Műút Kiállításkritika

Virágos kalapok

Kunhegyesi Ferenc: Hódolat a hölgyeknek

Rátkai Márton Klub

(Budapest, Városligeti fasor 38.)

2010. március 12.–március 31.

„Tudom, hogy még vannak ezerszám,

örmények, lappok, négerek,

sárgák, oly aprók, mint az öklöm,

s mindig csak csókra éhesek,

hinduk, litvánok, svédek, írek,

bretonok, szerbek, angolok:

de egy sem csókol úgy e földön,

mint a párizsi asszonyok.”

François Villon nagy tisztelője volt a női nemnek – még ha idézett balladájában egyértelműen a francia főváros asszonyai mellett tette is le a voksát –, szeretői között éppúgy volt kurtizán, mint apátnő, s mai napig tartó népszerűsége nem kis részt kalandos életútjának (rablások, verekedések, gyakori, de jól végződő találkozásai az akasztófával) és humanista műveltségének különös egyvelegéből adódik. Kunhegyesi Ferencről sem állítható, hogy szürke egyhangúságban telnének napjai: bár már négyéves korában rajzolt, tizenöt évig tartó táncos karrierjét csak 2000 elején cserélte fel a grafikus-festőművész mesterségre. A Rátkai Márton Klubban kiállított, döntően az utóbbi két évben keletkezett tizenhat munkája ráadásul szinte kizárólag a nők köré épül fel, akik között éppúgy van fiatal és öreg, európai, negroid vagy roma.

A művész korábbi stílusát és az egzotikum iránti érdeklődését két fatáblán érhetjük tetten. A színpompás kisméretű munkák egyikén mintha a Teremtés víziója jelenne meg, pár darabján pedig egy tátott szájú, hatalmas kígyó előtt az első emberpár, Ádám és Éva látható. Arcvonásaik keletiesek, frontális beállításuk és síkszerűségük az egyiptomi falfestményeket idézi, a szimmetrikus kompozíció hatását pedig a dekorativitás és stilizálás erősíti fel. Még ehhez, a kissé ornamentális stílushoz kapcsolódik a Korsós Madonna is, de nagyvonalúságában és részletmegoldásaiban már túl is lép rajta: az egynemű színfelületeket felváltják a sokszor csúcsfényes árnyalatok, a figurának igen erőteljes térhatása van, s izgalmas lüktetést ad a képnek a vastag, durva festékrétegek és a finomabban kidolgozott felületek közötti játék. Ez a melankolikus, magába forduló és kecses szépség kétségkívül a művész egyik legfontosabb munkája. Hasonlóan kiváló az a rajz is, melyen egy pihenő nő enyhén megdőlt félalakja látszik: a finom vonalak hálózatából egy valódi, hús-vér lány portréja bontakozik ki, s átszűrődik a modell iránti személyes viszony, a gyengéd szeretet is.

Kunhegyesi életművében technikai változást jeleznek a krétarajzok, melyek tematikai-lag igen sok rokonságot mutatnak Gulácsy Lajos munkásságával. A Na`conxypan álomvilágának megteremtője, a mákonyos hangulatok és káprázatok tragikus sorsú mestere nemcsak megjelenésében volt különc és extravagáns (kosztümjei között volt rokokó udvaroncruha, reneszánsz zenész viselet, pörgekalapos parasztgúnya, „gyöngéd almazöld Watteau-kabátka olvadékony selyemből, ivoir harisnya, ezüstcsatos magas sarkú topán” és mandzsetta velencei csipkéből), hanem a festményeiben, írásaiban felbukkanó szereplőket is különleges öltözékekben ábrázolta. Alakjai csontszínű harisnyában, tubákszínű kabátban, rizsporos parókában, cseresznyepiros selyem nyakkendőben pompáztak, a férfiaknak emellett csíptetős monokli, a nőknek gránátalma színű ruha és égbe nyúló, tollas kalap dukált. Kunhegyesi néhány rajza éppen ezt a rokokó világot idézi fel – mintha múlt idők csipkegalléros, színpompás kalapokat hordó szépasszonyai vonulnának el előttünk sorban. Szőkék és vörösek, barnák és feketék, mosolygósak és elgondolkodók, tétovák és határozottak, pironkodók és csábítók. A tüneményes Nők, akikben Gulácsy nemcsak „az ábránd, a filigrán miniatűr, az artisztikus káprázat” jelenvalóságát látta, hanem magának a Művészetnek a földi reinkarnációját is. Gulácsy álruhái mellett a maszkok és álarcok mestere is volt. A rejtőzködés, a személyiség elbújtatása Kunhegyesi egyik festményén is igen hangsúlyosan megjelenik. A velencei karneváli maszkok mögött megbúvó társaságról eldönthetetlen, hogy személyiségük palástolására vagy egyszerű játékból viselik e kellékeket. Az egymásba nyomódó arcok és álarcok, a jelenet zsúfoltsága mégis szorongató – mintha a maszkabál szereplői maguk is tisztában lennének azzal, hogy a külvilág felé mutatott szerepeket és az önazonosságot elválasztó határ sokszor igencsak nehezen határozható meg.

A virágdíszes kalapokban tündöklő virtuális hölgykoszorú legsikerültebb tagja egy kisebb méretű képen tűnik fel. Az egzotikus, ovális arc, az érzéki száj szinte kitölti a hoszszúkás képforma egészét. A vékony nyak azonban súlyos terhet hordoz: a fejfedőt teljesen beborító és elrejtő színes virágokat.

Talán rózsát, ibolyát, nárciszt, zsályát, cikláment vagy rezedát, esetleg – akár Gulácsy versében – violát:

„Visszatérsz-e hosszú utadról még,

Hozol-é magaddal virágot, violát,

Hiszen oly távol valál rég,

S már nagyon várunk: tudod, odaát.

S hozott virágod hull rám szaporán...”

Dékei Kriszta