Lezajlottak az önkormányzati és a kisebbségi önkormányzati választások – és ezzel beköszöntött az uborkaszezon. Vesztesek és nyertesek csendesen pihennek babérjaikon – a nyertesek most töprenghetnek, hogy mit is nyertek.

    A most tollászkodó kisebbségi önkormányzatok működéséhez a törvény anyagi fedezetet nem biztosított. Lehetővé tette viszont, hogy az új szervek vagyont igényeljenek, hogy majd annak jövedelméből tarthassák fenn magukat. Ha valakinek kedve van kacagni, hát kiváló alkalom adódik most rá: egy „illetékes" azt nyilatkozta, hogy csak vigyázzunk azzal a vagyonigényléssel, nagy hiba lenne elhamarkodni a dolgot! Mert hogy a vagyonnal rengeteg a macera, akinek az ilyesféle gubancokban nincsen megfelelő gyakorlata, az több bajt vesz a vállára a vagyonnal, mint amennyi öröm kinéz a boldog birtoklásból! – Szóval hát akkor ezt se... No, kacagjunk? Vagy sírjunk inkább?

    Mindemellett: most egy kicsit rajtunk is múlik, hogy mennyit szorítunk ki a majdnem semmiből, a „kisebbségi önkormányzat” egyelőre még üres keretrendszeréből. Egy bizonyos: a Roma Parlament most szerveződő Konfliktuskezelő és Jogvédő Irodájának fontos feladata lesz, hogy jogi eligazítást nyújtson az úszólecke nélkül mélyvízbe lökött roma kisebbségi önkormányzatoknak.

    Ide tartozik ez is: a főváros önkormányzata a kisebbségi politika céljaira 150 millió forintot biztosított. Kevés ez? Vagy sok? Nem értek a pénzhez, magam sem tudom. De segít talán egy összehasonlítás: ugyanez a közgyűlés az Újpesti Dózsa Sportklub támogatására 214 milliót szavazott meg. Vannak fontos dolgok, meg vannak kevésbé fontosak...

    Ha túlnézünk az országhatárokon, ezúttal megint a romániai híreken akad fenn a szemünk. Bacu faluban, Bukarest közelében: fegyverropogás, felégetett roma házak, százfőnyi fegyveres rohamcsapat, lakóhelyükről elűzött családok... A nagy erőkkel kivonult rendőrség és csendőrség kiverekedte, hogy „ellenőrzése alatt tartsa a helyzetet” – és segített megakadályozni az otthonukból kivert roma családok hazatérését...

    Hogy azért itthon se kelljen eseménytelen, unalmas hónapra visszanéznünk, arról megint – hányadszor már? – az egri szkinhedek gondoskodtak. Kődobáló ütközet, ostrom, csatakiáltások: „Fehér Magyarországot!”, „Takarodjatok kifelé, cigányok!” – de az egri rendőrök valahogy még ebből sem következtettek rasszista szándékokra: az előállított tizenhat támadó ellen szokás szerint csupán „csoportosan elkövetett garázdaság” vádjával indított eljárást.

    Ami azért eléggé elképesztő! Több mint fél év múltán mostanra nagyjából világos: Kuncze Gábor rendőrei ugyanazok, akik már Boross Péter úrnak is szolgáltak, és vélhetően azóta sem kaptak más parancsot, és azóta se körvonalozódott egy másfajta politikai akarat.

    Miközben a szakértők szerint a szkinhedek mozgalma folyamatosan erősödik és szélesedik, a szimpatizánsok tábora a közép- és felsőfokú iskolákban vészjóslóan gyarapszik. „Úgy látszik a folyamat ma már visszafordíthatatlan” (Udvardi Judit, Népszabadság, 1995. I. 10.) – no persze, ha egyetlen kormányzati tényező sem próbálja visszafordítani... Gyönyörű kilátások!

    Nyilvánosságra került a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda éves jelentése, amely szerint 1994-ben Magyarországon 120 cigányellenes atrocitásra derült fény – a tényleges esetek száma feltehetően ennek sokszorosa. Furmann Imre, a NEKI igazgatója szerint a módszerek egyre durvábbak, a bűncselekmények száma egyre nő. A Martin Luther King Egyesület tájékoztatója szerint a Magyarországon élő külföldiek elleni atrocitások száma csökkent ugyan, de nyilván csak azért, mert a színesbőrű diákok többsége már hazamenekült...

    Ha már a Büntetőtörvénykönyvnek a rasszizmus megfékezésére szolgáló 156. paragrafusa nem képes működni, nagyon várjuk keményebb törvényi szabályozást. Jó régóta várjuk – lassan egy éve már, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök bejelentette: új törvényt kezdeményez. Az Igazságügyi Minisztérium most márciusra ígéri a tervezett előterjesztést. Talán még megérjük a parlamenti tárgyalását...

    Honnan reméljünk segítséget ebben a nyomorúságos helyzetben? Kézenfekvő gondolat, hogy az egyházaktól: nyilván Isten követei (is) hivatottak lennének, hogy a szeretet szavával csillapítani próbálják a védtelenek ellen támadó sötét acsarkodást, a bűnösöket, akik hazug módon épp a kereszténység eszményére hivatkozva törnek embertársaik ellen. Mániás makacssággal várjuk és várjuk, hátha végre elhangzik már a főpapok szájából a tiszta szó, amely megálljt parancsol a bűnnek, figyelünk minden kicsi jelre, hátha most ha oly fájdalmas késéssel is – dehát nem, még most sem. „Mit tehet az egyház a többszörösen hátrányos helyzetben lévő cigányságért?”, kérdezte a Népszabadság újságírója Paskai László bíborostól, prímástól, esztergom-budapesti érsektől. „A legfontosabb feladat”, válaszolta a magyarországi római katolikus egyház feje, hogy a cigányok „megérezzék a szeretetet, a megbecsülést, és ezzel életvitelük, gondolkodásmódjuk jó irányba alakulhasson.” Értjük. Eszerint a bíboros úr is a cigányok átalakítását tekinti a legfőbb célnak, nem pedig azt, hogy támadóiktól megvédelmezzeőket.

5.évf. 2.sz. (1995. febr.), p. [ 28.]