Útravaló Regényrészlet


Margarete Buber-Neumann


Két szökés




I. Karaganda, 1939 nyara


A brigádunkban volt egy tizenhat év körüli cigánylány. Nagyon csinos volt, és méltóságán alulinak érezte, hogy dolgozzon. Szökési kísérlet miatt került a büntetőrészlegbe, és nagy büszkén mutogatott a lábán egy nyílt sebet, amit akkor szerzett, amikor télvíz idején mezítláb szökött meg a börtönből. Ellopott egy lovat, ezért csukták le. Az apja lótolvaj volt, és a lány is a lovakat szerette a legjobban. „Kislány koromban meg akartam fékezni egy csődört, erre megharapta a nyakamat” – mondta, a forradására mutatva. „A legszebb dolog a világon cigánytáborban élni” – mesélte lelkendezve.

Egyszer egy katona évődni kezdett vele. Így beszélgettek: „Sina, jártál iskolába?” „Ugyan már, mire kellene nekem az iskola?” „De hát kéne valamit tanulnod, hogy művelt ember legyél.” „Menj a pokolba!” „Tudod egyáltalán, hogy mi az a szocializmus?” „Ásd el magad a szocializmusoddal együtt! Én egy szabad cigány vagyok!”

Ez a csinos lány az egyik éjjel megszökött a lágerből, méghozzá egy politikai fogollyal, egy gömbölyded, szőke leningrádi szakácsnővel együtt. Hogy ötlötték ki a közös szökés gondolatát, máig is talány a számomra. Akkoriban két műszakban, egy éjszakai és egy nappali brigádba beosztva dolgoztunk a cséplőgép mellett. A környéket éjszakánként viharlámpával világították meg. Még sötét volt, amikor az éjszakások munkába indultak – a cigánylánnyal és a szakácsnővel együtt. A névsorolvasásnál viszont, amit mindig a megérkezés után tartottak, már nem voltak meg. Az éjszaka sötétjében hiába is üldözték volna őket. Izgatottan vártuk hát a reggelt. Szerencsére nem akadtak a nyomukra.

Reggel én is megérkeztem dolgozni. Odamentem a barátnőmhöz, egy idős cigányasszonyhoz, aki a cséplőgépre felügyelt, s beszámoltam neki a hírekről. Átszellemült tekintettel felelte: „Ja igen, a kis Sina, az a ravasz kis teremtés. Úgy érezte, hogy lennie kell a közelben, a sztyeppén egy cigánytábornak, s ha odáig eljut, akkor megmenekül. Ó, bárcsak én is újra fiatal lehetnék!” Aztán megkínált teával, ő maga főzte gyógynövényekből, s noha a koszos konzervdoboz, amiben átnyújtotta, elég gyanúsan nézett ki, nem akartam visszautasítani a kedvességét. Cserébe adtam neki egy csipetnyi dohányt, amivel megtölthette kis, ezüstözött pipáját. Az idős asszonnyal végig jó barátok maradtunk.

Karagandából megszökni igen merész vállalkozásnak számított. Aratás idején, amikor a gabonaasztagok kinn voltak a földön, valamivel nagyobb esély nyílt rá, mert a szökött fogoly, aki csak éjszaka menekülhetett, napközben elrejtőzhetett alattuk. Nappal lovas katonák fésülték át az egész területet. A szökevénynek el kellett jutnia a lágeren túl emelkedő hegyekhez; ekkor volt csak esélye a megmenekülésre. Karagandai időszakom (lásd keretes) idején öt fogolynak sikerült megszöknie. Két köztörvényes férfi és egy nő valahogy szerzett egy lovat, s azzal menekültek el. Egy ukrán parasztasszony a kínzó honvágya miatt szökött meg. Őt viszont elkapták. További két évet kapott, amit a láger büntetőrészlegében kellett letöltenie.


II. Ravensbrück, 1940 tele


Egyik reggel a szokottnál korábban bőgött fel a sziréna, de nem a megszokott vijjogást hallottuk, hanem valami vészjósló, velőtrázó hangot, hosszú perceken át. A barakk-

parancsnoknők lázasan kiáltoztak: „Sorakozó a barakk előtt! Azonnal! Valaki meg-

szökött!” Pár perc múlva az összes fogoly

a barakkok előtt állt, a szokásos helyén

felsorakozva. Láttuk, ahogy a felügyelőnők őrkutyákkal rohannak át a láger főterén, hallottuk, ahogy a lágerparancsnok fennhangon utasításokat osztogat, s ahogy felbúgnak a motorbiciklik – az SS embervadászatra indult. Megszámoltak bennünket; a büntetőbarakkból hiányzott valaki: egy Weitz nevű cigány nő. Éjszaka egy takaróval és egy kispárnával a hóna alatt kiugrott a büntetőbarakk ablakán, fogta magát, és a láger főutcáján, ahol éjszaka szabadon engedett rendőrkutyák futkostak fel-alá, elkúszott egészen kijárati kapuig. Ott, még mindig takaróval és párnával a hóna alatt, felmászott az SS kantinépületének tetejére, mely alig volt tízméternyire a kapu melletti őrtoronytól, s arról ereszkedett le a láger – közvetlenül a kantin mögött futó – falára. A takarót és a párnát rárakta a fal tetején feszülő magasfeszültségű szögesdrótra, hogy ne rázza meg az áram, átmászott rajta, és leugrott a több méter magas falról – az olyannyira vágyott szabadság felé. A kockás tábori takaró fennakadt a szögesdróton, ezt látták meg a hajnali derengésben az őrök.

Még mindig ott álltunk. Minden idegszálammal arra gondoltam, bárcsak sikerrel járna, bárcsak megtalálná az utat erdőn, tavon, lápon át, bárcsak felfedezne valami biztonságos búvóhelyet. De a kutyák, a kutyák! Ott loholtak a nyomában, a láger egész SS-legénységével együtt.

A büntetőbarakkba a nők úgynevezett lágerbűntettek elkövetése miatt kerültek – három hónapra, fél évre, egy évre vagy akár lágerbüntetésük egész idejére. Természetesen a rengeteg rab között pár valódi bűnöző is akadt; főleg a prostituáltak és a köztörvényesek közül kerültek ki. Ők a láger szigorú törvényei miatt hamarosan a büntetőbarakkban landoltak, és a többi szerencsétlen elítélt számára pokollá tették az életet. Verekedés, lopás, árulás – ez ment mindennap. Ráadásul a barakkparancsnok 1940-ben egy olyan aszociális* fogoly volt, aki az öklével tartott rendet. Az itt raboskodók ugyanazt a fejadagot kapták, mint mi, de mivel a legkeményebb munkára vezényelték őket, ők voltak a legéhesebbek. A cigány nő szökése miatt büntetésül a barakk többi rabjától három napra megvonták az élelmet, így aztán ahogy teltek a percek, a szökevény iránt érzett gyűlöletük egyre erősebben izzott.

Már dél volt. Még mindig a barakkjaink előtt álltunk, ólomnehéz lábakkal, dideregve. Másra nem is tudtunk gondolni, csak hogy felmelegedhessünk végre. Jó néhányan elájultak; ott feküdtek mögöttünk a gyepen szép sorban, nem volt szabad bevinni őket a barakkba.

Egyszer csak halálos csönd támadt. Mindenki a láger főtere felé pillantott. Visszatértek az üldözők: a felügyelőnők egy csoportja az őrkutyákkal, a táborparancsnok és az internálótábor-vezető – egy szerencsétlen embert taszigáltak maguk előtt. A kutyák a nő lába és cafatokban lógó rabruhája után kapdostak… Így haladtak végig a láger főutcáján a döbbenten álló foglyok sorfala előtt.

Hogy aztán mi történt, csak később tudtam meg… A cigány nőt, akinek egész teste kutyaharapásokkal volt tele, a táborparancsnok, Kögel maga hajtotta el egészen a büntetőbarakkig, majd így szólt az ott felsorakoztatott rabokhoz: „Na itt van a Weitz.

A maguké. Azt csinálnak vele, amit akarnak!” S amíg mi zavart tekintettel továbbra is kinn ácsorogtunk, a büntetőbarakk rabjai ököllel, széklábakkal estek neki fogolytársuknak, s addig ütötték-rugdalták, amíg el nem veszítette az eszméletét. A jól végzett munkáról a barakkparancsnok jelentést tett a feletteseinek. Az összezúzott, vérben úszó testet azután végigvonszolták a láger fő-

utcáján. Kögel mindegyik barakk előtt el-

ismételte: „Így jár mindenki, aki szökni

próbál!”

A szerencsétlen nő a tábori börtön egyik cellájában pár óra múlva kiszenvedett. Az SS példát statuált.


Tiszóczi Tamás fordítása





Az itt következő két rövid szövegben két cigány rabnő szökéséről olvashatunk. Egyikük a gulágról szökött meg 1939 nyarán, másikuk a ravensbrücki koncentrációs táborból 1940 telén. Történetüket Margarete Buber-Neumann örökítette meg az Als Gefangene bei Stalin und Hitler (Sztálin és Hitler foglya voltam) című könyvében. Ez a bátor német nő, aki korábban a Komintern sajtószolgálatánál dolgozott, és Heinz Neumann-nak, a német kommunista párt egyik vezérlakjának volt az élettársa, hét éven keresztül raboskodott szovjet, majd náci börtönökben és koncentrációs táborokban. A Nagy Terror idején, 1938 júniusában tartóztatták le Moszkvában. Mint „társadalomra veszélyes elemet” öt év kényszermunkára ítélték, s 1939 elején a kazahsztáni sztyeppéken lévő karagandai lágerkomplexumba hurcolták. Az öt évből azonban „csak” egyet kellett a gulágon töltenie, 1940 februárjában ugyanis a szovjet belügyi hatóságok a nácik kérésére – több száz osztrák és német antifasiszta emigránssal együtt – kiszolgáltatták a Gestapónak. Az átadott rabok jó része náci koncentrációs táborba került. Margarete Buber-Neumannt, féléves vizsgálati fogság után, a ravensbrücki női lágerbe vitték. 1945 áprilisáig raboskodott itt. A háború után nekilát e hét év börtön- és lágerélet megírásának. A fordítás ebből a könyvéből származik (Seewald Verlag, Stuttgart-Herford, 1985. 118-119.; ill. 231-233. p.).






Ravensbrück – propagandafotó 1940-ből