Van-e helyünk szabadulásunk után a társadalomban?

A társadalomnak az a véleménye, hogy a bűnözőt meg kell büntetni: a vétkest börtönbe kell zárni.
Ezen nem vitatkozom, hiszen a bűnözőt ki kell vonni a forgalomból, hogy jelenléte a társadalomban ne veszélyeztesse a becsületes embereket. A börtönben a rabot ránevelik arra, hogy a társadalmi normákat megtanulja, hogy szabadulása után el tudjon igazodni az életben, a beilleszkedés zökkenőmentes legyen. Vagyis a társadalom egy olyan embert kap vissza a börtönből, akinek esze ágában sincs bűnözni. Vagyis erkölcsi értékrendje jó irányban megváltozott. Várja a jó munkalehetőség, segítő kezek nyúlnak feléje, hogy útjait egyengessék.
Amit idáig leírtam, ugye, nem kell mondanom: csak utópia!
A valóság? Ha pár évet leül valaki egy börtönben, majd szabadul, ugyan honnan vett volna mintát arra, hogyan kell a társadalomban helyesen élnie, ha a bent töltött idő alatt nem volt ehhez lehetősége? Igaz, hogy itt is egy társadalomban él: a rabtársadalomban, amelynek ugyanúgy megvannak a törvényeit, mint a civil társadalomnak, csak egészen mások.
Míg benn volt, a szabad életben sok minden megváltozott, amitől elmarad, lemarad. A szabadult ott találja magát a szabadságban és nem tudja, hogyan kell vele élnie. Kint a társadalom nemhogy segítene, de előítéletekkel viseltetik a volt rabbal.

Most gondoljunk bele, hogy a szabaduló rab: roma. A börtönben eltöltött idő alatt könyvet – mivel érdeklődési köre és iskolai végzettsége nem inspirálja – ritkán vesz kezébe, vagyis a világra való rálátása ugyanolyan marad, mint volt. Családi kapcsolata a legtöbb esetben megromlott, így aztán megszűnt a külvilággal való kapcsolata is. Esténként csak „videózik”, felépít magának egy álomvilágot, beleképzeli magát a főhős szerepébe. Nem is érdekli, mi történik körülötte.

Az itteni nevelőtisztek segítenek, ahol tudnak, de egy nevelőhöz sok ember tartozik. Nem képesek mindenkivel egyformán foglalkozni. Ám az ő segítségük is csak addig tart, amíg a rab nem szabadul.

Nos, a roma elhagyja a börtönt. Mivel rendelkezik? Talán elvégezte az általános iskola nyolc osztályát, de szakmája a legtöbb esetben nincsen. Annyi ruhája van, amiben börtönbe került, kevés pénze hazáig elég talán. De még van benne optimizmus, hiszen bűneiért megbűnhődött, újra a szabad világban van. Hazaérve szegénységet lát, családja küszködik az életben maradásért. Higgyük, hogy dolgozni szeretne – valljuk meg, ez ma nagyon nehéz. Elindul munkát keresni, de mindenhol elutasítják. Romasága negatívum a munkavállalásnál – ez vitathatatlan tény. Munkanélküli segélyt sem kaphat, mert nincs ledolgozva egy éve.
A család egy újabb éhes szájat kapott. Bizony, az optimizmus semmivé lesz pár nap alatt.
Ezután mit fog tenni a roma?
Ezt a kérdést nemcsak neki, de a társadalomnak, a roma szervezeteknek, és személy szerint egy romának is szeretném feltenni, akit Raduly Józsefnek hívnak. (A vele készült interjú 1994. március 23-án jelent meg a Pesti Hírlapban.)
Ő azt állítja magáról, hogy misszionáriusnak érzi magát. Azt vallja: küldetésének feladata a népe, a cigányság érdekeiért való küzdelem. Mondja még, hogy ő lenne ennek a népnek a pásztora. Majd a riporter egy kérdésére a következőket válaszolja: „...néhány ezer cigány cirkál a börtön és a külvilág között. Ezeket a tisztességesen élő cigányok elítélik, kivetik maguk közül.”
Annyit fűznék mondandójához, miközben megemelem nem létező kalapomat zenei tudása, iskolai végzettsége előtt, hogy könyörgöm – ne nevezze magát misszionáriusnak, pásztornak! Aki azonosul a pár százezernyi cigánysággal abban, hogy azt a párezer cigányt „...kivetik maguk közül”, az minden lehet, csak pásztor (!) nem.
Helyzetemből adódóan nem kritizálhatok meg senkit, mert személyem, sajnos, valóban a cigányság szégyenfoltjához tartozik. Ráébredésem tetteim elítélendő voltára azonban mélyről fakad, s a mélységesen bántó, kilátástalanságot „ígérő” kijelentések – különösen, ha ezt éppen egy roma szájából hallom – elkeserítenek.
Minden ember, legyen az börtönből szabadult roma, őseitől örökölt vágya a szabadság, a boldog élet és a valahová való tartozás. Persze, ehhez a szabaduló roma hozzáállásának is meg kell lenni. De kedves Raduly úr! Nem kivetni kell, hanem segíteni azokat, akik meg akarnak változni! Higgye el, sokan vannak ilyenek, csak lehetőségre várnak. Azt mondja, hisz a Jóistenben. Akkor bizonyára a Bibliát is forgatja, és emlékezik a tékozló fiú esetére.
Írásomat úgy kezdtem: Van-e helyünk szabadulásunk után a társadalomban? Legyen helyünk! Mert ezzel mi, romák sokat nyerhetünk és ezáltal a társadalom is.
Sopronkőhida,
1994. május 13.

Hicsár József

4.évfolyam., 7.sz.