Ennek a párbeszédnek sokáig nem tudtam címet adni. Kommentár sem igen illik hozzá. Talán csak annyi: két ismeretlen beszélget, az egyik roma, a másik nem az. A párbeszéd mögül aztán kikerekedik egy sorsregény, de olyan, amelyiknek mintha sem eleje nem volna, sem vége. És nemzedékről nemzedékre folytatódnék.
„Leszereltem 1955-ben, de akkor már beteg voltam. Reumás, száz százalékos rokkant. Semmiféle munkát nem tudtam elvégezni."
„A lába fájt? A keze?"
„Lábam, derikam, gerincem, nyakcsigolám. Mozdulni sem tudtam rendesen, mint más egészséges ember."
„Hogyan tudott így megélni?"
Mielőtt katona lettem, 1953-ban, Fehérváron volt egy rendőrfőnök, akinek elpanaszoltam a dolgaimat. Akkortájba' náluk adták az iparokat. Őtőle megkaptam az iparengedélyt, azzal, hogy egy Garai nevű emberhez kell vinni az összegyűjtött rongyot. De ez az iparom sincs már meg..."

Fotó: Horváth M. Judit
„Hol volt katona?"
„Lentiben. Akit 1953-ban oda vittek, az ki volt fogva. De azért megálltam a helyemet. Olyat képzeljen el, hogy két év alatt sokan egyszer sem voltak otthon, engem meg nyolcszor hazaengedtek, jutalomból."
„A katonatársaival barátságban volt?"
„Nagyon jó barátságban. Ott úgy voltunk akkoriban, mint a testvérek."
„Nem nézték le?"
„Nem néztek le, nem, nem. Sőt nagyon is szerettek.”
„Találkozott azóta valakivel az ottaniak közül?"
„Találkoztam a parancsnokkal is. Fehér Frigyes a neve, pesti. A vonatban láttam meg, mindjárt megismertem. Ó, nagyon örültő is meg én is.”
„Hogyan lett rokkant a katonaságnál?"
„Áthűltem. Izzadtan kimentem a hidegre, és áthűltem. Úgyhogy az én betegségemet már nem lehet meggyógyítani. A leszerelésem után, 1955-ben édesanyám felvitt Pestre, hogy majd kikezeltet abban a kórházban, a nevit már nem tudom neki, de sajnos nem tudtak kikezelni."
„Be is kellett feküdni?"
„Nem, csak bejártam. Ott lakott a közelben az édesanyámnak a testvérje, nála laktam, tőle jártam be. De nem lettem jobban."
„Aztán megnősült.”
„Megnősülni már a katonaság előtt megnősültem, de elváltunkőtőle, az első asszonytól. Ez, amelyik most van, a második.”
„Az első él még?”
„Él. De nem itten, hanem Dunaújvárosban lakik."
„Szóval másodszor is megnősült.”
„Másodszor a katonaság után nyolc évvel nősültem. Nehezen éltünk akkor is, de azért sokkal jobb volt a megélhetésünk, mint most. A bátyáim adtak mindig egy lovat, amivel el tudtam járni rongyozni meg vasazni.”
„Nem is gondolt rá, hogy valami állandó munkahelyet keressen?"
„De, nagyon is gondoltam. Voltam is keresni, de nem sikerült. Egyszer Székesfehérváron betettek volna egy portába ilyen portásnak, de sajnos nem tudtak ott sem megtartani, mert nem tudok írni."
„Nem tud írni? Iskolába nem járt?"
„Nem. Nem jártam sajnos, mert az édesapámat agyonlőtték. A németek. A nyilasok illetve."
„Hogyan, mikor?"
„Hét, nyolc vagy kilenc éves lehettem? Amikor a háború volt."
„Egyszercsak jöttek a nyilasok, és agyonlőtték?
„Nem. Kapott ő egy papírt, hogy ekkor meg akkor be kell vonulni. Nemcsak neki, magyarok is voltak, de azok nem mentek be már, hanem bujkálódtak. Édesapám meg bevonult, meg annak a testvérje is bevonult, annak a testvérjének a fia is bevonult, őket meg megfogták, és agyonlődözték. A bujkálók, a magyarok hazajöttek aztán mind, deőket hármukat agyonlőtték.
Meg még többeket. A fehérvári romákat is, sokat, rengeteget."
„Honnan tudja, hogy agyonlőtték?”
„Hát tudjuk, mert itt fekesznek Várpalotán."
„Azt is tudja, hogy hol?"
„Hát, tudtam. Voltunk is ott. El is szoktunk hozzájuk menni. Van ott egy nagy gödör..."
„Igen, azt én is tudom. Fehérvárról az öreg Gyuri anyját is ott lőtték le. Ismeri a Gyurit?”
„A Mici volt annak az anyja. És volt ott egy olyan lány is, aki tizenhat lövést kapott, mégis életben maradt. Megmenekült.
Az édesapám is majdnem megmenekült, elszaladt onnan, de a csendérek üldözték, és aztán mégiscsak lelőtték. Még én láttam a vértócsát is, ahol meghalt, gyerekkoromban.
Aki ott a temetőcsősz volt, az írt nekünk egy levelet, hogy nála vannak az édesapám igazolványai meg még a mi fényképünk is. Így tudtuk meg, hogy hol lőtték le, és hogy hol vannak eltemetve. Ott, a temetőnél, csak nem belül, hanem kívül. Az árokparton.”
„Hogy hívták az édesapját."
„Lakatos József. De cigányul Bizi."
„Mikor szoktak eljárni a sírjához?
„Mindenszentekkor. Itt, Kálozon, mi, szóval a cigányok, katolikusok vagyunk."
„Úgy tudom, azokat a nyilasokat, pontosabban a csendőröket, a háború után felakasztották."
„Van nekem egy jó ismerősöm, az mondta nekem, hogy menjünk be a tanácshoz, vagyis az önkormányzathoz, mert az édesapám után, hogy így járt, kapunk vagy kétszázezer, vagy nem is tudom, hány százezer forintot. Kárpótlásul. Bementünk a tanácshoz, de mindent visszautasítottak."
„És most miből él?”
„Édesanyám már tíz éve meghalt. Ezt a kis házat úgy szereztem, hogy aző nyugdíjára fel tudtunk venni egy kis ótépét. Meg volt egy kis takargatott pénze is, úgyhogy harmincezret kellett befizetni, és úgy tudtam hozzájutni ehhez a kis épülethez.”
„És azóta?"
„Én már szeretni nem szeretnék semmi mást, csak ha volna egy kis támogatásom. Egy kis nyugdíjam. Két fiam lakik nálam a családjával, sajnos sehol sem tudnak elhelyezkedni. De munkanélkülit sem kapnak, mert a legutolsó munkahelyükből hiányzik egy vagy két hónap. Van egy kis szociális támogatásom, ötezer forint, két unokámra a családi pótlék, abból élünk itt nyolcan vagy kilencen. Bementek ők a városba, a munkaügyre, fel is írták az adataikat, de a végén nem kaptak semmit. Az meg nem létezik, hogy cigányt felvennének valahová dolgozni, amióta bejött ez a munkanélküliség.
Minden nap veszünk egy kenyeret, aztán megkenjük zsírral. Úgy élünk. A télire írattam fel egy kis olajat, de már azt se küldik. Nem tudom, mi lesz."
„Hogy hívják?"
„Lakatos János, kálozi lakos. Ország út."
H. I.
4.évf. 8.sz. (1994. aug.)