Útravaló Elbeszélés


Francis William Bain


Az égszínkék ital



Ah! végtelen lótusz! vad édes kékség.

Azúr tengeredben elhal tudat, érzék!



1. A Nagy Isten1 kegye


Idestova ezer esztendővel ezelőtt a nagy déli erdőség szélén élt egy öreg király és egy öreg királyné, kiknek szemében az élet száraz fűnél is értéktelenebbé vált, mert nem volt fiuk és örökösük. Mindent megpróbáltak már, de igyekezeteik gyümölcstelenek maradtak. Végül aztán teljesen az ájtatos elmélyedésnek szentelték az életüket, odaadó áhítattal borultak a Nagy Isten lábai elé, éjjel-nappal imádták őt, míg végtére Mahésvarának megesett a szíve a gyermektelen páron, álmukban megjelent mindkettejüknek és megkérdezte tőlük, hogy mit kívánnak. A király egyszerűen csak fiat kért, de a királyné, kit a Nagy Isten holdsütött fürtjeinek láttára elfogott a mélységes hódolat lelkesültsége, így kiáltott:

– Oh, Kegyek Osztója te, add, hogy a fiam hasonló legyen hozzád, ha csupán csak lényének elenyészően kicsiny porcikájában is! Érints meg csapzott hajadnak egyetlen szálával, és így istenségednek legalább egy részecskéje életre fog kelni bennem!

Síva ekkor így beszélt magában:

– Énemnek akár legkisebb paránya is túlontúl hatalmas lenne ez emberi teremtmény számára és megzavarná egyensúlyát. De legyen úgy, amint az asszony kívánja. Mert előre megígértem neki a kegyet, ő pedig ezt választotta. És azt is látom, hogy a megszületendő fiúnak valamely előző születése tartozását kell lerónia.

Erre kitépett fejében egy szál hajat és az asszony kezébe tette. Aztán eltűnt. A királyi házaspár pedig fölébredt és mohó örömmel mesélték el egymásnak az álmot, mely minden részletben megegyezett mindkettőjüknél. És lám, ekkor felfedeztek a királyné kezében egy hajszálat, melynek színe izzó parázshoz volt hasonlatos.

Örömrepesve hódoltak az Istennek, a hajszálat pedig arany oltárszekrénybe zárták és templomot emeltek föléje. És midőn az idők teljében a királyné megszülte fiát, megfelelő nevet adtak neki, s elnevezték Rudrálakának. S amidőn a kisded gyermek-ifjúvá serdült, nem is hazudtolta meg a nevét. Mert sűrű, sötét hajának izzó vörös fénye volt, amely láng és paripa sörényéhez hasonlítva ragyogott a napon. És mire a fiú férfiúvá fejlődött, ereje hihetetlen méretet öltött és fékezhetetlen, vad szenvedélyei lépést tartottak növekvő erejével. Éppoly kevéssé lehetett vezetni vagy bánni vele, mint valami fiatal, makrancos csikóval, s annyira dacos, nyakas és akaratos volt a természete, hogy atyja titkon így beszélt a fiú anyjához:

– Ha az a hajszál a kezedben nem lett volna vörös, azt kellene hinnem, hogy a fiúnk nem annyira a Nagy Istenre, hanem inkább a bikájára hajaz.

És midőn Rudrálaka elérte teljes férfikorát, szenvedélye úgy túláradt minden gáton, mint a folyam, melyet az esős időszak földagaszt. Nekivadultan csapongott a férfiak és asszonyok közt, a férfiakat legyőzte az erő s az ügyesség mindenféle mérkőzésében, a nőket pedig – mint valami nagy, fekete méh, mely a kertre szabadult – megrabolt mézüktől, szívüktől és tisztességüktől. És addig dőzsölt a javakban, míg a sok rossz, amit úgyszólván vörös fürtjei okoztak, megőszítette atyja és anyja haját. S ekkor szülei így beszéltek:

– Legjobb lesz, ha megnősítjük. Akkor majd bizonyosan lecsillapszik és megtisztul – mint az erős bor, mikor már kiforrott –, s a családjának és az államnak oszlopává válik.

De alig tettek erről említést fiúknak, Rudrálaka szemük közé nevetett és fölkiáltott:

– Ki viselné a virágot, mikor már elhervadt? És a nők vajon nem virágok-e, melyeknek az a hivatásuk, hogy virulásukban leszakítsák, talán egy órahosszat hordozzák, végül aztán elhajítsák őket? És csak az cselekszik bölcsen, aki ki tudja csalni a mézet a méhtől, de kikerüli a fullánkját. Mert a leány csupa méz, de a feleség csípős fullánk. Aztán meg a nők olyanok, mint a hegyek, a kígyók, a tűz vagy a délibáb: szépségesek a messzeségből, minél távolabb vagyunk tőlük, annál jobb; és mint amazok, göröngyösek, marók, égetők és pusztulásba csalogatók, ha túl közel megyünk hozzájuk. De ami a legroszszabb: minden nő egyedül kíván uralkodni, mint valami király és még álmában sem képes elviselni akár csak a nevét is a vetélytársnak, úgyhogy a férj feleségében vagy kegyetlen zsarnokra, vagy elkeseredett ellenségre tesz szert, kit semmi más nem tud megnyugtatni vagy lecsendesíteni, csak a tökéletes behódolás. Így aztán életében kiszívott nedve átszivárog a feleség lényébe, míg végleg ki nem apad és jómaga el nem pusztul, mint a nemes fa, melyet álnokul kora vesztébe ölel és csókol a rátapadó, szépséges folyondár. És mit bánom én, ha mégoly dicső is a virág; nem akarok ilyen fa lenni: és asszony sem kell nekem, lenne bár ezerszerte szebb Rádhánál, ha csak egyetlenegy nap rabságával is kellene megfizetnem érte. És mi szükség volna ily drágát fizetni olyasmiért, ami mindenkor kész ingyen odaadni magát, sőt szívesebben, mint mikor megvásárolják bármi nagy áron. Mert a nők örökkön arra vágynak, hogy odaadhassák magukat és csak oly férfiakkal törődnek, kiket nem ismernek: elfelednek minden jóságot, kötelezettség nem béklyózza őket és férjükben csak a hibákat látják meg; ám holmi jöttment idegen puszta megjelenésével is már rabul ejti szívüket, míg csak idegen marad számukra. Hiszen a Szerelem maga is idegen vendég és amit megszokott ismerőssé válik, megszűnik Szerelem lenni; a nők pedig egyedül a szerelemért élnek, minthogy – hasonlóan a virágokhoz – csupán merő eszközei ennek: a szerelem a borostyánkő, a nők pedig a fűszálak.

Mikor aztán szülei látták, hogy Rudrálakát semminő érvvel meg nem győzhetik és minél inkább igyekeznek rábeszélni, annál erősebbé válik nyakas ellenszegülése, feladták tervüket. És szívük nemsokára megszakadt a bánattól. Meghaltak, nőtlenül hagyva hátra fiukat, s utolsó percükben is remegtek miatta, a királyság, őseik és önmaguk miatt, nehogy minden romba dőljön a fiú javíthatatlan eltévelyedése miatt, aki úgyszólván tulajdon nemzetségének gyökereit vágta.

Ám alighogy a szülők eltávoztak a Nagy Úton, a házassággyűlölő fiú, mintha csak halálukra várt volna, vadászatra indult az erdőségbe. A paripa, mely hordozta, éppoly féktelen természetű volt, mint lovasa és alig tett meg egy rövid utat, egyszerre csak nekivadult és őrjöngő vágtatással ragadta el urát kísérői elől, kik még szemmel sem bírták utolérni. És bevitte mélyen a rengeteg szívébe, hol a végzete várt reá egy nőnek, egy vén vezeklő leányának képében, kinek szépsége – gyermeteg bájának mérgével – halált hozó kígyó gyanánt megmarta és egyetlen pillantás alatt elpusztította ellenszenvét a házasság iránt. És Rudrálaka magánkívül legott megkérte a leány kezét, lova hátán hazavitte és feleségévé, királyasszonyává tette. S az asszony oly tökéletesen megváltoztatta urát, hogy ez, kinek szemében a nő csak rabszolga volt, önként rabjává vált egy nőnek: úgyanynyira, hogy még egyetlen pillanatra sem bírta nélkülözni nejének látását. És Ardhanárí képmásához hasonlatosan, elválaszthatatlanul egybeforrt nejével, éjjel-nappal ölelő karja közé zárta s úgy járt fel-alá, mint a ketrecbe zárt, éhes fenevad, ha hölgye magára hagyta, akárcsak annyi időre, míg vizet iszik. És a Virágos Íj Istene kacagott e végzetes szenvedély láttára és így beszélt magában:

– A megtért káromlóból lesz végtére a legigazabb hódoló. Hiszen még a legügyesebb hattyú sem tudná elválasztani itt a tejet a víztől.

De a király alattvalói sem tudtak hová lenni az örömtől és mondották:

– Most hát boldogak lehetnek a szülei. És mit sem tesz az, ha most heves szenvedélyében el is hanyagolja minden királyi kötelességét. Mert ha majd lehűl, valóságos koronája, ékköves homlokdísze lesz fajának.

Ámde mialatt Rudrálaka teljességgel megigézetten elmerült ifjú újholdja, szépséges hölgye iránti szenvedélyének áradatában, néhány szomszédos király, régi ellenségei, tudománst szerezve lelkiállapotáról és megragadva a kedvező alkalmat, szövetkeztek és megtámadták országát. Nemsokára aztán a határszéleken lakó alattvalói teljesen tönkrejutottak és nem fizették többé az adót. Rudrálaka most már nem halogathatta tovább a dolgot és sóhajtva így szólt nejéhez:

– Nincs más segítség, föltétlenül el kell hagynom téged egy rövid időre, hogy gyökerestől kitépjem földemről a dudvát: mert ha nem teszem, tönkrejut egész királyságom. De igazán csak nagyon kis időre hagylak el; alighogy elindultam, máris visszatérek.

És összegyűjtve seregét, élére állt és rávetette magát az ellenségre és úgy szétszórta hadaikat, mint a szélvihar a száraz leveleket, tönkreverte a támadó királyokat, míg végtére kénytelenek voltak kegyelemért esdekelni: mert Rudrálaka magánkívül volt dühében, hiszen nem is annyira birodalmának ellenségeit látta bennük, mint inkább a feleségétől való kényszerű válás okozóit. És mialatt nagy sietséggel befejezte a háborút, lovakat küldött hátra és ezeket bizonyos távolságra egymástól készenlétbe helyeztette végig az úton, mely a táborból a székvárosába vezetett. És végre egy reggelen lóra kapott és csupán egyetlen csatlós kíséretében, lángban égő szívvel indult vissza a feleségéhez. Egész napon át vágtatva lovagolt: éppen csak annyi időre állt meg, hogy leugorjon egy lóról és a másikra pattanjon, mintha iramában a nappal akart volna vetélkedni. Boldogtalan kísérője már csaknem elpusztult a fáradtságtól; őt nem lelkesítette a hazaérkezés vágyának égető lángja, miként az urát. De a király csak vágtatott, mintha álmodna és nem látott egyebet, csak a messze láthatár szegélyét és azon túl a felesége képét. A nappal tovaszállott s midőn a nap éppen nyugovóra készült térni, megpillantották maguk előtt, a síkság távolában, a székváros falait. És a király hangos rivallással kiáltott föl, sarkantyúit mélyen belevájta repülő lovának véknyaiba és messze háta mögött hagyta kísérőjét. És úgy vágtatott be a városba, mint a forgószél, keresztülszáguldott az utcákon, míg a népség riadtan rebbent szét lovának csattogó patái elől. Elérte palotáját, benyargalt a kapukon át az udvarra s ott földre vetette magát, majd megállt a palota lépcsőin és ujjongó hangon kiáltotta:

– Hahó! Fussatok és mondjátok meg a királynénak, hogy a király megjött és csupán engedélyére vár, hogy lótusz-szirom lábai elé boruljon.

Ekkor az őrök, kik körötte álltak, bámész tekintettel néztek reá, majd egymásra, némán és rémülten. És míg szótlanul várakoztak, egy vén kamarás lépett a király elé, mélyen görnyedő háttal és összekulcsolt kezekkel, és az arca hamuszínűre vált a félelemtől. És reszkető hangon megszólalt:

– Király, légy kegyelmes. Nem találkoztál a futárokkal? A királyné három nappal ezelőtt forró lázban meghalt.

A király a földre zuhant, mint akit vasdoronggal sújtottak főbe.

II. A hitvesével távozó szív

Fölemelték, bevitték és nyugágyra fektették. Halálos mozdulatlanságban hevert ott, oly sokáig, hogy már-már csakugyan halottnak tartották. De az orvosok szerei végre mégis magához térítették. Ám elméje elborult. Dühöngött és küszködött, egy óriás erejével birkózott, úgy harapott, mint valami fenevad, a haját tépte és üvöltve hívta a feleségét. S ápolóira vetette magát és annyira bántalmazta őket, hogy szinte remegtek az életükért: majd keresztül-kasul rohant a palotában és nevén szólítva kereste hölgyét. És mikor nem bírt ráakadni, nekiesett mindenkinek, ütötte-verte, akivel csak találkozott és nem egyet kis híján meg is ölt.

Így hát végül miniszterei tanácsot tartottak és megkötöztették. A király pedig, mi-

után napokig dühöngött, nem ivott és nem evett, végtére forró lázba esett, mintha ugyanazon az úton akarná követni hitvesét, amelyen ez távozott. És a halál küszöbén vergődött hosszú heteken át. De olyan hatalmas volt az ereje, hogy nem tudott meghalni. Így hát hosszú idő múltán lassanként, szinte akarata ellenére, visszatért az életbe s önmagához, fokról fokra visszanyerte az egészségét és újra királyi kötelességei után látott, vállára véve a kormányzás terhét. De mintha jobbik fele meghalt volna, a lelke úgyszólván nem akart megválni hitvesétől, követte a másvilágra, s éppen csak annyi maradt számára belőle, amennyi szükséges volt, hogy egyáltalán élhessen. Sohasem hagyta el a palotáját, összevissza bolyongott a termekben, mindig némán és mindig egyedül, mellére horgasztott fejjel és földre szegezett bús szemekkel. Sötét arcán sohasem suhant át mosoly fehér fénye; holt feleségének árnya terült reá, és éjjel-nappal folyvást az eltávozott alakja lebegett előtte. És hölgyének édes bűbája, melyet elfeledni nem lehetett, mely sohasem térhet vissza többé, úgy tépte a szívét, mint valami tövis, és gyötörte, hajszolta és rázta, és sebezte és a lelkébe hasított. Az álom elkerülte szemeit, melyek vadul, tétován néztek, úgyhogy aki csak látta, megdöbbent tőle és óvatosan viselkedett jelenlé-

tében: mert olykor újra és újra kitört bánatának önkívülete, s ilyenkor kacagott és nem tudta, mit cselekszik. Ilyenkor éppoly veszélyes volt közelíteni hozzá, mint a veszett anyaelefánthoz, melynek borját elrabolták a vadászok. Így telt az élete, hónapok múltak és korai ősz hajszálak jöttek és telepedtek a fejére, és fürtjeinek tüzes parazsát telehintették a szürke bánat hamvaival: az öregség pedig kapott a kedvező alkalmon és észrevétlenül, akadálytalanul barázdákat kezdett szántani homlokára, és mély árkokat ásott keserűen összeszorított szájának két szegletén.


III. Az istennő könyörülete

Egy napon aztán, midőn a Nagy Isten, karja közt Umával2, éppen átsuhant az égen, a hold közelében haladt el. Egyszerre csak a csöndességben egy gyászos hangot hallottak, mely hasonló volt a csakraváka3 sirámához, mikor elveszett párjáért kesereg. S ez a hang egyre ismételte:

– Oh, jaj, oh, jaj.

Az istenek megálltak és a hűs sugarú égitestre lépve, a kámforos légben a hang után indultak, míg egyszerre egy sziddhára4 bukkantak. Egy szantálfa alatt ült, fejét a fa törzséhez támasztotta, és tágra nyitott kék szemeiben nagy könnyek ragyogtak, felbomlott hajának sötét felhője pedig végigterült födetlen fehér keblén, melynek két hatalmas gyöngye fel- s alászállott, mintha hullámzó bánattal távoli otthonuk, a tenger után epednének. Umá, kit eltöltött a részvét és a kíváncsiság, megszólalt.

– Mi bánthatja ezt a sóhajtozó sziddhát?

Mahésvara fölismerte a való igazságot, de azért így felelt:

– Kérdezze meg őt magát.

Mire Párvatí a kesergőhöz fordult:

– Oh, te lótuszvirág hölgy, mi bánt?

És a sziddhá válaszolt:

– Oh, Hegy Leánya, sok, feleslegesen sok érdemem folytán elértem a sziddhák rendfokozatát, mely azonban csak keserűség és nem öröm az én számomra. Mert megemlékezem előző születésemről és magam előtt látom férjemet, aki ott messze alant keseregve bánkódik távollétemen. És bizony odaadnám felhalmozott érdemeim minden gyümölcsét az elmúlt idő egyetlen parányáért, ha mindjárt csak egy rövid szempillantásig tartana is! Mert ugyan mit ér sziddhá voltom vagy bármi egyéb, ha nincs velem az én uram? Avagy miért kell elviselnem az emlékezés átkát, és miért nem nyertem jutalmul inkább a feledést? Mert az emlékezet köteléke fogva tartja lelkemet és – mint valami vörösen izzó lánc – az elmúlt, a meghalt gyönyörűség tüzére bilincseli.

Ekkor Párvatí az Istenhez fordult és halkan kérlelte:

– Nem tehetnél valamit ezért a szépséges sziddháért?

– Ez a nők igazi természete – szólt Mahésvara –, egyetlen szerető kedvéért képesek volnának megsemmisíteni a három világot. De hát mi köze van a könyörületnek a világegyetem rendjéhez? És miképpen térhetne vissza az elmúlt idő? Vesszen minden zűrzavarba, csak azért, hogy két balga szerelmes még egyszer találkozhasson? Itt igazán mit sem lehet tenni.

De Párvatí jól ismerte két fehér karjának hatalmát és addig simogatta urát és addig hízelgett néki, míg az isten újból megszólalt:

– Minthogy tőled semmit sem tudok megtagadni és te, úgy látszik, nem állsz el kérésedtől; kedvedért lehetővé teszem, hogy ez a két boldogtalan ember újra végigjátssza kicsiny színjátékát, és ismét ízlelje ama szerelem nektárját, mely után annyira bánkódnak: de csak álom lesz az egész. Hiszen a Teremtő éppen azért adta az álmot, hogy a megmásíthatatlan valóság kínjára orvosságul szolgáljon. Mert az elmúlt valóság olyan marad, aminő volt és nem lehet sem visszahívni, sem megváltoztatni: de az álomban minden lehetséges. Ám mégis okosabb volna, ha ez a szerelmes pár belenyugodna sorsába és annyiban hagyna mindent, ami van. Mert csak fokozni fogják nyomorúságukat, éppen azzal, aminek segélyével nem szeretnének szabadulni tőle. De hát legyen, ahogyan lennie kell.

És ekkor szelíd, jóságos pillantást vetett a sziddhára, mondván:

– Szeles gyermek, aki bölcsebb szeretnél lenni azoknál, kik a három nagy világot alkották, találj hát vigaszt. Rövidke időre bár, de szabadon áll az út előtted és újra találkozhatsz szíved urával, ég és föld közt lebegve.

A sziddhá e szavak hallatára leborult Mahésvara elé, átölelte és megcsókolta a lábát, majd a keblére helyezte. És így beszélt:


1. A Nagy Isten Siva, vagy Mahésvara.

2. Siva neje Párvatí, a Himalája, a Havas Hegység leánya, Umá – Párvatí jelzője. Jelentése ismeretlen.

3. Csakrí (csakraváka) a madár, mely elhal a párja után.

  1. Sziddhá: régi bölcsek szerint a Hold az otthona azoknak a tiszta szellemeknek, kik megelőző születésükben eléggé megtisztultak ahhoz, hogy a boldogság és az üdv magasabb fokát elérjék.




Az itt közölt részlet a 2008-ban A Tan Kapuja kiadók gondozásában megjelent Francis William Bain A Hajnal Leánya – Hindu elbeszélések a szanszkrit kézirat nyomán című könyvből való. Baktay Ervin orientalista és író az I. világháború alatt kezdte fordítani e hindu meséket, vigasztalásul és figyelmeztetésül: még a legszélsőségesebb körülmények között is mindennél fontosabb emberségünk megőrzése, és sosem szabad föladnunk egy jobb jövő reményét. A mesék még a szakértőket is megtévesztették: eredeti alkotásoknak tűntek, s a források nyomába eredő kutatók egy idő múltán megdöbbenéssel szembesültek azzal, hogy szerzőjük Francis William Bain, a szanszkrit irodalmat kiválóan ismerő, azt mély átérzéssel újraalkotó angol tudós és poéta. Az ő átköltésében jelennek meg előttünk az indiai szubkontinens egzotikus tájain e meglepő fordulatokban bővelkedő, gyakran csodás elemeket sem nélkülöző történetek főszereplői, a más és más néven megnevezett örök Nő és örök Férfi, valamint nemzetségeik és ismerőseik, barátaik és ellenségeik, sőt az életüket formáló vagy figyelemmel kísérő isteni pantheon különös alakjai, és persze mindenek mozgatója: a Virágíjas Isten, az örök Szerelem.






Képünk illusztráció

Fotó: Nalini