Nemrégiben jutott el hozzám a Tanári kézikönyv a cigányfiatalok (!) szocializációjáról című kötet, amelyet a Nemzeti Szakképzési Intézet adott ki 1994-ben. Mint Németh Ilona szerkesztő előszavában olvashatjuk, egy ilyen könyv iránti igény pedagógusokban merült föl, s az ötlettől a nyomtatásig mindössze egy év telt el. „E rövid idő – írja a szerkesztő – természetesen nem tette lehetővé a téma mély, tudományos igényű kutatását, de mai tudásunk, a tapasztalatok közreadását igen. Reméljük, ez ösztönzője lesz a tudományos munka elvégzésének is.” A könyv kilenc szerző tanulmányait tartalmazza, akiknek, érdekes matematikai feladvány: „80%-a cigány származású”, s „szinte minden sora a cigánygyermekek szemszögéből vizsgálja a cigány kérdést”.

    A józan szerénységet mutató bevezető után azt várnánk, hogy a szerzők – miután bevallottan nem tudományos munkára kérték fölőket – saját és szűkebb közösségük iskolai élményeiről, tapasztalatairól írnak, és ez a sokszínű, sokszempontú leírás próbálja, mintegy spontán módon, elvezetni a pedagógusokat a cigány gyermekek iránti empátia kialakításához. Sajnos, többnyire nem erről van szó. Ez a kötet egy a rendszerváltás óta megjelent olyan művek sorában, amelyekben a sürgető társadalmi igényre való hivatkozás kíván mentségül szolgálni a felkészületlenségre. Annak feltétlenül örülnünk kell, hogy egyre többen vannak azok, akik a cigányság sorsa iránt felelősséget éreznek, és tenni is akarnak valamit annak javításáért. De a jószándék önmagában kevés. Segíteni csak akkor lehet, ha alaposan megismerjük a problémát és a megoldási lehetőségeket.

    Jelen esetben a hiba akkor történt, amikor a szerzőket arra kérték föl, hogy „a” cigányokról írjanak. A tájékozatlan kívülálló szemében a cigányság nem különböző egyénekből álló sokszínű világ, hanem egységes, homogén társadalom. A cigány emberek joggal tiltakoznak, ha a bűnüldöző szervez egységesen, valamilyen „bűnöző nép” tagjaiként kezelik őket. De saját maguk is belesétálnak az egyneműsítés csapdájába, amikor úgy érzik, hogy a velük szembeni sztereotípiákra kell magyarázatot adniuk. Így a ritka kivételek, például Choli Daróczi Józsefnek az a kitűnő megjegyzése, hogy „a pedagógusnak az adott közösségből kiindulva kell megterveznie a nevelési, oktatási módszerét" (54. oldal), elvesznek a kulturális és pedagógiai általánosítások tengerében.

    Műfajára nézve a könyv egy amatőr kisenciklopédia. Az öt fő fejezet címei (A cigányság története, Hagyomány, hitvilág, Az előítéletekről, A cigánycsaládok élete, gyermek a családban, A pedagógus lehetőségei, korlátai és módszerei a nevelésben) mutatják, hogy a szokásos „kályhától”, vagyis az eredet kérdésétől indulunk. A szocializáció fogalma csak a 157 oldalas kötet mintegy felénél, a 81. oldalon van definiálva. Jól látható tehát, hogy a kiadvány valamilyen komplex megközelítés igényével szeretne fellépni.

    E megközelítési mód megértéséhez a két kulcsmondatot a „Hagyomány, hitvilág” című fejezet Karsai Ervin által írt „Hagyományok, szokások, babonák” című alfejezetében olvashatjuk: „A szokások, hagyományok, babonák terén nem szükséges kihangsúlyozni, hogy melyik (cigány) csoportra mi a jellemző. Bár a kárpáti és beás cigányok letelepedése korábban következett be, mint az oláhcigányoké, és foglalkozásbeli különbségek is hatással voltak a szokásokra, de a lényegi belső tulajdonságok kevés különbséget mutatnak.” (23. oldal)

    Tekintsünk most el annak tisztázásától, hogy mik lennének a cigányság „lényegi belső tulajdonságai”. Elégedjünk meg azzal, amit Karsai mond: hogy ugyanis ilyenek léteznek, és valamennyi cigány csoport hagyományainak alapvető meghatározói.

    Az olvasó már nyilván kitalálta, hogy a kötet megközelítési módja a nemzetkarakterológia irányába mutat. A külső társadalom cigányképét mintegy „belülről” kívánja igazolni azzal, hogy a cigányságot olyan egységes egésznek tekinti, amelynek közös „tulajdonságai” vannak. Ezeket a tulajdonságokat az egyes szerzők szerint nagyrészt indiai eredete, és csak kisebb részben társadalmi helyzete révén szerezte volna.

    Az eredmény a sematikus, konzerváló cigánykép, amelybe nem fér bele a társadalmi-kulturális sokszínűség megmutatása. Ebben a könyvben minden cigány gyermek hagyományos, idealizált nagycsaládban él, amely védelmet nyújt számára a külvilág csapásai ellen. Így már nem is lepődünk meg azon, hogy vannak közös „cigány nevelési szokások” is, amelyek a szocializáció szempontjából például azt eredményezik, hogy „nincs leválási szorongás, hiányzik három dackorszak, iskolai szorongásuk minimális, szexuális szorongások nem jellemzőek, identitászavaraik alig vannak.” (Lászlóné Szabó Hajnalka: A cigánygyermekek szocializációs jellemzői. 90. oldal) Én ezeket a gondolatokat Forrai R. Katalin – Hegedűs T. András: Az együttélés rejtett szabályai (Országos Pedagógiai Intézet, Budapest, 1985.) című könyvéből ismerem. Ott azonban nem a félmilliós magyarországi cigányság egészéről, hanem csupán egyetlen budapesti oláhcigány közösségről van szó. A megfigyelések kiterjesztése ezért egyszerűen elfogadhatatlan.

    Ugyancsak veszélyes egy másik fogalom, az ún. „néma nevelés” bevezetése. Bár a szerző maga is úgy tudja, hogy „alig ismerjük azokat a szocio-kulturális hagyományokat, amelyek befolyásolják ezeknek a fiataloknak a szocializációját” (88. oldal), magabiztosan nyilatkozik erről a „meghatározó szocializációs hatásrendszerről”. A „néma nevelés” lényege az lenne, hogy a „gyermek nem tudatosan sajátítja el a környezeti eligazodás, szokásrendszer szabályait, hanem tapasztalja. Látja az uralkodó, elfogadott viselkedésmódokat, modelleket, majd identifikálódik vele, interiorizálja azokat.” (85. oldal) A túlzottan egyszerű leírás a tájékozatlan pedagógusnak azt sugallja, hogy a cigány szülő a verbális nevelés eszközét nem is alkalmazza a gyermekével szemben. Miután a néma valóban kutatásra szorul, most csak egy másik, szintén kizárólag hagyományőrző oláhcigány közösségekben végzett vizsgálatra utalok. Eszerint itt a nyelvi szocializáció, amely a szocializáció egészének része, éppen abban sajátos, hogy az elsajátítandó kommunikációs módokat expliciten (nyíltan) mutatja be, azaz mintegy demonstrálja a gyermeknek a legkorábbi életkortól kezdve. Ennek eszközei például a párbeszéd modellálás és az ún. tesztkérdések használata. A gyermek ebben a gazdag nyelvi környezetben nő föl, ahol minden verbális megnyilvánulását figyelemmel kísérik és értékelik. (A vizsgálatot bemutató cikk címét magyarra így lehet fordítani: Gyermekeknek szóló beszéd és gyereknyelv magyarországi cigány nyelvű közösségekben. Réger Zita – Jean Berko Gleason: Romani child-directed speech and children's language among Gypsies in Hungary. Language and Society, 20, 1991.)

    A könyvet jellemző óriási szellemi zűrzavar azt eredményezi, hogy – elsősorban az előző rendszerből ismert módon, tehát tudományos köntösbe öltöztetve – nyíltan előítéletes gondolatok is megjelennek benne. Fenti szerzőnk szerint például „a” cigány gyermek és felnőtt lelkiismeretfurdalás nélkül elvesz mindent, amit megkíván. Ennek „tudományos” magyarázatát az adja, hogy az önkontroll funkciók (a kitartás, a frusztrációs tolerancia és a késleltetés képessége) gyengén működnek (83. oldal).

    Az előítéletes megközelítés fődíját azonban leginkább dr. Szegál Borisz érdemelné ki. Az ő tanulmányának egyes passzusait olvasván még Vekerdi József is elégedetten dőlhet hátra a karosszékében. „Az asszociális (és olykor antiszociális) 'cigány életmód' (csavargás, munkakerülés, utcai üzletelés, tolvajlás, garázdaság stb.) feltehetőleg jelenleg is jellemző a cigányság jelentős részére” írja például (42. oldal). Erkölcsi világképét tehát az a történelmi korszak határozza meg, amikor vállalkozás („utcai üzletelés”) és közbűntény („tolvajlás, garázdaság stb.”) között nem tettek különbséget. Az „aszociális” életmódot folytatók arányáról való vakmerő nyilatkozat (bármilyen adatok hiányában) óriási felelőtlenséget mutat.

    Szegál dolgozatának „legklasszikusabb” fejezete egy előítélet-vizsgálat ismertetése, amelyben cigányok és nem cigányok „egymásról alkotott képéről” készítettek interjú-sorozatot. Az eredmény nagyon megnyugtató. Mert bár a „nem cigányok nagy része értéktelennek tartotta a cigányoknak tulajdonított vonásokat, a cigányokkal szembeni ellenérzéseket hangsúlyozva”, a „cigányok rendszerint elismeréssel nyilatkoztak a magyar társadalom által elért eredményekről, a magyarok jellemvonásairól, azon magyarok nagy számáról, akik kifejezetten barátságosan viszonyulnak a cigányokhoz, akik segítőkészek és támogatják őket.” A szülők egészséges szigorának következtében a gyermek nemcsak hálás, hanem töredelmesen bevallja a hibáit is. „Ugyancsak érdemes kiemelni – folytatódik a cikk –, hogy (utóbbiak) igen részletesen szóltak arról, hogy a cigányok nagy része valóban nem kedveli a rendszeres munkát, sok közöttük a lusta, rendetlen, ügyeskedő ember, tolvaj, orgazda stb. (Mindezt tényszerűen mondták el.)” (43. oldal) Szerzőnk tehát hál' Istennek, nyugodtan alszik, mert most már tudományosan is sikerült kimutatni, hogy a jók valóban jók, a rosszak pedig rosszak. Mivel nem szeretném megzavarni a nyugalmát, csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy szerintem egy demokratikusnak nevezett társadalomban kissé anakronisztikusnak tűnik egy olyan vizsgálat, amelyben a többségnek csak a kisebbségről kell nyilatkoznia, a kisebbségtől viszont elvárják, hogy saját „viselkedését” is értékelje.

    A kötet ritka szép pillanatai közé tartozik Varga Ilona bensőséges leírása egy tradicionális erdei beás közösség mindennapi életéről és a városi panelházba költözés sokkjáról (Mese a telepről. /Gyökerek/). Kár, hogy természetesen itt is az ideális „cigány” közösség modelljének megalkotásáról van szó. Másik, A személyiségfejlesztés című tanulmánya a könyvben az egyetlen, amely élményszerűen próbálja megmutatni a gyermekek iskolával kapcsolatos érzéseit. Talán ez az a pillanat, amikor a könyvet olvasó tanítónők tényleg megéreznek valamit tanítványaik kiszolgáltatottságából.

    A pedagógiai használhatóság szempontjából a leginkább figyelemre méltó cikket Nagyné Volopoch Mária írta az edelényi Munkaiskola gyakorlatáról (Tevékenységközpontú nevelés). Egy „módszertani példatárat" kíván adni, amely „minden általános iskolában adaptálható, illetve sok új ötletet inspirálhat" (136. oldal). Lukács Barnabás A pedagógus és a család kapcsolata című tanulmányának zárszavát ugyancsak érdemes idézni. „Az a tapasztalat, hogy azok a pedagógusok, nevelők, akik munkájukat hivatásnak tekintik, és meghatározónak tartják a nevelést, szép és komoly feladatnak látják a cigánygyermekekért végzett munkát, és mindent megtesznek ennek érdekében a szülők és nevelők közötti egyenrangú, kölcsönös tiszteletre épülő kapcsolatok kialakításáért" (152. oldal).

    A műtét sikerült, a beteg meghalt. Egy olyan könyv került kiadásra, amelynek címe és tartalma között jelentős diszharmónia van. A mesés múltban gyökerező, idealizált cigány közösségek képe a cigány értelmiség számára az összetartozás érzését ugyan erősítheti, de nem segíti a napi pedagógiai problémák megoldását. Ha a tanárok a kiadvány elolvasása után a feltünősködés, netán iskolakerülés okai között nem keresik az iskolai szorongást, vagy a súlyos családi problémák láttán azzal nyugtatják meg magukat, hogy „a cigányságra nem jellemző az öngyilkosság”, mert az ősi indiai tudat miatt „az öngyilkosság fogalma ki sem alakulhatott” (dr. Szirtesi Zoltán: A cigányok életmódja, egészségkultúrája, 69. oldal), az nem aző hibájuk lesz. Amíg nem születik olyan kiadvány, amely képes megmutatni a cigány kultúra sokszínűségét, és az iskolai kudarcok okát többek között a marginális társadalmi helyzetben és az írásbeliség hiányában keresi, addig a sztreotípiák nem változnak meg.

6.évf. 2.sz. (1996. febr.)