Műút Kiállításkritika

Táborok, terroristák

Néma jelek – Az (in)tolerancia kortárs megközelítései

Magyar Képzőművészeti Egyetem,

Barcsay terem

2010. március 20.–április 16.

Kissé csalódott lehet az a látogató, aki a nemzetközi képzőművészek közreműködésével megrendezett tárlaton elsősorban a kisebbségi csoportok és a többségi társadalom közti viszonyra reflektáló művekre számított. Ennek egyik oka, hogy a kiállításnak két, egymással egyenrangú címe van, így akadnak olyan munkák, melyek a címek által indukált két fogalmi háló közül leginkább a jelek és a kódok viszonyára koncentrálnak. A műalkotások esetében a jelek nem annyira denotálnak (azaz valamely mindenki által érthető, univerzális dolgot jelentenek, mint a számok vagy a betűk), hanem inkább konnotálnak (azaz morális vagy érzelmi többletet hordoznak, mintegy kitágítva az eredeti jelentésmezőket).

Előfordulhat azonban, hogy a műveket maga a kurátor tekinti egyfajta üres (azaz paradox módon nem jelentés nélküli, hanem kontextustól függően tágítható jelentésű) jelnek: a kiállításon ez indokolhatta például a lengyel Molska és Bakowski páros kétcsatornás video-loopjának szerepeltetését is. A Beteljesült című videóban (2008) néhány fehér pólós férfit láthatunk, akik egy Varsó melletti repülőtéren a művészek által tervezett, rendkívül nehezen mozgatható kerekes-

székben ide-oda csúszkálnak (2), miközben a narrátor mindehhez

néhány lírai megjegyzést tesz. A videó lehengerlő képsorai elsősorban a magányról, az atomizált emberi létről, talán ennek értelmetlenségéről „szólnak” – kicsit rejtélyes, hogy e fiktív mozgáskorlátozottak miként is utalhatnának „a másság társadalmi elfogadottságára vagy elutasítására”. A kiállítás kurátora a koncepciót (a tolerancia-intolerancia kérdéskörét) egyetlen mű kedvéért kitágította a „társadalmi kötődéseinket, nemzeti identitásunkat meghatározó szimbólumokra” is. Ez a mű, ha nem is néma, de rejtett jelekkel foglalkozik. Szolnoki József olyan, a Pécs környéki középületek (iskolák, napközi otthonos óvodák) homlokzatain található magyar címereket tisztít meg, melyek különböző rétegekben őrzik az elmúlt hatvan év történetét (Update 49/57/90). A festett fémlemezek kapargatása során fokozatosan tárul fel a múlt: az 1990-ben bevezetett, az ezeréves államiságot hangsúlyozó koronás címer mögül előbukkan a szocialista hazafiságot és a proletár internacionalizmust ötvöző, 1957-ben elfogadott Kádár-kori, majd a szovjet mintára létrehozott, kalapácsos, búzakalászos és vörös csillagos úgynevezett Rákosi-címer is. Míg itt ténylegesen látható a heraldikai szimbólumok ideológiai terheltsége, a T.A.M.A. csoport által jegyzett egyik videón a valós téma – a török–iraki határ közelében lévő Mardinban 2009 tavaszán történt mészárlás – láthatatlan. A negyvennégy halottat követelő leszámolás mögött az Irakból lopott olaj birtoklása és értékesítése, két rivális roma család konfliktusa állt. A mű címe (Ice scream, they scream) egy angol szójátékon, a fagylalt és az üvöltés szavak hangzásbeli hasonlóságán alapul – s három percen át nem is látunk mást, mint egy fagylaltot nyalogató kisfiút, a hetven árván maradt gyermek egyikét. A képek itt egyfajta helyettesítő jelként szerepelnek – hisz a borzalom ábrázolhatatlan. (Más kérdés, hogy a háttértörténet nélkül a képek egész másként is értelmezhetők.)

A T.A.M.A. csoport (Temporary Autonomous Museum for All/Átmeneti Autonóm Múzeum Mindenkinek) megalapítója, Maria Papadimitriou a kilencvenes évek óta az Athén határában lévő cigányteleppel foglalkozik: a kiállított művek egyrészt a telep rendezésével kapcsolatosak (építészeti tervek, fotók, egy a 2002-es Sao Paoló-i Biennáléra e tárgyban összeállított könyv, videók az engedély nélkül épített házakról), másrészt a romák által épített/belakott környezet jellegzetességeivel foglalkoznak (1). Ez utóbbiról, az olasz menekülttáborokról és a romániai telepekről csak szövegek tájékoztatnak – bármilyen fontos és érdekes a téma, kérdés, hogy egy személyes hangú kutatási eredmény tanulságai miért itt, egy képzőművészeti kiállításon, és nem máshol (például egy tanulmánykötetben) szerepelnek.

Ezzel szemben Joanna Rajkowska installációján finoman, ironikusan és rétegzetten közelít a menekültek, befogadók és a táborok világa felé. A mű középpontjában a szászországi Uhyst – arisztokrata családok fiainak fenntartott – volt internátusának elhagyott és romos épülete áll, melyet menekültközpontként akartak hasznosítani, de a terv a helybeliek ellenállása miatt megbukott. Rajkowska a menekültek többségét adó húsz országnak egy-egy szobát „szentelt” (3), s a gót betűkkel megrajzolt országnevek közelébe egy-egy tárgyat, fotót helyezett (Kubához szőke és meztelen nők plakátjai, Kurdisztánhoz Depesche Mode-poszterek kapcsolódnak, Libanon pedig egy vidám gyerekmatricákkal díszített gyerekszobába került). A csupasz, koszlott, elhanyagolt környezet és a gót betűk közötti feszültség, a nemzetekkel kapcsolatos sztereotípiák fellazítása, a kis posztamensen szétszórt rendatomok (gót betűk) igen érzékenyen és áttételesen utalnak a kirekesztés és a felelősségvállalás komplex problémáira.

A kiállítás legprovokatívabb munkája Tamara Moyzes nevéhez köthető (tv.t_error, 2008). A mű a csehországi romák helyzetével foglalkozik, akiknek – bár arányaiban sokkal kevesebben vannak, mint például a nagyjából hasonló népességű Magyarországon – igen magas a társadalmi elutasítottságuk. Moyzes a cseh kormány rasszista nyilatkozatainak, köztük Jiří Čunek volt regionális fejlesztési miniszter romaellenes kijelentéseinek lehetséges következményeire kérdez rá: mi történik, ha az üldözöttek és kirekesztettek megelégelik sorsukat és visszavágnak? Az egyik videón egy stilizált, inkább egy hippikolóniára emlékeztető környezetben terroristának öltözött romákat látunk, akik arról beszélnek, hogy milyen – egyébként valós, Csehországban megtörtént – támadások miatt lettek a (fiktív) szervezet tagjai (4). Egy másik képernyőn egy tévéműsorfajta, a „receptklub”

külsőségei között egy roma fiatalember a Semtexszel töltött gombóc elkészítésébe avat be bennünket, további képernyőkön pedig az

„utca emberével” folytatott beszélgetések futnak. A járókelők a „mit gondolnak a romákról?” kérdésre könnyedén osztják meg a riporterrel előítéleteiket, cseppet sem hízelgő, sztereotíp elveiket, sokszor nyíltan rasszista gyűlöleteiket – miközben elképzelhetetlennek tartják gondolatmenetük lehetséges következményeit, a kisebbség nyílt, háborús konfrontálódását a többséggel.

Pedig a puskák már eldördültek, az áldozatok és a túlélők is köztünk vannak. Ott állunk némán ők és mi, mi és ők a tatárszentgyörgyi temetőben (Zádor Tamás). Lehet, hogy mások vagyunk, de mégis ugyanazok: emberek. Magyarok.

Dékei Kriszta

Résztvevő művészek: Songül Boyraz, Anna Molska & Wojtek Bakowski, Tamara Moyzes, Maria Papadimitriou, T.A.M.A, Joanna Rajkowska, Katarina Šević, Szolnoki József, Zádor Tamás.

Hangos hétfő

a kiállítás ideje alatt filmprogram hetente 18 órától

Helyszín: Magyar Képzőművészeti Egyetem,

1062 Budapest, Andrássy út 69–71.

MÁRCIUS 22.

Fekete vonat

1970, 40 perc (rendezte: Schiffer Pál)

Meghívott vendég: Fleck Gábor, az MTA szociológusa

„És felszálltunk a FEKETE VONATRA. Schiffer Pali elintézte az engedélyeket, aztán azt mondta, hogy hunyjuk be a szemünket és ugorjunk bele. De közben nagyon is nyitva kellett tartanunk azokat a bizonyos szemeket, amelyeket könnyen kiverhettek volna.”

(Andor Tamás, a film operatőre)

MÁRCIUS 29.

Dübörög a nemzeti rock

2007, 70 perc (rendezte: Kriza Borbála)

Meghívott vendég: a rendező, Kriza Borbála, szociológus

Koncertturné a „nemzeti rock” kultzenekarával, a RomantikusErőszakkal és rajongóival 2005 decemberétől 2006 őszéig. Népzenészek és szkinhedek, focidrukkerek és egyetemisták vallanak a radikálisnemzeti eszmékről.

ÁPRILIS 12.

Gipsy Side

2006, 50 perc (rendezte: Gát Balázs)

Meghívott vendég: Antos Balázs, a film vágója, antropológus

Márió, Luigi, Mr. Joker egymás szájából veszik ki a szót egy ecetfáktól árnyékos, romos belső udvarban. Rappelnek, gesztikulálnak és táncolnak, a csajok és a kistesók bámulják őket. Beatbox és freestyle: egyre megy, menők minden stílusban.