Rudko Kawcynski A romák háborúja

Fotó: Stalter György

    A lengyelországi származású, Hamburgban élő roma politikus, Rudko Kawcynski itt közreadott szövegéhez tavaly novemberben a németországi Mülheimben jutottunk hozzá. Tizenhárom európai ország tizennyolc roma szervezetének képviselői gyűltek itt össze, hogy tájékoztassák egymást az Európában élő romák helyzetéről. A háromnapos konferencián a legnagyobb tetszést kiváltó, ugyanakkor azóta is a leginkább vitatott előadás Rudko Kawcynskitől származik. A szöveg két nyelven íródott: cigányul és németül. Mi a német nyelvű szöveg magyar nyelvű változatát adjuk most közre.

Bevezetés

    Európába érkezésünk óta áldozatok voltunk és vagyunk. Újra és újra pogromok áldozatai. Legjobb esetben politikai, de általában fizikai üldözés fenyeget bennünket. Üldöztetésünk dramaturgiájának három fázisa van. Első fázis: megtörtség, ellenségesség és kirekesztési kísérletek. Második fázis: a tömeggyilkosságig menő fizikai üldöztetés.

    A kísérletek minden esetben arra irányulnak, hogy túladjanak rajtunk, legszívesebben úgy, hogy önként tűnjünk el, legrosszabb esetben pedig úgy, hogy kiirtsanak bennünket. Mindig a kor szelleme és a politikai adottságok szerint. Ha a politikai helyzet miatt nem lehet elüldözni vagy kiirtani minket, akkor marad a társadalmi kirekesztettség. A tőlünk való megszabadulás modern formája az, hogy megpróbálnak minket asszimilálni. Az asszimiláció alatt ez esetben kulturális sajátosságaink megszüntetése és közösségeink szétverése értendő.

    Ugyanakkor mindent elkövetnek, hogy beilleszkedésünket lehetetlenné tegyék. Hogyha a többség cigány politikája csődöt mond, ismét csak minket hibáztatnak, mondván: „Nem is akarnak ezek beilleszkedni!"

    Ennek az ördögi körnek a foglyaiként sokan közülünk saját magukban keresik a hibát. Az asszimilálódásra irányuló kísérlet sokaknál az önmegtagadásig és saját népének elítéléséit megy el. Vagyis már nem a gádzsók tehetnek erről a szituációról, hanem a romák. A romák tehetnek saját kiirtásukról. A komplex történelmi és társadalmi összefüggések arra a kitételre redukálódnak, hogy mi magunk vagyunk a felelősek a saját helyzetünkért. Ez az eddigi cigány politika legszörnyűbb és egyetlen sikere: az önérzet, az identitás és végső soron a személyiség megsemmisítése. A romák azzá lettek, amivé a gádzsók tették őket: a koldusok és kívülállók népévé, amely intuitíve tartja magát a neki szánt zenebohóc szerephez, addig, amíg megtalálja a társadalom jóléti szemétdombjain a maga ficakját. Vagy pedig megtagadja magát és származását, és – amíg nem ismerik fel – valamelyest elviselhető lesz az élete. Rejtőzködik, mint egy bűnöző, állandó félelemben, hogy felismerik. Hogy még ez az út sem vezethet megoldáshoz, azt a nácik bebizonyították nekünk. Családfákból kikeresett embereket küldtek koncentrációs táborokba, akiknek még a nagyapjuk nagyapja sem tudta, hogy roma volt. Több mint félmillió emberünket gyilkolták meg a németeket. És hányan haltak meg előttük; hányat üldöztek, mint az állatokat a XVIII. században és később? Hányat vertek agyon, csak úgy, egyszerűen, Európa más részein? Milliókat, vagy csak pár százezer asszonyt és gyermeket? Megölték őket, mert nem akartak minket. Újból és újból megkísérelték apáink és anyáink az alkalmazkodást, de ez soha nem segített rajtuk. Hogy ma élünk, azt nem az alkalmazkodási készségünknek köszönhetjük, hanem, valljuk be őszintén, a véletlennek. Annak, hogyőseink a megfelelő időben el tudtak menekülni. Elmenekültek a barátaik elől, akikkel együtt éltek.

Tanuljunk a történelemből

    Európában több mint tizenötmillió roma él. Ha népünk történelmét tagadjuk, az igazságot tagadjuk meg. Az igazság az, hogy a történelem mindig ismétli önmagát. Az üldözés és a gyilkolás folytatódni fog, amíg nem teszünk ellene valamit. Csak azt lehet velünk megtenni, amit mi megengedünk. Végre fel kell hagynunk azzal, hogy magunkat hibáztassuk azért, mert nem szeretnek minket. Fel kell hagynunk azzal a gondolattal, hogy nem érünk semmit. Fel kell hagynunk azzal, hogy sorsunkat és gyermekeink sorsát jóindulatú gádzsók kezébe tegyük, abban a reményben, hogy ők majd elintézik. Azzal, hogy önállótalanságunkat kinyilvánítjuk, amikor állandóan olyan politikusokat keresünk, akik szólnak érdekünkben. Mert, ha úgy alakul, ismét egyedül leszünk, és senki, de tényleg senki nem fog felsikoltani, ha minket és gyermekeinket a bűnüldözés jegyében ki kell irtani. Meg kell értenünk, hogy minket nem embereknek tekintenek, hanem a bűnözés és a deviancia alanyainak. Tettesekké tesznek minket.

    A többség megteremti magának a legitim okot, hogy üldözhessen minket. Belekergetnek minket a bűnbe, hogy utána üldözhessenek. Kizárnak minket, kiszorítanak, hogy azután a szemünkre hányhassák, hogy mi elkülönülünk. Elüldöznek minket, nomadizálásra kényszerítenek, hogy jóindulatú szakemberekkel megmagyaráztathassák nekünk, hogy boldog nomádok vagyunk, és hogy kultúránkat úgy lehet a legjobban megóvni, ha továbbhajtanak minket. A többség megteremti magának a saját érveit. Óvakodjunk attól, hogy érveiket átvegyük. Nem mi tehetünk a helyzetünkről, hanem a többség. A mi egyetlen bűnünk az, hogy túlságosan bíztunk a többségben, és nem védekeztünk eddig – a koldulás és a könyörgés nem az ellenállás megnyilvánulása.

Hazátlanul – politikai és kulturális autonómia nélkül

    A roma az egyetlen európai nép, amely nem támaszt területi igényeket. Úgy tűnik, hogy a nemzetállamok Európájában ez magától értetődő. Annak ellenére, hogy a tizenötmilliós roma nép számszerűen viszonylag nagynak lenne tekinthető. Ezzel szemben a romákat sem mint népet, sem mint kisebbséget nem ismerik el. Agyonhallgatnak egy tizenötmilliós népet. Ez akkor is így van, ha a roma nép egész Európában szétszórva él. Míg az európai államok a más országokban élő saját kisebbségeiknek joggal és hevesen jogokat követelnek, ugyanezen államok tizenötmillió embert nyomnak el. A roma az egyetlen nép Európában, amely nem kapja meg azokat a jogokat, amelyek egy népet megilletnek. A roma nem élvezheti az olyan, nemzetközi jogban magától értetődőnek tekintett jogokat, mint például az önkormányzat, a saját jogorvoslat, a saját nyelvű oktatás, a politikai és kulturális autonómia, és nem vehet részt a saját népét érintő döntési folyamatokban. De éppen itt kell elkezdenünk a saját sorsunkat a saját kezünkbe venni. Mint területileg nem kötött páneurópai népnek, meg kell találnunk az autonóm politikai képviselet új és békés útját, figyelembe véve az európai politikai adottságokat.

Az elüldözés és üldöztetés újjáéledése Európában a határok megnyitása óta

    Több éve zajlik Európa politikai átrendeződése. A volt kelet-európai szocialista országok a nyugati demokráciák útjára lépnek. Logikus lenne, ha ez a fejlődés a romák helyzetére vonatkozóan is pozitív lenne. Sajnos, azonban úgy tűnik, hogy az ellenkezője az igaz. A volt szocialista országokban lezajló változásokkal együtt a romák elleni atrocitások is szaporodnak. Miért is lennének a keleti demokráciák mások, mint a nyugatiak? Míg a volt szocialista országokban a romák – papíron legalábbis – a többséggel egyenlő jogokat élveztek, mára ebből semmi nem érezhető. Hagyományos bűnbakként ismét a népharag céltábláivá váltak, választás elé állítva: vagy eltűrik a bántalmazásokat, vagy elmenekülnek. Sokan természetesen azt teszik, amit eddig is tettek: elmenekülnek. Mivel a volt NDK-ba való menekülés nagyobb problémák nélkül ment végbe, úgy döntöttek, hogy az NDK-n keresztül menekülnek nyugatra, az ígéret földjére. Évtizedeken át azt szuggerálták a Keletnek, hogy Nyugaton szabadság és igazság – demokrácia van. Most sokunknak meg kell tapasztalni, hogy a demokrácia nem nekünk, hanem a többségnek termett. A varázsszóról kiderült, hogy csak alibi, mindarra, amit már ismerünk, az üldözésre, a kirekesztésre. Demokratikusan döntenek üldözésünkről. Vajon hogyan döntöttek volna a németek a nácik idején, ha demokratikusan döntöttek volna arról, hogy a zsidókat kiirtsák-e vagy sem? Bizonyára másképp, mint ahogy történt. Nekünk azonban végső soron mindegy, hogy a nyugati demokráciákban, vagy a keleti demokráciákban üldöznek minket. Ha ütni akarnak, mindig találnak hozzá egy botot. Hogy demokratikus vagy diktatórikus-e az a bot, mindegy. A bot bot marad.

A szegénység

    Ha Európa népeit gazdaságilag összehasonlítjuk, akkor a romák helyzete szomorú képet mutat. A színvonal a harmadik világ színvonala alatt marad. A romák a koldusok és az alamizsnából élők népe. Az erőszak egyik legszörnyűbb formája a szegénység. Arra kényszeríti az embert, hogy olyasmit tegyen, ami megalázza és elemberteleníti. Számtalan emberünk él a civilizáltságára oly büszke Európánkban szemétdombokon. Barlangokban vegetálnak, mint az állatok. Abból táplálkoznak, amit mások eldobnak, gyermekeikkel együtt, akik soha még iskolát nem láttak, asszonyaikkal, akik gyermeküket a szabadban hozzák világra, orvosi ellátás nélkül. Embereknek kell meghalniuk, mert egyetlen orvos nem hajlandó kezelni őket, vagy mert nincs rá pénzük. Ilyen helyzetben könnyen lesz bűnelkövető az ember, szükségből, kétségbeesésből és nyomorból. Azok, akik így élnek, háborúban állnak a társadalommal. Kilátástalan harc ez egy kis boldogságért. Melyik gyerek döntheti el, hogy hová akar születni? Ha mint szegény roma jött a világra, az egyet jelent az elítéltetéssel és a száműzetéssel. És még a szegénységnél is döntőbb az ezzel együttjáró önfeladás, a kisebbrendűségi érzés, a tehetetlenség, hogy nem lehet kiszabadulni ebből a helyzetből. Ilyen módon már az ebből a helyzetből való menekülés is ellenállásként élhető meg. Az ilyen emberek számára a gazdagok társadalmában, például Németországban való boldogulás természetesen nagyon nehéz. A gazdagság láttán érthető lesz, hogy az ember nem bízik az esetleges szerencséjében, hanem azt gondolja, vedd el, amit tudsz, mert úgyis el fognakűzni. Legalább egy csatát nyerj meg a háborúdban.

Mindig is a többség hatalmasai ültettek vezetőket a nyakunkra

    A romák elleni harc hagyományaihoz tartozik, hogy a hivatalok tárgyaló partnereket tartanak maguknak. Ezek a tárgyaló partnerek rendszerint olyan romák, akik elvállalják a hivatalok előtt saját embereik adminisztrálását. A kellemetlen romákat rövid úton feljelentik és elüldözik. A hivatalok számára a rendőr és a spicli szerepét játsszák. Normális körülmények között feladataikhoz tartozik az újromacsoportok elüldözése, klienseik felügyelete és nem utolsósorban saját embereik nyugtontartása. Ennek fejében kiváltságokat élveznek. Fogadják őket a hivatalok, és néha-néha kisebb szívességeket tesznek nekik. És szabad ezeknek az embereknek újra egyetérteni a hivatalok határozataival, legitimálják intézkedéseiket saját embereik ellen. Féltik a státusukat, és állandóan arra törekednek, hogy mindenfajta ellenállást csírájában elfojtsanak. Minden autonómiára irányuló és önszerveződő törekvést szükségszerűen mint hatalmuk fenyegetését élik meg. Ők a tulajdonképpeni ellenség. Ők azok, akiknek egy tudatlan népre van szükségük, amelyet saját céljaikra kihasználhatnak. Legitimációjukat a gádzsók kegyeiből kapják. Nem a nép választotta őket. A gádzsó többség az, aki kinevezte és kihasználja őket. Csak általuk lehetséges népünk elnyomása. Ezek olyan stratégiák és magatartásminták, amelyeket minden korból és minden politikai irányzaton belül ismerünk: Oszd meg és uralkodj! Ezeknek a vezetőknek a trónfosztása lesz az emancipáció tulajdonképpeni útja. Csak ha sikerül nekünk a klánok általi vezetésnek és uralomnak ezt a formáját lerázni, és egy politikai tömegmozgalom által választott új vezetőkre kicserélni, akkor leszünk képesek arra, hogy törzsi határokon és önérdekeken túl embereink javára dolgozzunk. Nem szabad, hogy a gádzsók keressék ki a nekik leginkább megfelelő romákat, hanem népünk maga nevezze ki vezetőit és politikusait. Az önmaguk által kinevezett, vagy a hatóságok által a nyakunkra telepített cigány bárókat, királyokat vagy főtitkárokat el kell küldeni, és helyükre a romák legitim, demokratikusan választott képviselőit kell állítani. Feladatunk, hogy gondoskodjunk arról, hogy az elkötelezett roma képviselők és azok szervezetei ne marginalizálódjanak. Eddig tehetetlenül ki voltunk szolgáltatva a gádzsóknak, amikor eldöntötték, hogy kit fogadnak el és kit nem. A gádzsók döntötték el, hogy mi az, ami jó nekünk. Szakemberek, tudós perverz kíváncsiságuk objektumaiként kezelnek minket. Kétszínű, gyanús főtitkárok a romák nevében követeléseket állítanak, anélkül, hogy megközelítőleg is tudnák, mik a valódi szükségletek. Milliókat követelgetnek ki úgynevezett roma kultúrcentrumokra, hogy maguknak és képmutató gádzsó tudósaiknak jól fizetett állásokat teremtsenek. Ugyanakkor roma gyerekeknek meg kell halniuk, mert nincs pénz az ellátásukra. Százezrek folynak olyan tudományos projektekbe, mint például a roma nyelv úgymond egységesítése, miközben az emberek a szegénység miatt eladják gyermekeiket. Ezt királyainknak és báróinknak köszönhetjük.

    Nem szabad többé elfutnunk feladataink elől. Legyen vége annak, hogy kíméletlen, „roma-pártoló" gazemberek hasznot húzzanak népünk szegénységéből.

(Németből fordította: Geske Anna)

11.sz. (1991)