Gondolatok a cigányság múltjáról, jelenéről, jövőjéről

Politikai előadás az Almássy téri Cigány Szolidaritási Napon,

1991. július 27-én

A cigányság mai politikai-gazdasági-kulturális helyzetének megértéséhez vissza kell kicsit nyúlnunk az időben. Többször hivatkoztunk már arra, hogy egy 1961-es MSZMP politikai bizottsági határozat – megkérdőjelezve a cigányság nemzetiségi státusát – sajátos helyzetű szociális népcsoportnak tekintette őket csupán. Ez annyit jelentett, hogy több százezer magyarországi cigány állampolgárt fosztottak meg kisebbségi jogaitól. Vagyis mint nemzetiségi csoportot egyszerűen nem létezőnek tekintették. Az 1961-es határozat egyrészt erőszakos asszimilációra, önfeladásra, beolvadásra kényszerítette a cigányságot, másrészt a többség előtt a cigányságot olyan tömegként jelenítette meg, amelynek nincsenek értékei, nincs kultúrája, nincs használható nyelve, amely közösségnek nem lehetnek érdekei.

    Megfigyelhető azonban valami más is ebben az erőszakos, beolvadásra kényszerítő politikai lépésben. A hatalom kinyilvánított szándéka ugyan az asszimilálódás sürgetése volt, valóságos érdeke azonban az ellenkezőjét tükrözte, azt, hogy ezt a beolvadást megakadályozza. „Daráló effektusnak" nevezhetném ezt az állapotot. Mert több százezer, úgynevezett teljes jogú magyar állampolgárt lélektani, politikai, gazdasági darálóba gyűrt, azt a látszatot keltve: hogyha a cigányok igyekeznek, ha lemondanak arról, hogy cigányként éljék az életüket, ha elfelejtik anyanyelvüket, hagyományukat, kultúrájukat, akkor „rendes magyar állampolgárok" lehetnek, azaz: hálából, megbecsülésből őket nem fogja többé cigánynak tekinteni – „bélyegezni" –, mintegy tisztességtelen haszonszerzés után adott paraszolvenciaként „juttatva", ígérve a társadalmi megbecsülést. „Daráló" effektus ez azért, mert a rasszjegyek nem asszimilálhatók, és e rasszjegyek öröksége bőven elég a faji diszkriminációra az érdekei és előítéletei vezérelte többség számára. És „daráló effektus” azért, mert a többség egy időben „gondoskodott” arról, hogy a cigányság tömeges igyekezete, erőfeszítése mindenképpen elbukjon.

    A cigányság döntő része, sajnos, elfogadta ezt a kihívást, és megpróbált ennek megfelelni. Ingázva élte le az életét azért, hogy a többség végre belássa: ő becsületes munkás, eltartja a családját, gondoskodik a gyerekeiről, nem munkakerülő. Ám a hatalomnak ez nem volt elég. A 60-as, 70-es években a cigánysággal kapcsolatban született belügyminisztériumi határozatok, önkényes rendőrségi statisztikák, rendőrtiszti nyilatkozatok, behatolva a közvéleménybe, tartósan kialakították a „bűnöző cigányság” mítoszát. Ma a társadalmi közvélemény nyolcvan százaléka úgy nyilatkozik, hogy számára a cigányság egyet jelent a bűnözéssel.

    A hatalom tehát egyik oldalról elhitette a cigánysággal, hogy csak asszimilálódniuk kell, mondván: ha már nem vagytok „rossz cigányok", akkor becsületes, rendes, teljes jogú tagjai lesztek a társadalomnak. Másik oldalról viszont lehetetlenné tette ezt az asszimilációs törekvést azzal, hogy bűnözőknek, munkakerülőknek, nevelhetetlennek, érdemtelennek és idegennek bélyegezte őket. Gondoljunk csak például a „Kék fény" című televíziós műsorra, vagy Moldova György „Bűn az élet” című könyvére, ami nemcsak újságbeli és a könyvpiacon történt megjelenéskor fertőzte a cigányság elleni előítéletességgel a lakosságot, hanem ketyeghet időzített bombaként a továbbiakban is. Ha esetleg az elkövetkező években az iskolai könyvekbe belekerülne olyan oktatási anyag, amely az előítéletek felszámolását szolgálná, „ellensúlyozásként” ha a gyerek otthon, apja könyvespolcáról leemeli Moldova könyvét, húsz-ötven év múlva is arról lesz „meggyőzve”, hogy a cigányoktól félni kell. Az államszocializmus cigánypolitikai gyakorlatában tehát alkotmányellenes, törvényellenes lépések sorozatával sújtotta a cigányságot.

    Napjainkban – két éve már – egy rendszerváltás folyamatát éljük. A Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lett, egy demokratikus társadalom építése folyik. Mérlegre kell tennünk tehát, mi történt ez alatt a két év alatt a cigánysággal, mit tett az új kormány, a törvényhozás a cigányság helyzetének megváltoztatásáért.

    Sajnos, csak a hiányokat tudom felsorolni. Ez ideig nem tették lehetővé, hogy a cigányság parlamenti képviselethez jusson. Ma az Országgyűlésben nincsenek jelen cigányok által választott parlamenti képviselők. Az SZDSZ padsoraiban levő két képviselő a Phralipe Független Cigány Szervezet delegáltja. A Phralipének ez idő szerint mintegy hatezer tagja van. Két képviselője többször kinyilvánította, hogy a magyarországi cigány lakosság politikai érdekeit képviseli. Ez az ő tisztességükre és becsületükre válik. A két parlamenti képviselői hely betöltése pedig az SZDSZ becsületét és tisztességét jelzi, hiszen ők belátták, ennek a lehetetlen helyzetben lévő kisebbségnek, a cigányságnak parlamenti helyet kell biztosítani.

    Nagyon nagy veszteséget, időhátrányt jelent a cigányság számára az, hogy a választójog jelenlegi szabályai nem biztosítják számára annak lehetőségét, hogy megválassza saját képviselőit. A legsúlyosabb veszteség, hogy nem találkozhat ennél fogva azzal a társadalmi gyakorlattal, nem alakulhat ki az az egyéni és közösségi felismerés, hogy meg kell hogy válassza saját vezetőit, ki kell nevelnie politikusait, meg kell hogy találja képviselőit.

    A hátrány és a veszteség ennélfogva halmozódik, behozhatatlansága fokozódik.

Magunkról

    Ma ötven-hatvan cigány szervezet van az országban. (E cikk megjelenésének idején már hetvenöt – a szerk.) A cigányság nagy többsége ugyanakkor nem tudja, hogy az adott szervezetek milyen hatáskörrel rendelkeznek, kik közül kerülnek ki a szervezetek vezetői, ki hívhatja vissza őket, kinek tartoznak felelősséggel; a szervezetek vezetői milyen fórumokon képviselik őket. Ezekre a kérdésekre ma a szervezetek többsége – tagjaikat is ideértve – nem tud válaszolni. Nem tudja megmondani például egy MCDSZ- vagy egy MCKSZ-tag, hogy az MCDSZ vagy az MCKSZ elnöke részt vesz-e a törvényhozatali munkában, vagy akár egy minisztériumi döntés meghozatalában. Nem vesznek részt, természetesen, mint ahogy egyik cigány szervezet vezetője sem vesz részt ma Magyarországon a döntést hozó fórumok munkájában. E felismerésnek arra kellene kényszerítenie a cigányságot, hogy végre rádöbbenjen: ma a kormány és az országgyűlés nem gondoskodik a magyarországi cigány lakosság helyzetének javításáról.

    Az állampolgárokat évtizedekig úgy nevelték, hogy felülről, az állam, a párt, a kormány, az országgyűlés majd figyelembe veszi állampolgári érdekeiket, és meghozza számukra a megfelelő lépéseket. Attól félek, a cigányság még ma is ebben a hitben ringatja magát. A különböző társadalmi csoportok már felismerték, ha nem is túl régen, hogy érdekeit csak akkor tudják képviselni, ha tevékenységüket szervezetté teszik. Ezért szakszervezetekbe, pártokba, különböző érdekképviseleti szervezetekbe tömörültek. Valamennyien megfogalmazták érdekeiket, és megpróbálják azokat érvényesíteni.

    Fel kell tenni a kérdést, hogy a több százezer fős cigányság a szociális nyomor, a létbizonytalanság, a megvetettség-megbélyegzettség állapotában, a bűnbak szerepébe kényszerítve, képes-e közös politikai tevékenységre, képes-e megtalálni saját felelős vezetőit? Képes-e felülemelkedni azon a helyzeten, amit részben a történelem, részben a különböző politikai manipulációk terheltek rá. Ha megnézzük, milyen terhek sújtják a cigányságot, iszonyú listát kell készítenünk. Ezek közé tartozik az is, hogy például nem ismerjük egymást. Az oláh cigányok alig tudnak valamit a magyar cigányokról, a magyar cigányok az oláh cigányokról, de legfőképpen: a nem cigányok nem ismerik a cigányságot. Az elmúlt öt évben különböző politikai manipulációkkal sikerült például elérni azt, hogy az értelmiségi cigányokat a nem képzett cigányok gyűlölni kezdjék (a HNF és MSZMP hatására), mintegy „teljesítve” a manipulátorok célját: „meg kell fosztani a cigányságot az értelmiségétől!” Elképesztő terhek ezek.

    Az emberek belebetegszenek abba, ha évtizedekig előítéletes terror nyomása alatt élnek. Cigánynak lenni ugyanaz, mint magyarnak, vagy bármilyen más embernek lenni. Ennyit szabad, hogy jelentsen, nem kevesebbet és nem többet.

A többségről, a hatalomról, az érdekekről

    Az elmúlt öt évtized cigánysággal kapcsolatos hivatalos szóhasználata többnyire három – frázisnak nevezhető – kifejezésben merült ki: a cigányságot segíteni kell, a cigányságot fel kell emelni, és a cigányságot be kell illeszteni. Azt mondom, mind a három fogalom hazug, képmutató volt, és az ma is. A cigányságot nem segítették. Nem emelték fel. Nem illesztették be. Sem az elmúlt évtizedekben, sem ma.

    Feltételezhető, hogy a hatalomnak, a többségnek nem volt és nem érdeke ma sem, hogy a cigányság helyzete ténylegesen megváltozzon. A látszatát szeretnék fenntartani csupán, hogy ez a lehetőség fennáll. Valóságos, nyers érdekük valójában ahhoz fűződik, hogy a cigányságot abban az állapotában tartsák meg, amiben van. Ehhez politikai, gazdasági és a nem cigányok egyéni érdekei fűződnek. (Az integrációról, az emancipációról szó sem esett.)

    Politikai érdek fűződik ahhoz, hogy a cigányság a bűnbak szerepkörében megmaradjon. Ebből a szempontból vizsgahelyzetnek tekinthető a Magyar Köztársaság létrejötte. Ha a Magyar Köztársaság politikai vezetőinek, gazdasági berendezkedésének nem lenne szüksége egy segédmunkás vagy munkanélküli rabszolgatömegre, és nem lenne szüksége egy bűnbak rétegre, amelyen a nem cigányok tömegei levezethetik feszültségeiket, akkor az új Magyar Köztársaság sorozatban hozná meg a cigányságot segítő döntéseit. Parlamenti képviselőink lennének egy számunkra is elfogadható választási törvény által, lenne: kisebbségi törvény, a cigányságnak múzeuma, kutató központja, iskolái, lenne elérhető és ránk is alkalmazható képzési és foglalkoztatási program, kommunikációs esélyegyenlőség.

    Az új rendszer tehát véleményem szerint nem tett lépéseket ezeken a területeken. A cigányságnak magának kell előállni, hogy önmagáról, saját érdekeiről valódi kérdéseket tudjon feltenni. Az érdekek rendszerét kell megvizsgálni, azt, kinek mihez fűződik igazi érdeke, mert csak így kaphatunk választ arra, hogy mi történt velünk, és ami történt, az miért történt az elmúlt évtizedekben, és mire kell számítanunk most és a jövőben. A politikai hatalomnak, a mostani kormánynak és országgyűlésnek elsősorban ahhoz fűződik érdeke, hogy a saját hatalmát megerősítse, megtartsa. Ha ez a kormány pozitív cigány politikai lépéseket kezdeményezne, az nagymértékben veszélyeztetné népszerűségét, hatalmon maradását. Ezért nem tartja be tehát saját ígéreteit, nem tesz valódi politikai-gazdasági-kulturális kisebbségvédő lépéseket. Inkább lemond arról az állampolgár-tömegről, amely a legkevésbé tudja felelősségre vonni, amely a legkevésbé képes érdekérvényesítő tömegként fellépni, és képtelen az önvédelemre.

    Elfoglaltatták a maga belső nyomorával. Azzal, hogy ki a jó szervezet, ki a rossz. Te milyen cigány vagy? Jó cigány-e vagy rossz cigány? De legfőképpen: van-e mit ennem, vagy nincs? Mert százezreknek nincs, és még többeknek nem lesz.

    A cigányságnak létérdeke, hogy felülemelkedjen a rátestált, kicsinyes szembefordulásokon. Igazi jó kérdéseket kell feltenni. Teljes jogú magyar állampolgár vagyok-e? Ha igen, akkor szóba sem kerülhet, hogy segítenek-e vagy sem, hiszen egyenlő jogú állampolgárok között nem fordulhat elő, hogy valamely csoport kiszolgáltatottja legyen a másik segítőkészségének. Itt jogról van szó. Van-e a cigányságnak joga az új rendszerben? Ha van joga, akkor nem szorul „fölemelő”, atyáskodó „segítségre".

Gazdasági érdek

    A cigánysággal az elmúlt évtizedekben elhitették, hogy nem alkalmas másra, mint segédmunkára. A statisztikai kimutatások szerint a cigányság nyolcvan százaléka segéd- vagy betanított munkás. Félő, a cigányok maguk is elhitték, hogy többre nem képesek. Ha valaki mégis kicsit előbbre jutott, tanult ember lett, a másik cigány embert hibáztatta, amiért annak nem sikerült előbbre lépnie. Nem a hatalmat, nem az oktatáspolitikát tette felelőssé, hogy százezrek segédmunkások, írástudatlanok maradtak, hanem magukat a cigány embereket ítélték és ítélik el ezért. Ez is a cigányság egyik legsúlyosabb terhe: az „öngyűlöleti effektus”. A valóságban mi a helyzet? Az, hogy az elmúlt évtizedekben irracionális gazdasági rendszer működött, aminek óriási szüksége volt képzetlen munkásokra. Az előző gazdasági rendszer érdeke szerint a betanított és segédmunkások tömegét szinte futószalagon termelte ki a cigányságból.

    Most rendszerváltás van, új ideológia született. A gazdaság működőképességéhez munkanélküli-áldozatokra van szükség(?). Az előző rendszerben az áldozatokat segédmunkásoknak hívták, az új rendszerben munkanélkülieknek. De például miért nem az a gazdasági érdek, hogy milliárdokat fektessenek a képzésbe-átképzésbe? A cigány gyerekek többsége már születése pillanatában determinált, előre meghatározott törvényszerű kényszerpályán jut el a társadalmi ranglétra legalsóbb, legmegvetettebb státusáig: a segédmunkás-analfabéta, munkanélküli státusig. A most születő újabb nemzedék esélye arra, hogy kilépjen determinált helyzetéből, egyenlő a nullával.

    Nem lenne gazdaságosabb milliónyi ember szakértelmét, kreativitását, tehetségét gazdasági forrásként termelővé tenni? Nem lenne emberségesebb, közérdekűbb az, hogy még akkor se engedje meg magának egy társadalom állampolgárai egy tömegének a rabszolgalétbe süllyesztését, ha az az adott tömeg történetesen „csak" egy védtelen, kiszolgáltatott etnikai kisebbséget képez? Miért érvényesülhet ma is ez az érdek, és miért nem a kisebbség érdeke érvényesül, mikor tudjuk, hogy nincs szülő, aki ne akarná megvédeni gyermekét attól a kíméletlen élettől, amitől ő is szenved, aki ne akarná a gyermeke jövőjét biztonságosabbnak, jobbnak. Képessé kell válnunk érdekeink érvényesítésével ezt elérni, kiharcolni.

    Van egy harmadik érdekrendszer is, az állampolgárok érdekrendszere. A nem cigányok érdekei – amiről nem akarnak tudomást venni.

    Mindenki érvényesülni akar; munkahelyhez akar jutni, a gyereket óvodába, iskolába akarja juttatni, üdülési lehetőséghez, sorolhatnám. Kíméletlen versenyfutás van. Nincs elég munkahely, nincs elég szociális támogatás, nincs elég lakásépítési támogatás, így az embereket mindezekért versenyeztetik. És az emberek arra kényszerültek, hogy letapossák a másikat, a náluk gyengébbet.

    Tudnunk kell: az előítéletesség, a cigányellenesség nem biztos, hogy azt jelenti, hogy az emberek ránéznek egy cigány emberre, és kiveri őket a víz. Történelmünk nem ezt bizonyítja. Évszázadokon keresztül tudtunk egymás mellett élni cigányok és nem cigányok. Az utóbbi években azonban ez jelentősen megváltozott. Olyan érdekharc, olyan nyers érdekérvényesítési indulatok szabadultak el a társadalomban, melyek vesztesei nem csak a cigányok, de a cigányok mindenképpen. Mert versenyezni kell, hogy a kevés iskolai férőhelyre kinek a gyereke jusson be. Aki ebben a pozíciójában erősebb, annak a társadalmi pályafutása előnyösebb lesz. És a többség, hogy előítéletes magatartásának lelkiismereti következményeitől fölmenti magát, sorozatosan ideológiákat gyárt. Ezért alakították ki a bűnöző cigány mítoszát is. A „bűnözőként” elkönyvelt cigánysággal mindent meg lehet tenni. Indokolt, hogy őket bocsátják el a munkahelyekről, hogy kevesebb segélyt kapnak, hogy a gyerekeiket nem taníttathatják, hiszen nem érdemesek rá. A cigányságnak nem szabad elfogadnia ezt az igazságtalanságot.

Érdekképviselet, érdekérvényesítés

    Magyarországon ma olyan döntések születnek, amelyeket az erősebb érdekérvényesítési képességgel bíró csoportok vagy rétegek harcolnak ki maguknak. Ebben a rangsorba a cigányság egyszerűen nincs jelen, mivel semmilyen döntés meghozatalában nincs befolyásolási lehetősége. Jelen pillanatban több tucat szervezete van a cigányságnak. Lehet kritizálni ezeket a szervezeteket. Vannak olyanok, amelyeket a régi állampárt hozott létre olyan cigány vezetőkkel, akik nem a cigányság érdekeit tartották szem előtt, hanem az MSZMP cigány politikáját. Vannak olyan cigány politikusok, akik kihasználják most az átmeneti állapotot. A cigányok félrevezethetők. Nem egy szervezet úgy alakult meg, hogy egy kockás iskolai füzetet körbeadtak a telepen vagy a faluban, és azt mondták, aki odaírja a nevét és a címét, az segélyt vagy lakást kap. „Írd fel a neved, testvérem – mondták a politikusok –, és lakást kapsz.” A cigány emberek százai, ezrei írták be a nevüket és címüket ezekbe a füzetekbe. Olyan új helyzet következett be, amikor a cigányság saját cigány politikusainak is a kiszolgáltatottjává vált (1985-től kezdődően: Országos Cigány Tanács, Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége). Ugyanúgy, ahogy az előző rendszerben az egész magyar lakosság kiszolgáltatottja volt az MSZMP vezetőinek, akiket senki nem vonhatott felelősségre. A cigány szervezetek egy része ezt a modellt másolta le. De fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a cigányság nem válhat cigány politikusai áldozatává sem. Nincs egyetlen más olyan réteg, csoport ma Magyarországon, amelynek ennyire alapvető érdeke lenne, hogy demokratikusan működtesse szervezeteit, és minden cigány szervezet vezetője számon kérhető, leváltható, felelősségre vonható legyen.

    Azt kell elérni, hogy ez a modell álljon az egész magyarországi cigány lakosság előtt. Létérdek, hogy legyenek szervezetek, mondhatnám azt is, hogy mindegy, milyen cél köré szerveződik a közösség. Lehet hagyományőrzés, politizálás, vagy klubforma, hogy az emberek megismerjék egymás gondjait, problémáit, hogy ne menjenek el egymás mellett. Ha egy településen létrejön egy közösség, az bármikor átalakulhat kisebbségi önkormányzattá. Abban a pillanatban, ha sikerül elfogadtatni a Kisebbségi Kerekasztal kisebbségi törvénytervezetét, a közösségeknek a helyi döntéshozó fórumok részesévé kell válniuk. Kezdeményezhetnek, de meg is akadályozhatnak döntéseket.

    Lezajlott Magyarországon az önkormányzati választás. Tudomásunk szerint talán hetven településen kerültek cigány képviselők az önkormányzatokba, de több mint kétezer településen élnek cigányok! Tehát csupán a települések elenyésző hányadában teremtődött meg a lehetőség, hogy a cigányság a helyi döntések meghozatalába beleszóljon. Ez azt jelenti, hogy a helyi döntéseknek is tökéletesen kiszolgáltatott a cigány lakosság. Ezen a helyzeten úgy lehet változtatni, hogy

1. a cigányság szervezeteket hoz létre lehetőleg minden településen, és

2. képessé válik politikai érdekeit összegezni.

    Tehát a cigány szervezetek ne egymás ellen tevékenykedjenek, mint ahogy némely cigány szervezet csak attól létezik, hogy van egy másik, amelyet támadhat. Ezért mondtuk a Phralipe alakulásának idején és a Roma Parlament szerveződésének idején, hogy nagyon sok cigány szervezet tevékenysége cigányellenessé vált. Hiszen volt olyan szervezet, amelyik két évvel ezelőtt megfogalmazta, hogy csak az a cigány ember kaphasson segélyt, aki közmunkát végez előtte! Ez az igazi középkor, az igazi rabszolga státus!

    Ma a Roma Parlamentben huszonnégy (mostanra harmincegy – a szerk.) cigány szervezet vesz részt kollektíven, egyenrangúan a cigány politikai lépések megtervezésében. Ezek a döntések elvileg eljuttathatók az Országgyűléshez, a kormányhoz. Ha bármelyik más cigány szervezet kritikával illeti a Roma Parlamentet, jogában áll, de én mégis azt a követelményt fogalmaznám meg, hogy mától csak úgy kritizálhassuk egymást, ha azt is meg tudjuk fogalmazni (és cselekedni), mi lenne a jobb megoldás. Ameddig nem tudunk jobb utat, addig az érvelés nélküli kritika egyértelműen cigányságellenesként értelmezhető.

    Petíciónk is abból a felismerésből született, hogy a cigányság jelenlegi állapotában, a hatvan szervezet ellentmondó tevékenységét és a kormány elutasító magatartását figyelembe véve, nem tud olyan érdekérvényesítő erőt képviselni, amilyenre szüksége lenne. Ezért kellett megtenni azt a lépést, amely felülemeli a cigányság problémáit a Roma Parlamenten, a Phralipén, az MCDSZ-en, a Kulturális Szövetségen, vagy bármely más szervezeten. Addig, ameddig csak szervezeteinkben és főleg azok így-úgy kiválasztódott vezetőiben és azok személyeskedéseiben gondolkodunk, gúzsba kötjük magunkat.

    Mindenki tudja, hogy milliárdok kellenének ahhoz, hogy iskolákat építsenek, hogy anyanyelvi oktatást tegyenek lehetővé gyermekeink számára, és azt is tudjuk, hogy miközben a többségi társadalom egy része a XXI. század felé mozdul el, mi lassan visszasüllyedünk a XV. századba.

    A kormánynak nem érdeke(?), hogy több milliárd forintot ruházzon be a cigányság foglalkoztatásába. Ezer más helyre kell költenie ezt a pénzt. De amíg nem követelik tőle, nem harcolnak érte, addig egy fillért sem fog adni a cigányságnak. Ehhez kell viszonyítanunk szervezeteink állóháborúit, meglátnunk, hogy bizony papírgalacsinokkal lövöldözzük egymást, miközben kezüket dörzsölve mosolyognak rajtunk azok, akik mindent megtettek azért, hogy ez a helyzet kialakuljon (politikai manipulátorok), azok, akik éppen ezt akarják, akiknek ez az érdekük. – A cigányság politikai helyzete, politikai érdekei egységesek.

    Tovább nehezíti a helyzetünket, hogy a cigányságot önmagával meggyűlöltették, hogy a cigányok sem szeretik egymást. Egymás előtt gyanúsak, hogy „engem – mondják –, a jó cigányt, aki dolgozik, biztosan miattad néznek le”. De a szervezetek is így nézik egymást, ami teljesen abnormális állapot. A cigányságnak ezt vissza kell utasítania. Olyan új vezetőket kell választanunk, akik nem szembe, hanem egymás mellé állítják a szervezetek tagjait.

    A többség a magyarországi cigány lakosságról kevesebbet tud, mint az eszkimókról. Az eszkimókról olvashatunk az általános iskolai tankönyvben, tudjuk, hogyan készítik jégkunyhóikat, hogy milyen szokásaik vannak. Ezeket a gyerekek megtanulják értékként kezelni. De nem találkozunk ma semmilyen tankönyvben a cigányság szokásaival. A többség is tudatlanságban van tartva. Nem tudják, hogy többféle cigány népcsoport él Magyarországon, amelyek között kulturális különbségek vannak. Más kultúrája, hagyománya van a magyar cigányoknak, és más az oláh cigányoknak, azon belül is például más a collár vagy lovári cigányoknak. A többség – tudatlanságánál fogva – és érdekeinél fogva is – a cigányságot egységesen ítéli meg, egy kalap alá veszi, s negatív stigmákkal ruház fel mindannyiunkat.

    Fogadjuk el ezt az egységet, amikor politikai érdekeinkért harcolunk, és lépjünk emberileg egymás felé.

    Ezt kell tennünk nekünk, cigányoknak, hogy ne így éljünk. Hogy ne gyanúsítsanak bennünket, és ne gyanúsítgassuk egymást, hogy elfogadjuk a másik embert, cigányt és nem cigányt, hogy elfogadjanak. Hogy elismerjék: minden ember, aki a világra született, egyedülálló, pótolhatatlan. Politikai eszközökhöz kell jutnunk ahhoz, hogy változtatni tudjunk helyzetünkön.

    Most már úgy kellene harcolnunk magunkért, hogy amikor harcolok a saját gyermekemért, harcoljak a máséért is, és ne érdekeljen, hogy magyar cigány vagy oláh cigány, értelmiségi vagy analfabéta, az sem, hogy cigány vagy nem cigány.

    Most itt vagyunk egy szolidaritási napon. Együtt: cigányok, magyarok, zsidók, amerikaiak, németek, indiaiak. Emberek. Politizálunk, megnézzük festőművészeink alkotásait, meghallgatjuk egymás zenéjét, verseit, egymás gondolatait.

    Szeretjük, tiszteljük, évezzük egymás zenéjét, társaságát, tehetségét, gondolatait. Jól megvagyunk egymással. Egy nap egy évben.

12.sz. (1991)