Költészetnapi beszélgetés Balogh Attilával

„Azt álmodtam,
ha feltöröm a kavicsot,
összecsavarodott
napsugár virít belőle.
Azt is álmodtam,
ha sokat sírok,
az arcom megrozsdásodik."

(Numero XXVII)

    – Húsz évvel ezelőtt Csoóri Sándor avatott a nyilvánosság előtt költővé. Hogyan emlékszel vissza erre?

    – Nagy Lászlón és Eörsi Istvánon keresztül jutottam el Csoórihoz, elolvasta a verseimet. Az ÉS-ben volt egy rovat „Új hang” címmel, ahol fiatal pályakezdő költőket mutattak be.

    – „Lendítem lábamat” című első kötetedet 1980-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki. Másodszor 1991-ben jelent meg köteted a Cserépfalvi Könyvkiadó gondozásában. Ezalatt a húsz év alatt negyven verset írtál. Ezt azért is könnyű számon tartani, mivel nem adsz címet a költeményeidnek, számozodőket. Egy évre két vers jutna, ha „leltároznánk”.

    – Ez jó arány. Nekem. Különben azért nem adok a verseimnek címet, mert nincsenek verseim. Egy versem van. Ez az egy vers van ciklusokra osztva.

    – Azt olvashattuk Rólad, hogy a szenvedés az, ami versírásra ösztönöz. Mit gondolsz erről?

    – Minden ember szenved a maga módján, és mégsem lesz költő minden ember. Nem hiszem, hogy a sorsomnak, vagy az úgynevezett szenvedéseimnek tulajdonítható az, hogy verset írok, de nyilván motiválja a vers irányultságát.

    – Az első verseskötetedben ezt írod: „Költő nem vagyok, csak a harangok nyelvén kiabálok...” Majd tizenegy évvel később: „... csak költő vagyok, s nem polgára a szónak...” E két önmeghatározás között ellentmondást érzek.

    – Az én identitásom, önazonosításom arra utal, hogy magamat minden esetben költői, nem pedig polgári viszonyok között képzelem el. Ez nem azt jelenti, hogy nekem nincsenek köznapi teendőim. Ha valami számomra lényeges dolgot eltervezek, szinte már agresszívnek minősíthető erővel próbálom megvalósítani. Ezért félek is álmodni, elképzelni nagy-nagy dolgokat, mert akkor mindent meg kell érte tenni, hogy sikerüljön, az pedig nagyon fárasztó. Az én helyzetemben – amely nem különleges helyzet, mert nagyon sok ember él így – találnom kell olyan pozitívumokat, amelyek alkalmassá tesznek arra, hogy éljek, de olyat nem találtam, ami boldoggá tesz. Ami fontosabb talán, az az, hogy az ember beteg. Fáj a betegség, de nagyon sok beteg ember van, akinek nem fáj. Ismerek mozgássérült embereket, akik jól elvannak egy telefonközpontban. Tehát a polgári egzisztenciájuk így-úgy megoldható. Van testükre szabott munkakör. Szerintem viszont a munkakörnek nem testreszabottnak kell lennie, hanem szellemre, idegrendszerre szabottnak. Mit csináljon az az ember, aki mozgássérült, az idegrendszere viszont nem az. De ahhoz, hogy tegyen valamit, láb kell. Itt jelentkezett az én életemben egy nagyon komoly konfliktus önmagammal. Mivel a mai napig sem tudok úgy menni, ahogy szeretnék. De a mai napig is szeretnék normálisan járni. Polgári rehabilitációja lehet annak, hogy valaki nyomorék. Például elvesz egy mozgássérült lányt. Vagy újságot árul egy pavilonban. A mozgássérültsége így szépen le van fedve, el van jegelve a problémája.

    – Azt mondtad, hogy eddig nem sikerült megtalálnod a boldogságot. Öt egészséges gyermeket nevelsz, 40 éves korodra megjelent két versesköteted, főszerkesztője vagy a Cigányfúró című folyóiratnak, alapítója a „Dunától a Gangeszig" Alapítványnak.

    – Szerintem az az ember boldog, aki boldogtalan. Nem az a boldog, akinek állandó melegvize van. A kereső ember boldog – én úgy gondolom. Nem kell kifeszegetni a ládát, hogy megnézzük a kincset, elég tudni, hogy kincs van benne. Kívülről úgy tűnik, hogy én egy ilyen származási és fizikai helyzetben, amelyben élek, úgymond sokra vittem. De ezt akár üzenhetem is – semmire nem vittem. Nem találtam meg a kavicsot. De ha ez vigasztal, akkor senki nem találta meg, és nem is fogja. Pedig kavics van.

    – „Kívülről szemlélted életed, s ha valaki szeretni próbált, te elszeretted magad előle...” – írtad önéletrajzi ihletésű versedben, az Előszó-ban. Lehet, hogy még mindig elszereted magad azok elől, akik szeretni próbálnak?

    – A verset nem lehet lefordítani, vagy ha mégis, akkor az nem vers. A vers gondolata nem ültethető át egy beszélgetésbe. Teljesen más miliője van. Amit idéztél, csak akkor igaz, ha a vers többi hatszáz sorát is idézzük. Az irodalom „henteslegényeinek” úgy tűnt, hogyha valaki cigány és mozgássérült, nincs mese, akkora lelki profittal rendelkezik, amely egyenesen költővé avathatja, ha verset ír. Azok a kritikusok, akik ezt így gondolták, többnyire valamilyen elit kávéházban unatkoztak sorstalanul, és meglepteőket, hogy némely költő pedig SORSSAL rendelkezik. Nem szociális probléma a versírás, hanem sorsbeli. Gazdag ember is lehet árva, vagy kitaszított, legalábbis érezheti magát annak, és ez inspiráció lehet arra, hogy írjon, vagy bármilyen művészi alkotást hozzon létre.

    – Lehetsz-e példakép valaki számára – mit gondolsz erről?

    – Nem lehetek. Amit én csináltam, az a legsilányabb változata annak, amit lehetett volna tenni. Nagyon sok dolgot elszalasztottam. De talán nem is választhattam mást: egy alsóvadászi cigány telepről származó nyomorék kisfiúnak költővé lenni és dolgozni...

    Jártam egy évig az ELTE magyar–könyvtár szakára. Kirúgtak. Két évig tanultam a Hittudományi Akadémián. Onnan nem rúgtak ki, sőt, négyszer visszavettek. De nem volt tehetségem, kitartásom befejezni. Pap szerettem volna lenni. Az nagyon nagy dolog lett volna. Következésképp nem csináltam jól. Nem olyan nagy dolog, amit elértem. Sőt. Semmi okom nincs arra, hogy negyvenedik évemre optimista felhangokkal „piros” betűs leltárt készítsek magamról. Ugyanis elterveztem gyerekkoromban nagyon sok mindent, ami aztán nem valósult meg.

    – Miket terveztél?

    – Hogy lovagolok, észak-amerikai indián vagyok. Többnyire romantikus kamaszkori álmaim voltak.

    – Ismerve téged nem gondolom, hogy romantikus típus lennél.

    – Dehogynem, szerintem az vagyok. Mostanában, de tényleg csak mostanában álmodoztam arról, hogy szép vagyok. Nem a küllem esztétikájára gondolok, mert azt nyilván sikerült elérni. De hogy szép az eszem.

    – Hogy érted ezt?

    – Ha az eszem nem az ügyességre, a túlélésre van kihegyezve, hanem a békére, akkor szép. Persze az én kijelentéseim tele vannak agresszív exkatedrákkal. Ugyanis van elejük és van végük, és ettől egy kicsit dogmatikusak.

    – Mitől félsz?

    – Megriadok attól, hogy milyen erősnek tűnök. Hogy mennyi tervem van. Hogy tulajdonképpen mennyi mindent el tudok érni. Nem rosszízű lobbizásra gondolok, hanem tényleg személyes, művészi célokra.

    – Második köteted utószavában azt írja Eörsi István, hogy az elnémulás rémével hadakozol.

    – Belső beszélgetéseim vannak, és a kívülállókat kirekesztem. De nem gőgös költői legyintéssel, hanem félszeg elhallgatással. Ma már a „költészet” meg van teremtve egy rockzenekar klipjében, reklámszövegekben. Fogyaszthatósága ezekben merül ki. Nem a technika a hibás. Az ember magára húzta a technikát. Nem beszélgetnek, nem beszélnek. Interneten üzengetnek egymásnak, és ezek az üzenetek nem Shakespeare-ről szólnak, hanem valuta árfolyamokról, meg nem tudom mikről. Hogyan lehetne egy brókernek nem is Shakespeare-t, hanem Balogh Attilát felolvasni. Vannak konkrét kimutatások a világban arról, hogy mekkora energiaszükséglet, milyen élelmiszerszükséglet kell az elkövetkezendő húsz-huszonöt évre. De még vágy sincs arra, hogy megfogalmazzuk, milyen lelkiismereti szükséglet kell még versben, képzőművészetben. Nyilván nem is lehet ezeket kimutatni. Úgy tűnik, hogy nincs divatja a versnek. A világnak akcióművészei lesznek, akik fölkérésre, kampányszerűen fognak majd művészi bűncselekményeket végrehajtani.

6.évf. 3.sz. (1996. ápr.)