Műút Színházkritika

„Az annak számít?”

Roma/Nemroma – honnan a gyűlölet?

Konfliktusfeldolgozás a drámapedagógia eszközeivel a cigánygyűlölet témájára

2010. március 10., 18 óra,

Trafó Kortárs Művészetek Háza

Vadászünnep és B-közép / Workshop, színház

2010. mácius 8–10.

PanoDráma

„Az állásinterjúra jött? Maga? Na nem, ezt nem hiszem el” – mondja az üzletvezető a szemlátomást cigány jelentkezőnek. A beszélgetést nem valamilyen szupermarketben hallgattuk ki, a Trafó színpadán hangzik el – de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne okunk kellemetlenül érezni magunkat tőle.

A háromnapos, Jelinekkel a rasszizmus ellen című minifesztivál utolsó napjának drámapedagógiai műhelybemutatóján Feuer Yvette vezetésével a résztvevő cigány és nem cigány kamaszok kizárólag olyan helyzeteket játszhatnak el (vagy játszhatnak ki), amelyek valóban megtörténtek velük, családjukkal vagy barátaikkal. Nincsenek közszájon forgó esetek, „akár így is lehetett volna” és „én meg azt hallottam valakitől” sztorik, a színpadon megelevenedő cigányozások mind elhangzottak már egyszer (vagy inkább iszonyú sokszor). Felesleges volna ennél nagyobb merítés: így is jut elég erre a negyvenöt percre.

Feuer Yvette alkotótársai ezúttal tizenöt-húsz éves (legnagyobbrészt) iskolások a Burattinóból, a Karaván Művészeti Alapítvány színészképző stúdiójából, a Romaver-sitásból és a Káva Kesztyűgyári Dráma Drom programjából. Az egyikük osztályában sok a rasszista, a másiknak a testvérei azok, a legtöbben pedig egyszerűen csak céltáblái az idegeneknek és ismerősöknek (meg a barátoknak, rokonoknak és üzletfeleknek) – mondhatnánk, hogy bőrszínük miatt, de ez így nem pontos: a konfliktus forrása néha éppen az, hogy valakin nem látszik a cigánysága, mégis kiderül róla, hogy „ő is olyan”. Mindez nem a legjobb kiindulópont a mindennapi élethez Magyarországon (sem) – annál jobb alap viszont egy drámapedagógiai műhelyhez. Ahol az ember kibeszél, újraél, az ezzel felszabaduló jobb vagy rosszabb energiákat pedig színházi vagy más szóval: művészi helyzetek létrehozásába fordíthatja. És ezúttal – legalább most – mindenki jól jár.

A trafós műhelybemutató – aminek az eseménysorozat címében lévő Elfriede Jelinekhez, a Nobel-díjas osztrák íróhoz nincs köze, csak a rasszizmushoz – rövidke elméleti bevezetővel indul: kit zavar a jelenlévők közül, ha leromázzák, lecigányozzák? Minek egyáltalán megkülönböztetni magyart a magyartól? Ha nem is túlontúl újszerű gondolatok, az biztos, hogy végiggondolásuk és kimondásuk nem spórolható meg. Főként a későbbiek fényében – pontosabban annak fényében, hogy az eljátszott jelenetek legnagyobb részén nem lepődünk meg. Legfeljebb azokon, amik túl erősek ahhoz, hogy – mint a többinél – konstatáljuk: így megy ez.

Például amikor a nagymama, akinek lánya romával házasodott, közli unokájával: az ő fényképét azért nem tette ki sehová a lakásban, mert neki cigányról nem kell fénykép. Vagy amikor a karonülő csecsemőt ölelő kismama szóbeli alázgatása átmegy fizikai bántalmazásba. És amikor a terhes lány anyja nem engedi a leendő – roma – apának, hogy találkozzon lányával. A többi jelenet nem sokkol, „csak” elkeserít: a fentebb említett munkakeresés különböző (hasonló eredményű) stádiumai, a rengeteg párkapcsolati zsákutca egzotikusnak nevezett lánynyal, aki „csak arra lenne jó”, máskor a cigányság „beismerését” nyugtázó kijelentéssel, miszerint „mindenkinek lehet valami hibája”, na meg a szakítás utáni ringyó kurvának titulálással.

A játszók máskor olyan fél perceket ragadnak ki a hétköznapokból, amik mindenkinek ismerősek: valaki bűncselekményről hall, és azonnal kijelenti, hogy „biztos cigány tette”, vagy a fiatalságuk okán ideológiailag még kevésbé képzett, kezdő szkinhedek tanácskoznak arról, a görög felmenők miatt sötétebb bőrű srác „annak számít-e”. Arról egyébként, hogy mi számít „annak”, pontosabban inkább arról, hogy „az” szá-mít-e egyáltalán, a diákok a maguk visszafogott módján állást is foglalnak: teljesen esetleges, hogy a vegyes csoportból ki játszik romát és ki játszik nem romát – úgyis kiderül, épp ez a lényeg. Mert az egyértelmű, hogy ki a kirekesztett és ki a kirekesztő.

A résztvevő fiatalok látásmódja tehát jobbá teszi a bemutatót: hiszen az csak egy dolog, hogy eljátsszák életük kellemetlen, sokszor megalázó eseményeit, de nem mindegy, hogy tudnak-e ezzel újat is mutatni. Ők pedig észreveszik (persze, hogy észreveszik) és meg is jegyzik (mert hogy ne jegyeznék meg) az aprónak tűnő, alig hallható vagy burkolt megalázásokat is. És nem szemérmeskednek: játszanak romungró és oláh család közti ostoba veszekedést is, és játszanak a kisebbsége került „többség” elleni atrocitást is, mikor a megdobált nem roma lány kérdez vissza: és az milyen lenne, ha én dobálnék ugyanezért?

De ezen az egy félmondaton kívül az előadásban nincsenek kommentárok, nincsenek a helyzet megoldását célzó javaslatok: a „színészek” csak eljátsszák a jelenetüket, aztán visszaülnek a székükbe. A rasszizmus nincs kigúnyolva, kifordítva, nincs elé, ahogy mondani szokás, „görbe tükör állítva”, és az előadás még csak nem is a legkirívóbb esetekre koncentrál. Csak bízni lehet abban, hogy a benne látott kép akkor is épp elég ocsmány, ha a tükör éppenséggel nem görbe; hogy kívülről nézve az is meglátja a beszólások ordasságát, aki maga is él velük.

Ilyenek persze aligha töltik a délutánjaikat a Trafó és a PanoDráma rendezvényein, vagy akármilyen más rasszizmusellenes eseményen. Így viszont csak azokhoz jut el a nyilván szemléletformálónak szánt előadás, akinek a szemléletén már nemigen van mit formálni – ahogy azt az előadás nézői közül többen fel is vetik a beszélgetésen. Talán sikerül elvinni a produkciót iskolákba, osztálytermekbe is, hangzik a válasz. Ott ugyanis rosszabb a helyzet, mint gondolni lehetne. Ott nagyon is elkél a szemléletformálás – talán az utolsó pillanatban, talán már utána.

Kovács Bálint

Fotó: Klacsák Margó