Akár gazdag, akár szegény

    Nehéz erről higgadt hangú beszámolót írni...

November 11-ének éjszakáján Farkas Györgyék gyöngyösi otthonát tizenöt-húsz szkinhed támadta meg. Az utcáról elérhető ablakokat bezúzták, gyúlékony folyadékkal töltött, égő kanóccal felszerelt palackok repültek a szobába, függönyök, bútorok lobbantak lángra, és pillanatok alatt tűzbe borították az utcai szobát. Ahol Farkasék kétéves kislánya aludt. A gyereket édesapja testével védte meg a lángoktól, kezében menekítette ki a tűzvészből, – lélekjelenlét és szerencse kellett hozzá, hogy legalább emberéletben ne essen kár a vandál akció okozta tébolyban.

Négy infarktus után a kiégett szobában

    A gyáva támadók persze elszaladtak. A családapa meg utánuk. El is kapott két csellengő fiút az utcán és összeverte őket. Rosszul tette. A rendőrség utóbb kiderítette: mindketten ártatlanok voltak. De nem hagyhatom ki, hogy leírjam: bizonyos, hogy helyében ugyanígy elkövettem volna ezt a hibát. A család többi tagja közben puszta kézzel szaggatta le a lángoló textíliákat, dobálta ki az ablakon az égő berendezési tárgyakat – mire a tűzoltók megérkeztek, a tüzet házilag eloltották. A tűzoltók riasztotta rendőrök első intézkedése: kiszabadították a két helybenhagyott fiút – és eljárás alá vonták az önbíráskodó roma embert. Jogszerűen. De csak egy újszülött lehet olyan jóhiszemű, hogy ne tudja: azért is, hogy elmélyítsék a régi tapasztalatot. Amely szerint, ha roma ember erőszak áldozatává válik, és védelemért a rendőrséghez fordul, könnyen megütheti a bokáját második menetben is...

    De ismerjük el: a rendőrségi akció most nem állt meg ezen a ponton. A forró nyomot követve egykettőre kézre kerítették a tizenkét derék, „nemzeti érzelmű” suhancot, akik még a „sikeres” bevetést ünnepelték egy szórakozóhelyen. Közülük csak kettő felnőttkorú, többségük a Vak Bottyán Szakközépiskola tanulója. Nem sokkal később még két társuk került hurokra. Farkasék háza a Jókai utcában van, ez Gyöngyös legközepe, az ügyet tehát ezúttal nehéz lett volna elkenni, különösen, hogy már a sajtó is felcsípte a szenzációt. A rendőrségi sajtótájékoztató szerint az elkövetők nem is igazi szkinhedek, inkább csak szimpatizánsok, „folklór-szkinhedek”, szóval afféle megtévesztett, hebrencs, alkalmi csínytevők; a kártétel sem számottevő, mindössze 80 ezer forint (beszéltem a biztosító kárfelvételt végző emberével: ők legalább 400 ezer forintot saccoltak, pedig nyilván nem a maguk kárát keresik); a vádindítvány címszava így a „közbiztonság veszélyeztetése” lesz (és nem a 156. paragrafus, nem, és azért sem!). Az ügyészség kéri a gyanúsítottak fogvatartását – a bíróság azonban elveti az indítványt és kettő kivételével szélnek ereszti a fiúkat (köztük a két felnőttkorút is). És – ahogy ezt már megszoktuk – kezdetét veszi a szerecsenmosdatás.

    Például az iskolában. Ahol a szabadlábra helyezett fiúk zavartalanul folytatják tanulmányaikat (amennyiben óhajtják; mert ha előbb inkább pihennének egyet a fáradalmakra, azt is lehet). A rosszcsont tréfacsinálók különben sem akármilyen családok gyermekei... Az iskola igazgatójával beszélgetünk. Majdnem könnyezve meséli, milyen embertelen viszonyok közt találta a fogdában szegény tanítványait. Akik pedig mindössze csak a felnőtt társadalom tehetetlenségét megértve próbáltak „igazságot” tenni, ha már egyszer a rendőrség nem mozdul (mármint a romák ellen!). Az igazgató úr sincsen könnyű helyzetben: polgármester szeretne lenni, és fél, hogy az országos botrány veszélyezteti az esélyeit. Hosszan bizonygatja, hogy a tanárok semmiféle előjelét nem észlelték a készülő eseményeknek. Higgyem? Mert ha ez így van: ismerték ők egyáltalán a tanítványaikat? Akárhogy forgatom a dolgot: még ha el is fogadnám, hogy nem ők nevelték szkinhednek a fiúcskákat, a legteljesebb jóhiszeműség mellett sem hallgathatom el a véleményemet: a munkájuk szégyenletes selejt. És a felelősség? Megértem: a fiatalkorúak korlátozottan felelősek tetteikért – de hát akkor valaki más felelős értük, nem? A felelősség bizony megoszlik, család, rendőrség, politika – így van. De azért tényleg ne hagyjuk ki a sorból az iskolát! Valamennyire elhiszem, hogy az igazgató úrtól személy szerint távol áll a rasszizmus, és együttérzek vele, amikor elmeséli: szégyell végigmenni az utcán – s legnagyobb szégyene, hogy nagyon sokan hősként süvegelik a történtek óta, amiért ilyen frankó fiúkat nevelt...

    Beszállt a sajtó is. A tőle már megszokott, felemás módon. Jó dolog, hogy hírt adott az esetről. Az viszont már elég hajmeresztő, hogy már az első híradásoktól kezdődően sunyi hangsúlyt kapott: a Molotov-koktélos támadás áldozatai nem éppen elesett szegényemberek, de menő vállalkozók. Amit a fű alatti jelzésekre érzékeny olvasó kapásból meghosszabbít a már masszívan kiépült előítéletei jegyében: „aha, szóval biztosan maffiózók...” Ha valóban azok lennének, a rendőrség miért nem nyúl értük? – ez a kérdés valahogy fel sem vetődik. Világos beszéd helyett porhintés: a hivatalos nyilatkozók úgy emlegetik Farkasékat, mint akiknek a gazdagsága „ingerelte” a helyi közvéleményt – mintha ezzel minden meg lenne magyarázva! Az elkapott szkinhedek is erre hivatkoztak; de hogy a mentegetődzésüket úgy visszhangozzák, mintha az mindent a helyére tenne, és ok lenne a felmentésükre, az kicsit mégis sok már.

    És amikor elmegyünk Gyöngyösre tájékozódni, az első döbbenet: kiderül, hogy nem Farkasék voltak az egyetlen, vagy az első áldozatai a Molotov-koktélos bűnözésnek, a „lengyelpiac”-környéki, szükséglakásokban nyomorgó, munkanélküli romák ablakai sorban bezúzva, az ablakokat errefelé már be sem üvegezik, kidobott pénz lenne az, csak nylonnal fedik be a sebeket – ez sem megoldás, mert a fóliát késsel felhasítják, így is repül a palack... Szóval hogy Gyöngyösön már többhónapos hagyománya van ennek a kedves népszokásnak! Hogyhogy a korábbi mintegy húsz esetből nem lett sajtóhír, de még csak bírósági ügy sem?! Hát úgy, hogy a károsult romákat elküldték a rendőrségről, nem készültek jegyzőkönyvek, nem is rögzítették a feljelentéseket. Vagy ha mégis papírra került egyik-másik, rövidesen megszüntették az eljárást. Hiába mondta az áldozat, hogy ő tudja, ki volt a tettes, meg is mutatja – kijött a végzés: „a tettes ismeretlen”. És a kárvallottak még örültek, hogy nemőket verték orrba, mégegyszer, amiért még ugráltak...

    Szóval a régi nóta: ha szegény a roma, akkor azzal „ingerli a környezetét", ha meg gazdag, akkor azzal. (Milyen öröm, hogy ezt is megértük!: van már néhány sikeres roma vállalkozó Gyöngyösön – ám irigyelni kár lenne őket: ők is lépten-nyomon a kiközösítés falaiba ütköznek. Nemrégiben egyikük egy eladó szállodát akart megvenni. Nem kapta meg. 22 millióért. Valaki más kapta – 13 millióért. Az nem roma. Hányszor többe kerül egy romának, hogy labdába rúghasson??)

    Farkasék. Jó ház a városközpontban, középosztályos színvonalon berendezve. Népes és dolgos család lakja: vállalkozók, öngyilkos elszántsággal dolgozták végig az életüket, távol maradva kocsmától, szórakozástól, kötötték a seprőt. Az apa, idős Farkas György már négy infarktust gyűjtött be meg egy súlyos szívműtétet, nyugalomra lenne szüksége – de hát az nincsen. Az összeégett utcai szoba romhalmaz, tönkrepocsékolódott bútorok, megperzselődött használati tárgyak, a pár napja zajlott drámáról tanúskodó zűrzavar. Megpróbáljuk a lángokból kimentett pici lányt a helyszínen lefényképezni – ahogy körbenéz, és meglátja a tűz pusztította, rémületes emléket ébresztő szobát, sikongva menekül... Ki fogja leltárba szedni ezeknek az embereknek a lelki-testi sérüléseit? Miközben a rendőrségi nyilatkozat szerint a vádemelés során azért kell enyhe kategóriát alkalmazni, merthogy „testi vagy lelki sérülés nem történt". Nem, ez pusztán csak „közveszélyokozás" volt, – mert hát mi lett volna, ha a gyújtópalacktól a szomszéd háza is lángba borul, a magyaré! – „Ez már tényleg bűnpártolás!”, kottyantja el valaki (nem is roma az illető). És nem tudok vele vitatkozni...

    És Farkasék félnek. Meg az Egri úton is rettegnek a romák. Mert hogy „ennek még nincs vége". „Ha ennyire mindenhol a szkinhedeket védik, mi a csuda fogná le a kezüket?"

5.évf. 1.sz. (1995. jan.), p. [ 4-5.]