Bőrfejűek, polgárőrök, kommandósok

A bőrfejűeknek nevezett skinhheadekből afféle cigányok ijesztgetésére szolgáló mumus lett. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy sátánista kultuszok hívei, s az áldozataik barna bőrű gyerekek... De a szóbeszédek mögött soha nem voltak konkrétumok: a bőrfejűek és a cigányok néhány, szórakozóhelyeken lezajlott verekedésen kívül soha nem kerültek szembe egymással. Nyilvánvaló, hogy a skinheadekhez kapcsolódó félelmek nem pusztán a babonás, primitív képzelet szülöttei, a különböző, videón és moziban látott horrorfilmek „utánérzései”, hanem létező társadalmi feszültségeket, éleződő konfliktusokat fejeznek ki. A legalacsonyabb szintű tömegkultúra kliséi mögött rideg, elkeserítő tényekre bukkanunk. S a konkrét valóság még sokkal rettenetesebb, mint a képzelet csapongása.

A rejtélyes holttest

    1992. március 6-án, a reggeli órákban Nyírbátorban, a cigány telepen fiatal férfira bukkantak. A szerencsétlenül járt embert Varga Károlyné találta meg.

    – Ott feküdt a kútnál. Ismertem szegényt, hiszen a rokonom volt. Varga Imrének hívták, de Gircsúnak csúfolták. Képzelje el, teljesen meztelen volt, és sebek voltak rajta. Körülötte a ruhái hevertek, meg ami kiszóródott a zsebéből: némi aprópénz, cigaretta, meg csokoládé. Akkor még élt szegény, rögtön bejelentettük a rendőröknek, hogy jöjjenek ki, meg a mentőket is hívtuk, hátha lehet még segíteni rajta. Valahogy feltámogattuk, bár egyesek szerint nem lett volna szabad hozzányúlni a belső vérzések miatt.

    Vártunk, vártunk, de vagy három órába telt, amíg kijöttek a rendőrök. Tudja, azok nemigen izgatják magukat, ha valami történik a cigány telepen. Megkérdezik, hogy „Haláleset van?” Ha nincs, a fülük botját sem mozdítják. Aztán végre megjöttek a nyomozók, meg a mentők is. Elvitték szegény Gircsút, de nem élt sokáig. Ugye, azokkal a szörnyű sebekkel? Mondják, hogy meg volt csonkítva. Ezt nem láttam, mert szörnyű volt odanézni is. De két nagy szúrást a saját szememmel láttam rajta, vakuljak meg, ha nem így volt.

    Kérdeztük a nyomozókat, hogy kik tehették, kinek volt útjában szegény Gircsú. Mondták, hogy a bőrfejűek voltak, s csak vigyázzunk magunkra, zárjuk be a házak ajtajait, ki ne tegyük éjjel a lábunkat. Állítólag ezek a skinheadek, vagy hogy hívják őket, álarcot viselnek és kutyakarmos kesztyűt hordanak... Ha igaz, ők vették körbe szegény Gircsút, vaskarmokkal lehúzták a földre és belevágták a szigonyukat. Szörnyűek ezek a bőrfejűek! Gépkocsikkal járnak, az egész telep retteg tőlük, minden éjjel zaklatnak bennünket.

    Varga Kálmánné, egy másik cigány asszony is megerősíti, hogy Nyírbátorban, a cigányok között eluralkodott a rettegés.

    – Képzelje, már a gyerekek sem mernek iskolába menni, vagyis hát este nem mernek hazajönni a napköziből, annyira félnek attól, hogy a bőrfejűek rájuk támadnak. Csoportosan járnak, mindenféle szerszámokat visznek magukkal, hogy védekezni tudjanak. Az egyik kislányt már idegosztályra kellett vinni, mert éjjel rémálmai voltak, felriadt és sikoltozott.

    A nyírbátori rendőrkapitány helyettese, Meszesán Ferenc százados is a titokzatos halálesettel magyarázza a cigányok kollektív hisztériáját.

    – Az a bizonyos rendkívüli esemény egészen másképpen zajlott, mint ahogy a cigányok látni vélték. Arról volt szó, hogy egy ittas fiatalembert, egy bizonyos Varga Imre nevű 26 éves alkalmi munkást a Tulipán utcában, a házától nem messze halva találtak. Megjegyezhetjük, hogy cigány volt, de ez nem lényeges. A bejelentés szerint szúrt sérülések voltak rajta, s akik felfedezték, gyilkosságra gyanakodtak. Állították, hogy az ismeretlen tettesek szigonyokkal döfték le. Hozzátehetjük, hogy a fiatalember a feltalálása idején még nem halt meg, hanem csak a mentőkocsiban, Nagykálló táján. Államigazgatási eljárás során megvizsgáltattuk a tetemét a nyíregyházi kórházban. Ott azt állapították meg, hogy a halál oka kihűlés volt, a sérülések pedig kóbor kutyáktól származtak. Varga Imre feltehetőleg annyira ittas volt, hogy nem tudott védekezni a kóbor állatok ellen. Le kell azonban szögezni, hogy az orvosszakértői vizsgálat még nem fejeződött be ebben az ügyben.

    Különben ez a szerencsétlen fiatalember tényleg elég ocsmányul nézett ki, a ruhája le volt tépve, a holmijai körülötte hevertek. Megpróbáltuk rekonstruálni a halála előtti órákat, kihallgattuk a környék lakóit, adatgyűjtést végeztünk.

    – Lehetséges, hogy a nyomozók mondták azt, hogy bőrfejűek voltak a gyilkosok?

    – Ilyesmit a rendőrök legföljebb csak tréfából mondhattak. Egyébként bűncselekményre utaló jelet nem találtunk, viszont egyes tanúvallomások megerősítették, hogy kutyák okozhatták a sérüléseket. Mégis, a halálesetet követő napokban terjedtek el azok a rémhírek, hogy skinheadek, vagyis kopaszok ölték meg a fiatalembert. A rémhírek eredetét ma már nem lehet kikutatni, de bizonyára közrejátszottak abban, hogy a cigányok megtámadták a polgárőrség járőröző gépkocsiját.

Támadás a járőrkocsi ellen

    Meszesán Ferenc százados – a többi megkérdezett polgárral együtt – a titokzatos haláleset nyomán szárnyra kelt rémhíreknek tulajdonítja az eseményt, mely széles körű visszhangot váltott ki Nyírbátorban, holott sem a helyi, sem a megyei sajtó nem tartott szükségesnek, hogy megemlítse a polgárőrség járőröző gépkocsija elleni támadást, amit felháborodott, végsőkig elkeseredett cigányok követtek el. Hogyan látják ezt a kis híján végzetes kimenetelű incidenst a támadók és a megtámadottak?

    Azon a bizonyos éjszakán, 1992. március 14-ről 15-re virradóra Mizsei János gépkocsivezető vezette a költségvetési üzem gépkocsiját, mely a megszokott úton járőrözött.

    – Nyírbátor külterületén, a bóni szőlőktől a gázcseretelep felé vezető úton haladtunk. A kocsiban két polgárőr és egy rendőr ült, persze csak az utóbbinak volt fegyvere, de nem sokat ért volna, ha azzal kell megvédenünk magunkat. Mondhatom, az életünket csak a lélekjelenlétünk mentette meg.

    Lassan haladtunk végig a cigány telepen, egyszer csak az egyik ház mögül ránk rontottak. Legalább tizenöten-húszan lehettek, férfiak, nők, gyermekek vegyesen. Ásóval, kapával, hegyes szerszámokkal voltak felfegyverkezve. Kísérteties volt a hangulat, körös-körül tábortüzek égtek. Látszik, hogy virrasztottak, várták a támadást, vagyis azt, amit annak véltek. A helyzetet látva gázt adtam, de alig tudtuk kikerülni az őrjöngő cigányokat. Ahogy elhaladtunk mellettük, ásókat, kapákat vágtak a gépkocsihoz, meg akarták állítani. Megrongálták a kocsi ajtaját és a lökhárítót. Ha akkor lefullad a Lada, biztosan kirángatnak és meglincselnek. Esküszöm, olyan vérszomjasak voltak, mint az indiánok. És tudja, mi a furcsa? Az egyik támadó, Varga Kálmán nyolc évig volt a rakodóm, és soha nem volt panasz a munkájára!

    Mizsei János polgárőr, hivatásos gépkocsivezető a rendőrkapitány helyettesével együtt azt állítja, hogy a cigányok skinheadeknek nézték a kocsiban ülőket, vagyis a támadás nem a járőrözőknek, hanem a fantomszerűen felbukkanó bőrfejűeknek szólt. Ám úgy tűnik, a cigányok nem olyan ostobák, hogy a közelről soha nem látott skinheadekkel összetévesszék a polgárőröket.

    – Rendszeresen járnak itt ezek a járőrkocsik, rettegésben tartják az egész telepet. Hetente többször is végighajtanak, lelassítanak, a reflektorral bevilágítanak az ablakokon. Rögtön tudjuk, hogy nem cigányok ülnek a volánnál: a mieink éjjel villogtatnak, dudálnak, ezzel jelzik: barát jön, nem ellenség – mondja Dobosné Balogh Edit.

    – Lehet, hogy bőrfejűek ülnek a járőkocsikban?

    – A sötétben nem látni jól, de ezért mi tudjuk, kikről van szó – fakad ki Varga Józsefné. – Éjjel megállnak az ablak előtt, azt akarják, hogy féljünk tőlük. S aki kimerészkedik az utcára, el akarják gázolni. Ha pedig zokon veszi, hogy a saját utcájában zaklatják, könnygázzal lefújják vagy meggumibotozzák. Akkor, március 14-én éjfélkor is jajgatás hallatszott. A veszélyre futottunk ki a házból. A férjem gatyában rohant, s vágta a kocsihoz azt, ami a kezébe került. Tudja, nem bírtuk tovább... Minden éjszaka rettegünk, hogy mikor ütnek rajtunk... Mert soha nem lehet tudni, mikor jönnek. Bizonytalanságban tartanak bennünket, ez is a taktikájukhoz tartozik.

Bevetik a kommandót

    A járőrkocsi elleni támadást nem követte azonnali intézkedés.

    – Elhúztuk az irhánkat, aztán megálltunk, s rádión megkérdeztük a kapitányság kocsiját, hogy mit tegyünk. Azt mondták, menjünk vissza, nem olyan sürgős az intézkedés – idézi fel a támadás utáni perceket Mizsei János.

    Akcióra csak másnap reggel került sor: rendőrjárőr ment ki a telepre a Tulipán utca 28. és 30. számú házakhoz, ahonnan a támadók előrohantak, s megállapították a „főkolomposok” személyét. Varga Károlyné, Varga Kálmán és Varga Zsolt tanuló ellen államigazgatási eljárás indult „garázdaság és rongálás” miatt. Persze, a gyanúsítottak a kihallgatás során a saját érdekükben egybehangzóan azt állították, hogy ők akkor a bőrfejűeketűzték el a telepről.

    Müller Zsolt százados, a közbiztonsági osztály helyettes vezetője szintén az egyre átlátszóbb ürügynek, a skinhead-hisztériának tulajdonítja a támadást, s ezzel hozza összefüggésbe a különleges rendőri akciócsoport és a polgárőrség együttes bevetését a cigány telep ellen, melyre március 18-án, néhány nappal a támadás után került sor.

    – Ennek az akciónak, mely este 21 órától éjjel 1 óráig zajlott, én voltam a parancsnoka. Célja az volt, hogy megbizonyosodjunk, nem tartózkodnak-e bőrfejűek a cigány telepen, egyszersmind eljártunk a gyülekezési tilalom megsértőivel szemben, s a lakásukra irányítottukőket.

    Március 18-án éjjel, ugyanúgy, mint a támadás idején, készenléti szolgálatot szerveztek a cigányok, ásókkal, kapákkal fegyverkeztek fel. Mi összesen negyvenhárman voltunk, nyolc gépkocsival szálltunk ki a helyszínre, mindegyik használta a megkülönböztető jelzését. Nyíregyházára megérkezett a tízfős különleges akciócsoport, amit régen Jonathánnak hívtak, s a köznyelv kommandónak nevez. Ott volt még húsz fő közrendvédelmi megbízott, három bűnügyi nyomozó és tíz polgárőr. A cigányokat hangosbeszélőn felszólítottuk, hogy hagyják abba a csoportosulást, mindenki menjen a lakására. Az alkalmat felhasználtuk arra, hogy az ott tartózkodó személyeket igazoltassuk, s ellenőrizzük, nincs-e közöttük körözött személy. Ezután meggyőztük az embereket, hogy a közrend és a közbiztonság felügyelete kizárólag a rendőrségre tartozik. Erre eloltották a tüzeket, egy kivételével. Emellett gyászoltak valakit, s kérték, hadd maradhassanak fenn virrasztani. Nekik megengedtük, hogy tovább táplálják a tüzüket. Ezzel az éjjeli akcióval, mely nem ütközött ellenállásba, sikerült megnyugtatni a kedélyeket. Azóta rend és nyugalom van a cigány telepen.

    A cigányok, akik ezt az éjjeli razziát elszenvedték, természetesen kevésbé elégedettek.

    – Ránk rontottak a sötétből, mintha ki tudja, miféle bűnözők lennénk – méltatlankodik Varga Edit. – A sógorom a budin ült, ott igazoltatták. Kiparancsolták az embereket a házakból, a kertkapunál kellett állni mozdulatlanul.

    – Bántalmaztak valakit a kommandósok?

    – Meg lett neki mondva, hogy senkit ne bántsanak. Azért az egyik férfira, aki nem mozgott elég gyorsan, ráhúztak a gumibottal. Szegény Varga Eszternek pedig tenyéréllel ütöttek a karjára, mert még nem tudta bekeríteni a házát, nincs kapuja, nem volt hova állnia. Arra a szegény asszonyra, aki két gyereket nevel úgy, hogy a férje börtönben van, akkor sóztak rá, mikor túl hamar merte visszakéri a személyi igazolványát.

Növekvő elkeseredés és „kemény kéz”

    A márciusban lejátszódó nyugtalanító események mögött nem lehet nem észrevenni azt a robbanásveszélyes társadalmi feszültséget, mely Nyírbátorban, ebben a román határhoz közel fekvő városban kialakult. Szabolcs-Szatmár-Bereg az országnak az a megyéje, ahol a legmagasabb a munkanélküliség (a nyolc általánost végzettek 56,8 százaléka, összesen 11 562 ember van munka nélkül, és az összes aktív kereső 20,3 százaléka veszítette el az állását). De még a megyén belül is talán Nyírbátorban a legelkeserítőbb a helyzet. Sorra bocsátják el a dolgozókat a pesti nagyüzemeknek a hatvanas, hetvenes években idetelepített gyáregységei, és a munkaképes korú cigány férfiaknak gyakorlatilag szinte nincs is esélyük, hogy munkát találjanak. A Csepel, a Cipőgyár, a Bátorgép, az Újbarázda Tsz sorra küldi el már a legrégebbi „magyar" szakmunkásait is.

    – Nincs itt senkinek sem munkája. Máról holnapra élünk, jó, hogy fel nem fordulunk – erősíti meg a statisztika adatait Dobosné Balogh Edit, aki a Budapesti Metrónál volt forgalmi ügyeletes, s jómódúnak mondható, mert havi 7600 forint segélyt kap.

    – Nekünk meg a támadás miatt az önkormányzat elvette a nevelési segélyt. Munkanélkülit meg nem kapok, mert hiányzik másfél hónapom – panaszolja Varga Kálmánné.

    Ezek a cigány emberek néhány éve még iparkodtak, dolgoztak. OTP-kölcsönnel felhúzott házaik szorgos munkáról, legalább két nemzedék erőfeszítéséről tanúskodnak, s most úgy látszik, feltartózhatatlanul csúsznak vissza a múlt nyomorúságába.

    – Új fogalom született mifelénk: a megélhetési bűnözés – ismertet meg a kriminológiai szakkifejezéssel Bakó Károly rendőr százados, a közrendvédelmi osztály vezetője. – A cigányok többségének nincs, vagy alig van legális jövedelme. Így azok a személyek, akik sem segélyekből, sem más jövedelmi forrásból megélni nem tudnak, hozzányúlnak a polgárok kertjéhez, jószágához, kerékpárjához. A környező kisközségekben sok olyan idős ember él, akik már jelenteni sem merik a tyúklopást. Fényes nappal bemennek hozzájuk, még éretlenül leszedik a gyümölcsöket, felhúzgálják a veteményeiket, és az emberek, a megtorlástól félve, szólni sem mernek.

    Mostanában egyébként más dolgunk is van a cigányokkal: a postahivatal vezetője a múlt hónapban azért kért tőlünk segítséget, mert segélyfizetés idején forgalmi akadályt képeznek a postahivatal előtt, nem engedik ki a kézbesítőt a telepre. Alig várják már azt a 4-5000 forintot, amiből tartós élelmiszert meg italneműt vesznek, ami úgy-ahogy kitart a hó közepéig. Hogy azután miből élnek? Ördög tudja. Elemelnek ezt-azt, kisebb lopásokból tengődnek. Persze, ezt a rendőrség meg a polgárőrség sem nézi tétlenül. Úgyhogy bár az utolsó két évben folyamatosan nőtt a lopások száma, s tavaly is 2475 vagyon elleni bűncselekményt regisztráltunk, az idén az első negyedév végén csak mintegy ötszáz esetnél tartunk, vagyis úgy tűnik, sikerült megszilárdítani a közbiztonságot.

    A jelek arra mutatnak, hogy a helyi szervek jobb híján rendőri módszerekkel próbálják orvosolni a társadalmi és gazdasági feszültségekből fakadó „megélhetési bűnözést”, ahelyett, hogy kiváltó okát, a növekvő nyomort próbálnák felszámolni. De a „kemény kéz” politikájának is két fajtája létezik: a taktikus és az esztelen, a konfrontációt kereső. Úgy tűnik, a hivatásos rendőrök mindent összevéve taktikusabban járnak el, mint a helyenként kifejezetten kihívóan viselkedő polgárőrök. Csakhogy ez utóbbiak folyamatosan az egyre keményebb fellépés felé tolják a rendőrséget, mely, mint a kis híján robbanáshoz vezető márciusi eseménysorozat mutatja, egyre nehezebben áll ellen a tekintélyes polgárok, illetve bizonyos önkormányzati körök nyomásának.

    Somogyi János benzinkutas, önkormányzati képviselő a nyírbátori közbiztonsági bizottság elnöke.Ő a polgárőrség parancsnoka, s nem titkolja, hogy a járőrkocsit ért támadást követően határozottabb fellépést várt volna el a rendőrségtől.

    – Ha idejében tudomást szerzek a járőrkocsik elleni éjjeli támadásról, akkor még aznap éjszaka pontot tehettünk volna az ügy végére. Sajnos, nekem csak reggel jelentették az ügyet, dacára az együttműködési szerződésnek, mely a rendőrség és a polgárőrség között jött létre.

    – Azért így sem lehet ok panaszra. Városszerte azt beszélik, hogy „a kommandósok jól megruházták a cigányokat".

    – Jelen voltam, láttam, hogy nem történik semmi. Ott folytatják majd, ahol abbahagyták.

    – Egyesek szerint ön nem szereti a cigányokat.

    – Méghogy én? Szó sincs róla! Igaz, az 1989 júliusában alakult polgárőrségbe nem veszünk fel cigányokat, s az akciónk jellegéből következik, hogy többnyire cigány bűnelkövetőket érünk tetten, de senki sem állíthatja rólam, hogy cigányellenes lennék.

    Megalakulásunkat az akkori és a jelenlegi közbiztonsági helyzet tette szükségessé, tudniillik a rendőrség létszáma és technikai felszereltsége nem bizonyult elégségesnek. Nem tudom, mi lenne ebből a városból, ha hetente háromszor-négyszer nem járőröznék. Most negyvenen vagyunk, s hat csoportra oszlunk. Tagjaink között van üzemmérnök, gépkocsivezető, bolti eladó, benzinkutas. A járőrözési beosztást én egyedül készítem el, csak a rendőrkapitány tud róla, hogy ki ne szivárogjon. Maguk a polgárőrök is csak aznap, vagy legfeljebb az előző nap tudják meg, hogy járőrbe osztottam be őket. A szervezettségünk és az elszántságunk már kezdetben komoly eredményeket hozott: betörőket zavartunk meg, csempetolvajokat fogtunk. Mondhatom, a bűnözők, akiknek többsége cigány, igencsak tartanak tőlünk. Legutóbb bevezettük a polgárőrigazolványt is. Erre azért volt szükség, mert a nyírbátori állomáson feltűntek olyan bűnözők, akik magukat polgárőröknek adták ki, s kiraboltak idősebb embereket, akik a vonatra vagy a buszra vártak. Persze, ezek is munkanélküli cigányok voltak, akikből egyre több van ezen a vidéken, bár azelőtt sem mentek ritkaságszámba.

    Amúgy a cigányok között vannak rendesek meg rendetlenek. Azok, akik ide járnak hozzám a benzinkúthoz, hogy ők is meg akarják alakítani a polgárőrségüket, az én parancsnokságom alatt, egytől egyig érdemesek a bizalomra. Nem is zárkóztam el a kérésük elől, majd meglátjuk, mit tehetek az érdekükben.

A rendszerváltás vadhajtása?

    Megmondomőszintén, a nyírbátori polgárőrség parancsnokának szavai aggodalommal töltöttek el. Azon tűnődtem, milyen közel állt a város márciusban a feszültség kirobbanásához. Ki tudja, mi történhetett volna, ha a járőkocsi elleni támadás éjjelén az események fölötti ellenőrzés kicsúszik a tapasztalt rendőrök kezéből? Ha a rendőrség és a bíróság igazságszolgáltatását is átitathatják a nyíltan egyébként soha be nem vallott előítéletek, a harcias polgárőrök egyenesen lángra lobbanthatják a hazai faji feszültség lőporos hordóját.

    – Fajgyűlölet van itt, fajgyűlölet! Utálják a népet! – hangzott egyre-másra a bátori cigány telep lakóinak szájából. Egészen biztosan nem a skinheadekre panaszkodtak.

    Végül Budapesten felkerestem a Phralipe Független Cigány Szervezet elnökét, Osztojkán Bélát, és elmeséltem neki, amit Nyírbátorban láttam.

    – Erről az esetről nem tudtam, de sajnos, nem lep meg. Mostanában egyre több helyen hallok a kommandósok bevetéséről a cigányok ellen. Putnok környékén 1991 őszén, Ráckeve mellett a Pokolhegyen 1992 tavaszán razziáztak. A hajuk rövidre van nyírva, csuklyás dzsekit viselnek, és géppisztoly van náluk – nem csodálom, hogy sok testvérem bőrfejűeknek néziőket.

    Egyébként a skinheadek túlnyomó többsége szerencsétlen, otthontalan fiatal, aki csak akkor volna veszélyes, ha társaival együtt megszerveznék őket. Isten óvjon attól, hogy a bőrfejűeket egy politikai erő a zsoldjába fogadja. Sajnos, a történelemben már ilyesmire is volt példa.

    Az igazi veszély az, hogy a nyomor és a munkanélküliség fokozódása következtében a cigányok összetűznek a megszerveződött polgárőrségekkel. Fenyeget az indulatok elszabadulása, amit mi már 1990 nyarán előre láttunk. Kértük is az MDF vezetőit, Furmann Imrét meg Csoóri Sándort, akadályozzák meg az öntevékeny rendfenntartó erők létrehozását, mert elszabadulhat a pokol. Tudja, mit felelt erre Csoóri Sándor? Hogy forradalmi időkben szükségszerű a polgárőrség létrejötte, s Rembrandt Éjjeliőrjáratát is ilyen polgárőrökről festette.

    Azt hiszem, indokolatlanul hasonlítják napjaink Magyarországát a polgári forradalom Hollandiájához. Nekem inkább a gyermekkorom, az ötvenes évek jutnak eszembe, egy határ menti faluban, ugyanezen a vidéken. Akkor még nem beszéltek a „közösség megsértéséről”. A zöld ávósok naponta átlovagoltak a cigány telepen, erőszakoskodtak az asszonyokkal, önkényeskedtek. Megtehették:ők voltak a törvény. De ha valaki megkérdezte volna a parancsnokunkat, hogy fajgyűlölő-e, biztosan kikéri magának.

11.sz. (1992), p. 4-7.