külön is fontos és meghatározó a személyiségével, moráljával, szakmai képességeivel. Ha kiderül ne adj Isten egy-egy vezetőről, hogy önimádó vagy beteges hatalomvágyó, esetleg paranoiás, vagy beépített ügynök, vagy pénzsóvár, vagy öngyűlölettől szenvedő, vagy csak egyszerűen korlátolt – mivel annyira kevesekből kellene kiválasztódnia az autentikus vezető rétegnek –, mérhetetlenül lecsökken az esélye az adott korban, korunkban annak, hogy a cigány értelmiség betöltse történelmi küldetését.

    Alapadottságokra, képességekre, tehetségre, kitartásra, erős jellemekre van szükség, akik megvédik magukat és egymást a provokációtól, a kísértésektől, képesek egymást felépíteni, megtartani, és egyáltalán nem mellékesen a cigányok is képesek megvédeni, megtartaniőket, amikor le akarják választani róluk az értelmiséget.

    Egy-egy közéletben szereplő értelmiségi, akiről kiderül szellemi és személyiségbeli alkalmatlansága, iszonyatos kárt tud okozni a cigány politika önfejlődésében. Évek óta mindig ugyanazok verik szét, illetve ugyanazokkal veretik szét a hiteles politikai szerveződéseket, programokat (a Phralipét, a Roma Parlamentet, a Roma Kerekasztalt), ezek a személyiségek éltették a kisebbségi törvényt, amelyet ugyanakkor valamennyi hazai kisebbség egységesen elítélt és elutasított. Ebben a hihetetlenül manipulált és torz világban a maguk torz közreműködésével évtizedek alatt sem behozható kárt okoztak és sajnos okoznak is. Általában ezek az emberek hivatkoznak önfelmentésként arra, hogy a politika az alkalmazkodás művészete. Talán igaz lehet ez az állítás potenciálisan azonos adottságú felek küzdelmében, de micsoda gyalázat művészetnek nevezni a megalkuvást, a gyávaságot, a haszonszervezést, az elvtelenséget, mások félrevezetését, ha e „művészet” gyakorlása a cigányokra nézve semmilyen előnnyel nem jár. Ha a „művész” a cigányok nyomorának fenntartásában, tartósításában gyakorolja „művészetét”.

    A tehetségek az egyéni alkotómunkában, alkotóművészetben találták meg helyüket, nyugalmukat. Sokuk tűrőképességét meghaladta ugyanis az a sorozatos politikai manipuláció, ami a cigány értelmiség ellen irányult, s aminek célja az volt, hogy együttműködésre, összefogásra képtelenné, és sikertelenné tegye még valós teljesítményében is ezt a szűk réteget. De nem bírták elviselni a cigányok közül felhasznált emberek támadásait, intrikáit sem. Az alkotó értelmiséggel szemben a pancserok felszínen akarnak maradni, vergődnek, tetszelegnek, de az igazság az, hogy teljességgel értéktelen emberek, pusztítani tudnak, építeni nem. Nincs kitartásuk, nem következetesek, nincs belső értékrendjük. Semmit nem tudnak adni az embereknek, inkább kapni szeretnének tőlük. Az elmúlt időszakban ugyan feltűntek olyan személyek, akikből egészen kiváló cigány politikus vállhatott volna. Legalábbis több jel erre mutatott. Ennek a kétségtelenül tehetséges nemzedéknek, amelyik elvileg teljesítőképessége csúcsán kellene hogy legyen, egy nagyságrenddel jobb, történelmileg is számottevő nemzedéki teljesítmény elérése reményében napjainkban mindent elölről és újra kellene gondolni, közösen. Még nem késő.

    – A magad szerepét a cigány közéletben hova sorolod? A Roma Parlament elnökeként, de egyúttal a Cigány Szociális, Művelődési és Módszertani Központ igazgatójaként és az Ando Drom együttes vezetőjeként az alkotómunkát választottad Te is?

    – Nem kellett választanom, alkotómunka a CSZMMK létrehozása és szakmai tevékenysége, a Phralipe és a Roma Parlament létrehozásában és a cigány politikában végzett munkám és az Ando Drom zenéje is. Mind olyan, ami korábban nem volt.

    Fontosak számomra a Roma Parlamentben teret nyert eszmények, megfogalmazásukban jelentős részem is van. A cigányságunkat újra kell fogalmazni. A XXI. században, úgy érzem, már másként, már értékekkel, identitással, képességekkel tudunk cigányok maradni, mint az elmúlt évtizedekben vagy évszázadokban. Ehhez együtt kell működnie a legkülönbözőbb cigány csoportoknak. Kiegyensúlyozott, egészséges, tehetséges cigány emberek jövőjében kell gondolkodni, ezért kell politizálni.

6.évf. 6.sz. (1996. jún.)