Farkas István ismert józsefvárosi muzsikus műhelye a Bérkocsis utca 41.-ben található. A vonós hangszereket javító és készítő mester boltja – egyben a Reményi Ede Cigányzenész Szövetség központja is – 2009-ben költözött ebbe a tágasabb helyiségbe. A korábban a Népszínház utcában működő üzlet ajtaja jó időben folyamatosan nyitva áll, nagy a jövés-menés, sokszor az utcán (az ajtó előtt) is álldogál egy-egy kisebb csoport. A forgalom részben annak köszönhető, hogy – a vendégek állítása szerint – Farkas úr olcsón és megbízhatóan dolgozik, ugyanakkor a legtöbben mégsem a hangszerek, hanem a hírek miatt fordultak meg itt. Az elsősorban vendéglátóiparban dolgozó cigányzenészek számára a műhely olyan találkozóhely, ahol megvitathatják az élet dolgait, megoszthatják egymással munkatapasztalataikat és akár átadhatnak egymásnak munkákat is.

A Nagyfuvaros és Bérkocsis utca sarkán álló üzlethelyiséghez délután kettő után pár perccel érkezem. Néhány plakát van az üvegajtóra ragasztva, nem lehet belátni. A boltban még sötétség, csak az ajtón beszűrődő fény meg egy kis asztali lámpa világít. Közben meglátom a feliratot is: Reményi Ede Cigányzenész Szövetség. Kopogásomra Farkas István nyit ajtót, míg lámpát gyújt, körbenézek.

Az üzlet – illetve a szövetség központja – három nagyobb helyiségből áll. Az utcáról betérőt régi bútorok, asztalkák, székek fogadják, fényképes tablók a falon. Több négyzetméteren kinagyított régi fotók a szövetség tagjairól, fellépésekről, csoportképek régi zenekarokról, éttermi életképek, plakátok. Hangszert itt szinte egyáltalán nem látni. Később, a beszélgetés során kiderül, lényegében ez a fogadótér klubként funkcionál. Az ettől jobbra lévő helyiségben íróasztal, Farkas úr és a szövetség irodája egyben. A galérián vannak a hangszerek. Mindebből kitűnik, hogy a korábbi, Népszínház utcai bolttal szemben itt a hangszerjavítás, a műhely funkció háttérbe szorult, és a közösségi tér a fontosabb. Persze ez egyszerűen abból is adódik, hogy a régi kis üzletet látványosabban töltötte ki a műhely, a hangszerek.

Beindul a délután, jönnek a vendégek. Van, aki hegedűtokokat hoz, más a hangszerét jön ragasztatni, többen csak benéznek információért vagy beszélgetni. Sokan órákat töltenek itt, hátha akad valamilyen felkérés, munka. Néhányan cigarettára gyújtanak, belehallgatnak a beszélgetésbe, aztán mennek tovább. Közben telefonon keresik Farkas urat, hol munka, hol alkatrész ügyében.

Megfogott, hogy az ön boltja találkozóhely is. Kik járnak ide?

A törzskör, a Reményi Ede Szövetség tagsága, előadóművészek, főleg kerületi zenészek. A vásárlók mind kollegák. Az árak is alacsonyak, méltányosak. A törzsvendégek jelentős része még a rendszerváltás előtt vált cigányzenésszé. Az állami vendéglátóipar felbomlása sokuk számára tragédiát jelentett, hiszen a privatizáció és a divat megtizedelte az élő cigányzenét szolgáltató éttermek számát. A legtöbb vállalkozó nem költ többé élőzenére. A nyolcvanas években sokan külföldre is kijártak dolgozni. Mára ennek a lehetőségnek is befellegzett, a divat új zenei irányzatoknak kedvez. Itt nap mint nap megvitatják a szakma dolgait, mesélnek a régmúltról, elmondják a jövőbeni elképzeléseiket. Nagyon sok ember megfordult itt a műhelyben. Tudja, mintegy baráti körként is funkcionál a társaság. Itt, a nyolcadik kerületben ez néhány száz embert jelent, aki ismeri egymás búját-baját, családi problémáit.

Egy éve átköltözött ide, a Bérkocsis utcába. Miért?

Mert a tulajdonos eladta a helyiséget, de továbbra is a környéken kerestem helyet a boltnak, mert hát itt az ismeretség, és ötven éve lakom a Népszínház utcában. Közel enynyi ideje is dolgozom a kerületben, minden ide köt a Józsefvároshoz. Az első bolt 18 éve nyílt, szinte egy időben a megalakult Reményi Ede Szövetséggel. A szervezettel karöltve létezem. Sajnos a vevőkörben sok munkanélküli van, így az üzleti rész is nagyon visszaesett, és én is módosítottam a tevékenységemet. Most már szakmai közvetítéssel is foglalkozom: rendezvényekre, partikra ajánlok zenészeket, zenekarokat.

Honnan jönnek a megbízások?

Elsősorban esküvők vannak, illetve magánpartik, családi események, születésnap. Nagyon ritkán van protokoll meghívás, amikor egy nagyobb vállalat, cég rendez zenés műsorral egybekötött estet.

És hogy terjed a híre? Szájról szájra?

A boltról igen. Arról, hogy rendezvényekre igény szerint közvetítést vállalunk, azt azonban már reklámozzuk.

Mikor lehet itt találni?

Mostanában délutánonként vagyok itt, úgy hatig-hétig, jöhetnek a vásárlók tömegesen (nevet).

Előfordul, hogy tovább maradnak?

Van olyan is. Ez a kollegáktól is függ. Mikor jó témát találunk, néha hajnalig is.

Milyen lehetőségei vannak ma egy vendéglátós muzsikusnak?

Sajnos teljesen ki vannak szolgáltatva. Képzeljen egy olyan munkahelyet, ahol azt mondják, hogy „csak akkor jöjjenek, ha telefonálok”. Mondjuk, ha van az étteremben ötven vagy száz fő, akkor hívnak. Nekünk borotválkozni, készülni kell. Nem várhatjuk minden este a telefont. De sajnos ez kilencven százalékban így van. Milyen megalázó helyzet! A baj az, hogy nekünk komoly felkészültségi időszak van a hátunk mögött, 15-20 évet tanulunk, hogy a vendéglátóban megfeleljünk, máshoz nem értünk. Gyerekként a térre sem tudtunk kimenni játszani. El voltunk foglalva a magunk munkájával, a tanulással. Máshoz nem értünk, mert sajnos a zene, a művészet az ilyen dolog. Meg aztán, amikor egy negyvenéves ember akar szakmát váltani, halvány gőze sincs, hol fogadják be.

Önnek a hangszerjavítás egy ilyen váltás volt, nem?

Igen, én még talán időben tudtam váltani, és egy rokonszakmára. De ezt nem mindenki tudja megtenni. A rendszerváltáskor valahogy előrelátó voltam. Éreztem, itt a szakmában valami változás lesz.

Fiatalok is járnak ide?

Nem nagyon mondhatom. Nekik más az érdeklődési körük. Inkább a középkorúak. Akik eltöltöttek már 20-30 évet a szakmában. Sok fiatal muzsikus komolyabb szintre megy, akadémiára járnak idehaza, többen külföldön tanulnak. Például (mutat az egyik bekeretezett fotóra) ő, a Béluska (ifj. Horváth Béla hegedű- és brácsaművész – a szerk.) kint diplomázott New Yorkban, a legjobb iskolában, a híres Zuckermannál, és kint is maradt, ott tanít. A fiam is zenész, zongorista. De hát ritka a munka. Az utolsó húsz évben rosszabb lett a helyzet. A rendszerváltás után jött a privatizáció, a magánvállalkozók. Parlagra kerültünk, a farkastörvények érvényesülnek. Ez alatt azt értem, nincs egységes tarifánk, nem tudjuk érvényesíteni az érdekeinket, a fizetés személyes alku tárgya. Változó, ki ad többet, ki kevesebbet, vagy ki nem akar fizetni érte. Nagyon sok muzsikus fekete munkás. Ez nem tesz jót a szakmának. Az is közrejátszik, hogy a szakmába nem a vendéglátós szakemberek jöttek, hanem akinek tőkéje, pénze volt, és ők másképp látják a világot. Pedig a vendéglátás üzlet az országnak is, üzlet mindenkinek. Budapest világvárosi szinten a zenéjéről volt híres, itt lehetett szórakozni, olcsóbban, mint máshol, éjjeli mulatók voltak. Ezért is szerettek Magyarországra járni a külföldiek.

Sok zenész alkalmazkodott az igényekhez, más műfajokat is kezdtek játszani.

Persze. Mi, vendéglátós muzsikusok mindig tudtunk alkalmazkodni. Mert más igény volt harminc éve, ötven éve és jelenleg is. Az én időmben, az ötvenes években két hangszeren kellett tanulni, tánczenét is kellett játszani. Megkövetelték.

Hallottam, hogy esküvőkre újra népszerű cigányzenészeket hívni.

Nézze, a cigányzenét nem lehet kitörölni, mert ez végeredményben magyar zene, csak a cigányok játsszák. Ötvöztük, színeztük, végeredményben ez a magyar nép zenéje, és mi ezt képviseljük. Egy időre lehet, hogy el tudják tüntetni, a politika vagy a gazdasági helyzet miatt. De ez hagyomány, mint a spanyoloknál a flamenco, a franciáknál a sanzon. Nem megy ki a divatból. Itt a kerületben, egy nagyon jó dolog történt a szakma szempontjából. Egy ötvenegy tagú cigányzenekar alakult tavaly augusztusban munkanélküli muzsikusokból. A Józsefvárosi Cigányzenekar közhasznú illetve közcélú foglalkoztatás keretében az önkormányzat hozzájárulásával működik. A Magyar Kultúra Napján mutatkoztunk be a cigány kisebbségi önkormányzat színháztermében. (A nagyszabású koncert nyitódarabját maga Farkas István komponálta – a szerk.)

Ez dicséretes dolog. De kulturális életről egyébként nem lehet beszélni. Általában és itt a kerületben is lehangoltság van. Napi gondok foglalkoztatják az embereket, nincs, ami egy kicsit élénkítené őket. A középkorú réteg pedig végképp a tévéhez van kötve. Nincsenek táncos helyek, ahova szívesen elmennének a nyugdíjasok és a középkorúak is. A fiataloknak több lehetőségük van, de a középkorúaknak szinte semmi.

B. M.

Fotó: Biró Angelika