Beszélgetés Balogh Kálmán cimbalomművésszel

– Volt mestered, Szöllős Beatrix jubileumi koncertjén meglepett a zenei sokszínűség, Chopint és Chick Coreát egyforma hitelességgel szólaltattál meg. Cimbalmon mindent el lehet játszani? – Úgy gondolom, bármilyen műfajt szabad játszani bármilyen hangszeren, akadályt csak a hangszer fizikai határai jelenthetnek. Az a fontos, hogy ne veszítsen a mű az értékéből. Cimbalommal sem lehet bármelyik hangszert helyettesíteni, de szabad azon bármiféle zenét játszani.

De nemcsak az a fontos, mit tudsz kezdeni a hangszereddel, hanem az is, hogy mi van a fejedben és a szívedben... Én a zenét eszköznek tartom a kapcsolatok megteremtésére, azontúl a szeretet egyik közlési formájának. Ha belegondolunk, a zenészek mindig előbb ott voltak a történelmileg „problémás” helyeken, mint bárki más. Lehet két ország között akár ideológiai ellentét is, a művészek cseréje nagyon hamar megkezdődik. A zene embertől emberig szól, illetve lehet, hogy nem is csak embertől emberig...

    – A zenét politikától független erőnek tartod?

    – Föl lehet használni politikai célokra is, bármivel lehet manipulálni. Ahogy egy késsel kenyeret szelhetsz, és gyilkolhatsz is.

    – A te személyes példád, a bejárt utad – az is politika. Igaz, hogy nem direkt politizálás.

    – Amikor csak a zenéről kérdezel, mintha ki akarnál kerülni valamit. Miért nem úgy kérdezel, mint cigány zenészt?

    – Mert nekem ez soha nem okozott gondot, és eddig az volt az érzésem, hogy neked sem – olyan szerencsésen alakult az életed. A koncert utáni beszélgetéskor utaltál arra, hogy ha visszagondolsz a gyerekkorodra, soha nem tapasztaltál semmifajta megkülönböztetést.

    – Csak néhány éve érzékelem, hogy másképp néznek rám az utcán. Sugárzik a taszítás a metrón, a villamoson, az utcán, társaságban. Hiába ostobaság a számomra ez az egész „színes vagy nem színes”-kérdés, ha van, aki komolyan képes máshogy gondolkodni erről. Dacos szájjal és merev tekintettel, ellenséges indulatokkal képes viseltetni a másik iránt, akit akkor lát először életében, csak azért, mert más a bőre vagy a haja színe. Tudom, hogy nagyon sok embernek nincs problémája ezzel, de én meg úgy látom, hogy a „tiltás” megszűnése után Magyarországon nincs, ami kordában tartaná a gyűlölködést.

    Amikor a történelmi leírások szerint bejöttek az első cigányok, akkor még az ország elfogadta őket, engedélyt kaptak a letelepedésre. De soha nem lettek teljes jogú állampolgárok. Nemcsak azért, mert nem hagyták, hanem mert nem is voltak rá képesek. A cigányság nagyon szorosan összefonódott a magyarsággal, ezt a népzenéből is tudom. Ahogy társadalmilag feloszlottak a szerepek, az is az egymásrautaltságot támasztja alá. Arra gondolok, hogy mikor megjelentek a néptáncgyűjtők Szatmárban, hogy fölgyűjtsék az utolsó szatmári verbunkokat, kiderült, a cigányoknál él a legrégebbi szatmári verbunkstílus és -motívumvilág, mert közöttük a legkevésbé változott az idők folyamán. Azért tudták ezeket a tradíciókat híven megtartani, mert a legszegényebbek lévén, a legkevesebb információ jutott el hozzájuk. De ugyanezt mondhatjuk el a népzenével kapcsolatosan is. A táncházakban ma szóló népzene és a nem cigány előadók nevével fémjelzett kiadványok úgy jöhettek létre, hogy a falusi cigány zenészek a gyűjtők „tanárai” voltak. Hogy miért a cigány játszotta ezt a fajta zenét? Mert a magyar embernek megalázó lett volna. Olyan volt a korszellem ötven évvel ezelőtt – egyes családokban talán még ma is –, hogy zenésznek, színésznek, csepűrágónak lenni nem volt elfogadott polgári foglalkozás. Régebben az egyház is tiltotta „a tánc alá való muzsikálást”, meg magát a táncot, megszégyenítették a zenészt, eltörték a hegedűjét.

    – Mert ez afféle boszorkánypraktika?

    – Tulajdonképpen az. Az ördöggel való cimborálás... Ezekről feljegyzések is vannak. Ki, ha nem az utolsó cigány, aki ezt mégis elvállalta? Neki „nem számított”, nem tartozott bele abba a polgári hierarchiába, ahol számára ez szégyen lett volna. Örült annak, hogy ebből viszonylag megél, hát, járt valami kis kényelmetlenséggel, de rákényszerült.

    – Te a szüleidnek köszönheted, hogy nem sérültél a romaságod miatt?

    – Nekik, meg annak a közegnek, ahol fölnőttem. Engem soha nem bántottak. De tény, hogy amióta Magyarországon erősödik a nacionalizmus, a bőrömön kezdem érezni az ellenszenvet. És ez aggasztó. Mert nekem Magyarországon a hazám, és hát hogy oldja ezt meg egy ember...? Hiszen ezek nemcsak történelmi, hanem biológiai meg filozófiai, nagyon bonyolult kérdések.

    – És a föl sem merül benned, hogy a cigányoknak az a mentalitása, az a filozófiája, hogy nincsenek területi igényeik, hogy nem akarnak mindenáron birtokolni, vagy bármiért háborút indítani és azért ölni – tehát, hogy az ilyesfajta gondolkodásmód lehetne a követendő morális minta?

    – Nagyon szép gondolat. Sokat gondolkoztam azon, hogy kinek a gyermekei a cigányok... Hogy Istenhez milyen a viszonyuk, vagy a jézusi tanításokhoz. De ez csak filozófia, a valóság sokkal összetettebb. Ez szüli az olyan cigány mítoszokat is – aminek az alapja a valóság –, hogy „cigány egyenlő a szabadsággal”. Tényleg furcsa állapot ez... Hiszen a világ azt szeretné, hogy ez ne így legyen. Hogy a cigányság olvadjon be, a romák váljanak „normális állampolgárokká”, és tulajdonképpen ez a beszélgetés is annak érdekében folyik, nem?

    – Én továbbra is azt kérdem, hogy nem tudod-e azt elképzelni, hogy fordítva sül el a dolog...?

    – Hogy ez a világ változik meg a cigány világra?

    – Hogy a világ változik meg..., igen.

    – Nagyon idealisztikusnak érzem. De jó lenne... Mert hát végül is nem mi vagyunk a gazdák, azt hiszem. A kérdést, hogy ki a gazda, még nem tudjuk jól megválaszolni.

    – A koncertjeiden, a külföldi fellépéseid alkalmával is érzed a kirekesztettséget?

    – A koncert egészen más világ. De pont ez a kettősség az „óriási”. Mondjuk, Németországban turnézunk... A színpadon te vagy a „csodálatos művész”, az utcán pedig te vagy „a török vendégmunkás”... Sötétedéskor az öreg néni átmegy a másik oldalra, ha meglát... Vagy: odamész valakihez megkérdezni valamit – ... megijed, összerezzen és elfut... Tudom, hogy fel lehet hozni extrém példákat, és van számtalan igaz történet arról, hogy valakit kizsebelnek a villamoson... De ugye azt már nem annyira mesélik el, hogy a pszichopata tömeggyilkosok például nem cigányok...

    – A nagy kérdések minden ember életében megválaszolatlanul tornyosulnak, és ez – az „idegen”-gyűlölet miértje – elég nagy kérdés. Teljesen reménytelennek látod ennek a jövőjét?

    – Mindegy, hogy tíz év múlva vagy húsz év múlva milyen irányba változhat ez általában... Mindenütt a világon voltak és vannak faji villongások, nacionalista megmozdulások. De hogy itt mi alakul ki, tőlünk függ. Amikor cselekedni akarsz, már eljutottál odáig, hogy ezek a dolgok föltűnnek, vagy legalábbis „megütik az észlelőrendszeredet”...

    – Arról beszélsz, mikor valaki ez ellen próbál meg élni?

    – Igen. Amikor rájön, hogy a maga mikrokörnyezetében kell ez ellen tennie tudatosan valamit. Olyasmikre is gondolok, hogy nem mindegy, hogy azzal riogatod a gyerekedet, hogy „majd jön a cigány és elvisz”... Fontos, hogy a csorda- vagy nyájszemlélettel ellentétben te ezekről az apró dolgokról hogyan gondolkodsz. A buddhai tanítás szerint: „Öld meg apádat és anyádat!” Ez azt jelenti, hogy kapcsold ki mindenféle reflexedet és automatizmusodat, ne sémákban gondolkodj. Ha az ember szüntelenül próbál saját magán javítani, akkor az talán segíthet.

5.évf. 7.sz. (1995. júl.), p. 26-27.