Viszonylag széles körben elterjedt az a nézet a gyöngyösi rasszizmus elleni roma demonstráció előtti napokban, hogy a tiltakozók a lázadás tűzcsóváit akarják szertehajigálni, és kezdeményezésük közveszélyes provokáció. Ugyancsak lábra kapott egy olyan nézet is, hogy a gyülekezés hátterében sanda „pártpolitikai” szándékok rejlenek. Holott a Gyöngyösön összegyűlt romák és nem-romák, gyöngyösiek és nem-gyöngyösiek azért sorakoztak fel a Fő téren, hogy kegyelettel megemlékezzenek az ötven évvel ezelőtti náci-nyilas népirtás ártatlan áldozatairól, és közös fellépésükkel hitet tegyenek az eltérő bőrszínű emberek békés egymás mellett élése, a törvényes jogrend és demokrácia mellett, vagy, más fogalmazásában: hallassák szavukat a nácizmus mai örököseinek barbárságával szemben.

A frontvonal nem a cigányok és nem-cigányok között húzódik

Azaz nem békét bontani, hanem békét teremteni mentünk Gyöngyösre. Cáfolva a meggondolatlan rágalmakat: azért gyűltünk egybe, hogy a közelmúltban Gyöngyösön történt, mindnyájunkat megrendítő események után megakadályozzuk, hogy a további fejlemények a nyers indulatok szintjére, az adok-kapok, az ököljog alvilági birodalma felé kanyarodjanak. Olyan szándékkal álltunk ki a közvetlen és közvetett, közvetítő nyilvánosság elé, hogy elégtételkövetelés helyett kulturáltan és méltósággal nyilvánítsuk ki hitünket a különböző színűnek született emberek jogegyenlőségének szent ügyében.

    A város polgármestere abban a levélben, amelyben elutasította a közösségvállalást békés demonstrációnkkal, hangot adott véleményének: fellépésünk veszélyezteti „az eddig elért eredményeket”. Nem értem, miféle eredményekre gondol a polgármester úr. Ebben a városban pár éve még ismeretlen volt az etnikai szembenállás, a romákkal szemben megfogalmazódó és nyílt erőszak formájában is fellépő fajgyűlölet – ma viszont izzik az ellentétek tűzvésszel fenyegető parazsa. Ha valaki ezt a fejleményt tekinti „eredménynek”, szomorúan kell megállapítanom: nagyon eltérően ítéljük meg a dolgokat...

    Közel másfél évvel a gyöngyösi demonstráció előtt, hasonló körülmények között találkoztunk egy közeli város, Eger utcáin. Akkor, 1993 júliusában is egy brutális cselekmény, egy ártatlan roma ember nyomorékká kínzatása adta az indíttatást. Ma már felmérhető: akkori felvonulásunkkal sikerült megálljt parancsolnunk – legalább ott, Egerben – a fenyegető erőszaknak. (Az erőszaknak talán igen, a kirekesztésnek még fizikai értelemben sem: az egri Dobó téren azóta is ritkán látni romákat...) Ha csak annyit tettünk is, hogy érthetően kinyilvánítottuk: szilárdan igényt tartunk az ember-voltunkból következő jogokra, és nem fogunk szó nélkül engedelmeskedni a mészáros hajlamú újnáciknak, akkor már tettünk hasonlót, valami nagyon fontosat a gyöngyösi demonstrációval is.

    Nem volt könnyű megszerveznünk ezt a találkozást. Nagyon sokan azok közül, akiket megszólítottunk és hívtunk, kifejezést adtak kételyeiknek: a gyöngyösi gyújtogatás kárvallottjai nem kimondottan szegény emberek, lehet, hogy éppen a gazdagságuk ingerelte támadóikat – biztos, hogy „jó ügy" mellé állunk?

    Én nem igazán értem ezt az okoskodást. Talán ha a roma gazdag, akkor szabadon „büntethető” a cigányságáért? És azért is érthetetlen nekem ez a gyanakvás, mivel tudhatjuk: Farkasék nem az első áldozatai voltak a szkinhedeknek. Roma otthonok ablakainak sorát zúzta már be ebben a városban kő vagy gyújtópalack – munkanélküli, csóró, nincstelen romák életét célozva meg. Hogy ezekből az esetekből nem lett rendőrségi akta és újsághír, az már kérdés, a büntetőeljárást megszüntették, vagy el se kezdték...

    Gondoljunk csak bele: miféle sors a romáké? Ha gazdag a roma, azért ütik, ha szegény, akkor meg azért. Ha sem szegénynek, sem gazdagnak nem szabad lennünk Magyarországon, saját hazánkban, akkor ugyan micsodák legyünk, hogy eltaláljuk a „népítéletek" gyáva végrehajtóinak kényét-kedvét?

    Fél évszázada immár, hogy polgártársainkat, zsidókat, cigányokat – köztük a Gyöngyösön tiltakozók szüleit, nagyszüleit is – megsemmisítő táborokba hurcolták egy teljes ország szeme láttára vagy szemhunyása mellett. Hogy a táborokban és a táborokon kívül hány roma életét követelte a rasszista téboly, azt nem is tudjuk, nem is tudhatjuk, mert az elhurcoltaknak és kivégzetteknek még a számát sem jegyezte fel a korabeli hatóság – „fogyóanyag" volt a roma élet, nyilvántartást sem érdemlő semmiség –, és a túlélők máig sem jutottak annyi öntudathoz, hogy a tragédia gyászával a nyilvánosság elé merjenek állni. Ötven év elteltével lehetne már ez az évforduló a szelíd megbékélés csendes gyászünnepe is – ha nem adtak volna az emlékezésnek olyan rémületes időszerűséget éppen a gyöngyösi események. Meg az országszerte tapasztalható hasonlók.

    Hogyan merjük hinni így, hogy a náci-nyilas népirtás távoli, soha meg nem ismétlődő múlt csak, jószívvel feledhető történelem?

    A tekintetünket a múltból a ma felé irányítja a szorongatott helyzet. És ebben a mában mintha újraéledne az eltemetett múlt.

    Mi szorongatja a lelkünket? Az etnikai háború víziója? Én nem akarok hinni az „etnikai” szembenállásban, az „etnikai” háború időszerűségében. Kegyetlen nehézzé vált mindennapjainkban konfliktusok persze hogy egyre bőségesebben adódnak – emberi konfliktusok, súrlódások az egyik és a másik ember között. De bizony sok felelőtlen újságíró, sok munkájában hanyag rendőr, sok részrehajló bíró és – ne hagyjuk ki őket sem – sok sanda szándékú politikus egybecsengő mulasztása és – gyakran már úgy tűnik – egybeszerveződő munkája kell ahhoz, hogy ezek a konfliktusok egy hibás gondolatmenet mentén etnikai szembenállássá formálódjanak. Nem először mondom ki: én úgy gondolom, hogy a frontvonal nem a cigányok és a nem-cigányok között húzódik, hanem az európai jogállam, a demokrácia hívei és az ellenségei között.

    Nem hihetek az etnikai szembenállásban azért sem, mert a gyöngyösi megmozduláson az emelvényről is jól látható volt: a demonstráló romák között elvegyülve szőke fejek is feltűntek. Olyan barátaink álltak ki mellettünk, akik személy szerint nem lennének a rasszizmus céltáblái, és mégis fontosnak tartották, hogy eljöjjenek velünk, kifejezzék együttérzésüket és szolidaritásukat a félelembe kergetett romákkal, és bizonyságot tegyenek: közös felelősségünk, mert a magyar társadalom közös ügye, hogy megtaláljuk egymás kezét. Európánk, amely után olyan nagyon vágyakozunk, nincsen jó passzban mostanság. Számos szögletéből érkeznek aggasztó hírek a kisebbségekkel, az „idegennek” mondott emberekkel szemben fellépő türelmetlenség durva megnyilvánulásairól, a tettleges erőszakról is – és nemcsak Keletről, de a tőlünk Nyugatra eső, boldogabb sorsú vidékekről is. Tegyünk hozzá hamar: a társadalom jobbik, felelős része ott kemény határozottsággal hallatja a hangját, a tömegeket mozgósító antirasszista választüntetések élén az állam első embere, Németországban például maga Kohl kancellár menetelt.

    A gyöngyösi demonstrációra mi is vártuk a magyar kormány két miniszterét, hogy illő tisztelettel köszöntsükőket, s némi joggal bizakodhassunk. Számunkra ez a hivatalosnak is mondható gesztus azt is jelentette volna, hogy hazánk nem kíván elmerülni a gyűlölködés büdös mocsarában, nem vállalja a rasszizmus megtűrésének szégyenbélyegét, a jobbik Európa felé vezető utat választja. Szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy a miniszterek, ígéretük ellenére, távol maradtak a demonstrációtól.

    Törvényes jogrendet emlegettem az imént és a jogegyenlőség jámbor óhaját. Világosan tisztáznunk kell: mindannyiunk érdeke, hogy végre egy európai jogállam biztonságában élhessünk. De különösen érdekük ez a kisebbségeknek. Mert enélkül a kisebbség védtelen és végletesen kiszolgáltatott. Ahol a törvény nem működik, ott a célt tévesztett, vaktában vagdalkozó népítélet veszi át a helyét, és egykettőre kialakulnak a mindnyájunk számára élhetetlen viszonyok, a válogatás nélkül pusztító háborúskodás. A kisebbség pedig elvész – mert ő a gyengébbik fél. Munkáját végző, részrehajlást nem ismerő rendőrséget reklamálunk tehát, igazságszolgáltatást, olyan rendet, amelyben az együttélés normáit és a közérdeket védő törvények megsértői kemény korlátokba ütköznek, a bűnök áldozatai és a munkás polgárok pedig megbízható védelemben részesülnek – származásra való tekintet nélkül.

    Los Angelesben szinte kevesebb történt, mint Gyöngyösön: fehér rendőrök megvertek egy fekete embert, majd a bűnösöket a bírák felmentették – és ettől elpattant a túlfeszített húr: lángba borult Los Angeles, az értelmetlen, gyilkos és öngyilkos pusztítás vak láza kerítette hatalmába a metropoliszt.

    Mi nem akarunk Los Angelest, elutasítjuk az „erőszakra erőszakot” hibás logikáját. Arra vagyunk büszkék, hogy a romák fiatal önszerveződése alig néhány éves, de megpróbáltatásokkal terhes munkálkodása során képes volt megakadályozni, hogy a szorongatott helyzetben lévő roma kisebbség a szélsőséges radikalizmus végzetes útjára sodródjon. Nem fegyverrel mentünk az utcára Gyöngyösön sem, hanem virággal. Emberi szolidaritást kérünk, közös hitet és közös kiállást a közösen áhított béke érdekében, közös ellenállást a rendbontó erőkkel szemben. Nem fenyegetődztünk, de ki kellett mondanunk: választanuk kell. A közelgő szavazásnál – és utána is, a mindennapok sűrűsödő erdejében mostanában állandóan és állandóan választanunk kell. Los Angelest akarjuk? Vagy közös hazánk közös békéjét? A gyöngyösi demonstrálók az utóbbi mellett tettek hitet.

    Ki akarja a romlást?

5.évf. 1.sz. (1995. jan.), p. [ 8-9.]