Műút Könyvkritika


Az egyiknek sikerül…



Szále László: Kitörők

Interjú tizenöt cigány értelmiségivel

Kornétás Kiadó, 2009., 187 oldal




„Főleg édesanyánk mesélt; családi történeteket, azokat misztikusan fölnagyítva, kiszínezve. Például mesélt a nagybátyánkról, aki messze földön híres mesterkovács volt, s ha elkészült egy megrendelt szekérrel, csak megrúgta azt a csizmájával, s a szekér magától hazagurult.” A kötetben megszólalók közül keveseknek vannak ilyen, a családi hagyományok titokzatos világában gyökeredző emlékeik, annyi viszont mindenképpen közös bennük, hogy akár nagycsaládban, akár állami gondozásban, akár tisztes és szerény jómódban, akár nagy szegénységben teltek a gyermekéveik, mindenképpen kirajzolódik mögöttük a segítő, támaszt adó háttér. Ez a háttér általában több embert is magába foglal: gyermekeiknek szebb, gazdagabb jövőt vágyó szülőket, egy-egy lelkes, odaadó, a tehetséget felismerő és szeretettel gondozó pedagógust. Egyedül, támogatás, biztatás nélkül, a saját hajánál fogva aligha tudja kirángatni magát az ember a reménytelenségből, a kilátástalanságból. Más tényezők viszont kevésbé számítanak: lehet sikeresen dacolni a nyomorral, a családi tragédiákkal, sőt, ha nem is könnyen, de még az előítéletekkel is. Számomra ez az egyik tanulsága ennek a tisztességes és hasznos kötetnek.

A megkérdezettek között van szóvivő és zenész, katonatiszt és kézműves mester, híres és egyszerűen csak szenvedélyesen munkálkodó ember. Aligha érdemes vitát nyitni az alcím kapcsán az „értelmiségi” kifejezés pontos tartalmáról. Szále László, az interjúkat készítő és kötetbe rendező újságíró a jelek szerint azt tekinti cigány értelmiséginek, aki a saját példájával mintát kínál másoknak az érvényesülésre, és ha a helyzete ezt lehetővé teszi, igyekszik segíteni is a többieket abban, hogy egyről a kettőre jussanak, sőt elérkezzenek a pályájukon egy olyan pontra, ahonnan a teljesítmény kiválósága értelmetlenné, sőt nevetségessé teszi a származás kérdését. Félreértés ne essék, nem akarja kisebbíteni az előítéletek ártó jelentőségét, amelyet csak fájdalmas konoksággal lehet enyhíteni: „Apám is állandó bizonyítási kényszerben élt, mindig azt mondta: nekünk többet kell tenni azért, hogy elfogadjanak.” A könyv szereplői vallomásuk szerint valóban rengeteget tettek ezért, ráadásul szinte mindegyiküket támogatta a tehetség mellett a szerencse is – többnyire megint csak egy-egy segítőkész ember személyében.

Természetesen a többségük nem mondható kifejezetten szerencsésnek, és a tehetség is olyan dolog, amely ha van is, nem biztos, hogy időben és a megfelelő körülmények között bukkan elő, azt pedig mondani sem kell, mennyire így van ez akkor, ha valaki cigánynak születik a mai Magyarországon. Az esélyek természetéről, az esélyeket meghatározó tényezőkről a szociológia hivatott megállapításokat tenni, a szerzőnek nem szándéka belekontárkodni e tudományba. Csupán azt mutatja meg, hogy a fölemelkedés, a kitörés általában egyáltalán nem üstökös módjára történik, hanem generációk egymásra épülő erőfeszítéseinek eredményeképpen. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy a cigányok is „tudnak, ha akarnak”, hanem arról, hogy az akaráshoz is megfelelő feltételek, adottságok kellenek. Például a családi és az iskolai körülmények olyan minimuma, amely legalább annyit biztosít, hogy ki-ki felismerje, belássa és átérezze az igyekezet, a törekvés hasznát és értelmét. Attól tartok, hogy manapság a dolgok éppen az ellenkező irányban haladnak ebben az országban. Egyre csökken azoknak a roma családoknak az aránya, ahol a szülők elindulhatnak a kezdeti szerény sikerek – és már a munkavállalás puszta lehetőségét is ide sorolom – útján, példát adva ezzel a következő nemzedéknek.

A könyv egyik interjúalanya elégedett volna, ha bizonyíthatná „azt a nyilvánvaló tényt, hogy ugyanolyan körülmények között a cigány gyerek ugyanolyan teljesítményre képes, mint a nem cigány, s hogy ez igaz egy egész falu lakosságára is”. Csakhogy pontosan ezeknek az azonos körülményeknek a megteremtésétől húzódozik egyre inkább a többségi társadalom, vagyis a feladat hovatovább kizárólag az egyéni áldozat- és segítőkészség kérdésévé válik. Innentől kezdve pedig a rászorulók felől nézve végképp rengeteg erőfeszítés és a vakszerencse kérdésévé válnak a kitörési lehetőségek. Ez pedig fölerősíti a jó, a követendő példák jelentőségét és hasznát, ezzel együtt e kötet érdemeit.

„Ne akadályozzon a balsors, a többi az én dolgom” – írja a szerző az előszóban. Igen, ez nemes és szép gondolat, a kérdés csak az, hol húzódik a balsors határvonala az egyén felől nézve. Márpedig számomra ott, ahol kinek-kinek az esélyeit különbözőképpen mérik ki. Nem is kérdés, hogy elismerés jár a többlet-erőfeszítésnek. De mit érdemelnek azok, akik könnyíthetnének mások többletnehézségein, mégsem teszik? Szále László kötete kapcsán éppenséggel ezen is eltöprenghetünk.