A Holt-Sebes Körös apró fodrainak sárga rezdüléseit figyeltük mindketten: én és az elakadó szavú, őszilomb tekintetű cigány asszony. Úgy ragyogott rám arcának ezeregy ránca, mint egy bölcseleti költemény. Pedig csak azt magyarázta, hogy akkor született, amikor egy tojás két fillérbe került. Aztán rátért élete tragédiájára, aminek okán felkerestem.

Mindig szegények voltunk. Errefelé szegények a népek, de a cigányok a legszegényebbek. Vállaltunk mindenféle munkát házaknál meg a téesznél. Amikor lehetett, és jött a felvásárló, akkor éti csigát, gombát, bodzát gyűjtöttünk, meg száraz virágot, amit egy magyar asszony színezett meg pirosra, díszvirágoknak. Az én anyám még öregen is csinált meszelőket, lúdtollból ecsetelőket. Ezeket megvették a magyarok, vagy ennivalót adtak cserében. Nem sokat, hisz nekik sem volt akkoriban: kenyeret meg zsírt, néha szalonnát, egy kis tarisznya kukoricát. Békesség volt a falusiak és miköztünk, cigányok között. Csak kevés ember volt miellenünk. De azok aztán gyűlöltek minket. Erdőn, mezőn, a folyóparton meg a faluban jobb volt nem összetalálkozni velük, mert akkor vér folyt. Ők kezdték. Elvették, ami nálunk volt, azt hazudták ránk, hogy loptuk. A cigány embereket megverték, csak úgy dőlt a vér orrukból, szájukból.

– Rendőr nem volt a faluban?

– Volt, de nem mentünk hozzá panaszra, mert rossz ember volt.

– Hányban volt ez?

– Ötvenötben. Akkor nem volt tanácsos panaszt tenni a rendőrnél, de senkinél se. A cigány jobban tette, ha meghúzta magát. Hát meghúzódtunk, hiszen nem akartunk eltűnni. Mert a faluból sok ember eltűnt. Akkoriba így volt, és kérdezni nem lehetett, mert abból baj lett. Sok embert vittek el, ki tudja hová, de nem jöttek vissza soha. Gondolkodtunk mi ezen a telepen, hova lehettek, de a faluban nem mertünk kérdezősködni.

– Féltek?

– Mi mindig féltünk, mindenkitől. Az emberek is, az asszonyok is.

– A cigányok közül is vittek el embereket?

– Nem. Senki nem tűnt el, csak megvertékőket.

– Miért?

– Hogy tán tudják, ki az úr! Pedig tudta azt mindenki.

– És ki volt?

– Én nem mondok neveket.

– Nem kell neveket mondani.

– Hát, a rendőr az nagy úr volt, az biztos, de voltak sokan. A magyarok is féltek ezektől. Hát még mi, hogy féltünk! Sötétedéskor már be sem jöhettünk a faluba. Még orvosért sem, de a javasasszonyt azt azért megtaláltuk mindig, ha nagyon kellett. Még éjnek idején is a szülésekhez. Volt, hogy az asszony egymaga szült meg, de ez ritka volt. Segítettünk egymáson. Akkoriban még így ment ez.

– Sok csecsemő meghalt a születés után?

– Sok. Amikor velem ez a baj lett, az is kicsi gyerek miatt lett, mert bedagadt a torka a Sánti gyereknek. Kimentem a bodzásba, mégis meghalt a végén szegény.

– És magával mi történt ott a bodzásban?

– ...

– Még mindig nehéz beszélni róla?

– Nagyon nehéz. A szégyen fojtogat...

– A faluban többen is tudnak az esetről?

– Igen. Akik még élnek közülük. Az a három is él még, de akinek odalett a szeme világa, az kiment ötvenhatban Németországba. A másikak még itt vannak. Urak még mindig...

– Elég öregek lehetnek...

– Öregek, de élnek, és a fiaik nagy emberek.

– Nagy emberek?

– Hatalmuk van. Az egyik unoka meg kopaszfejű. Sok barátja van. Itt kajtatnak körülöttünk mindig, és csúnyákat írnak a falra. Én nem tudok olvasni, de tudom, mert mondják a gyerekek. Félünk tőlük. Nemrég belenyírtak egy cigány lány hajába. Ami pedig velem lett, az két szóban elmondhatom, de az életem tönkre tették. Kimentem a Sánti gyereknek bodzát gyűjteni, azt gondoltam, tele a határ emberekkel, és nem érhet baj, hiszen abban az időben a földeken dolgozott mindenki. De jobb lett volna, ha éjnek idején megyek, amikor nincs ember a közelbe, mert ahol ember van, ott baj is van. Lett is. Az a három ember elkapott engem. Nagyon megvertek, a karomba darabokra tört a csont... megerőszakoltak. Nem sokra emlékszem, csak késre utoljára, másra nem. Amikor magamhoz tértem, nagy fájdalmat éreztem ott, és dőlt belőlem a vér. Két ismerős cipelt haza, hívták a javasasszonyt. Az azt mondta, hogy kivágták belőlem az asszonyságomat. Ángyomék borogattak, és ki tudja, hogy, de nem haltam bele a szörnyűségbe.

– Börtönbe került az a három ember?

– Nem. Soha nem lett bajuk belőle.

– Hogyhogy?

– Mert a cigányok akkor este bementek a faluba, és megverték őket. Az egyiknek, aki most Németországba lakik, a fél szemét kirugdosták. Borzasztó sok vér folyt!

– És a rendőr mit csinált?

– Semmit.

– A falusiak sem szóltak semmit arról, ami magával történt?

– Azok nemigen tudták, csak a cigányok. De, aki mégis tudott valamit a faluban, kinevetett. Azt is mondták, hogy minden cigány asszonnyal ezt kellene tenni, hogy ne szüljenek, mert más se tudnak. Kárörvendő népek pedig mindig voltak.

– És a cigányok?

– Sírtak. Sajnáltak, de féltek is, alig mertek kimenni a földekre. Azóta is csoportosan járunk.

– Férjhez ment?

– Nem.

– Ma feljelentené azokat, akik ezt tették magával?

– Nem.

– Mitől fél?

– Mindentől... semmi nem változott, a szegény az mindig szegény marad.

– Mivel telnek a napjai?

– Nézem a Köröst. Imádkozni is szoktam, és bodzát szedek, ha itt van az ideje, mert kevés a nyugdíjam. De maga előtt nem szégyellem, hogy mióta élek, egy darabka földre vágytam, amit beültethetnék ezzel-azzal, mint a magyar asszonyok. Tudja, néha elnézem őket, ahogy kapálnak, és csak azt veszem észre, hogy csurog a könnyem a bánattól. De hát megöregedtem. Ebben a korban már könnyen sír az ember. Aztán gyerekre is vágytam mindig, de ebből semmi sem lett. Nem kellettem én egyetlen embernek se azok után, ami velem történt. Azért volt örömöm is, mert az öcsém gyerekeit én neveltem föl. De a középső gyerek itt hagyott bennünket. Szakácsnak tanult, de hiába, mert itt nem kellett a cigány szakács. Kiment hát Kanadába. Onnan küldi ezeket a tarka képeket az a gyerek. Nézze, hát nem szép ez a Kanada? De bizony szép! Mert én mondom magának, hogy szép ország az, még ha csúnya is, ahol munkát kap a cigány ember, és megbecsülik...

Szécsi Magda

4.évf. 1.sz.