Részlet Ágnes és Roland titkos levelezéséből. A főszereplő arra kéri az oláhcigány fiút, meséljen a családjáról, életéről, múltjáról…

Muro dad (apám) tizennyolc volt, Muri dej (anyám) tizennégy, amikor egybekeltek. Apám szülei anyámat már gyereknek kinézték a fiuknak, és ahogyan illik, elmentek a családhoz – Te aven baxtale! Avilam, te mangavas tumara sha! (Isten áldjon benneteket! Kéretni jöttünk a lányotokat!) – köszöntötték anyám szüleit –, és megegyeztek, hogy a lány az apámé legyen. Két lovat adtak foglalóba, minek akkor olyan ára volt, mint egy kisebb háznak. Meg adtak hozzá egy vastag aranyláncot is, amin egy hatalmas aranymedál csüngött a szenvedő Jézussal és Máriával. Anyám azt a haláláig hordta. Apám az egész életében arra készült, hogy anyámat elvegye, lasho rom (jó cigány) legyen. Anyám rá sem nézhetett más emberre az apámon kívül. Hetente egyszer találkozhattak, persze úgy, hogy ott volt mindenki körülöttük. Természetesen anyám szűzen ment férjhez. Soha nem vette volna el apám, ha előtte bárkivel együtt lett volna. A legnagyobb szégyen.

Apáméknak sok lovéjuk volt. Jól éltek a kupeckedésből. Muro dad, lasho grastari sas (Apám igazi lókupec volt). Mármint, igazi lókupec volt az apám. Jóformán ande lesko rati sas (a vérében volt) a mesterség. Ja, hogy értsd: a vérében volt a kupeckedés. Anyám úgy mesélte nekem, hogy az volt az első szavam: grast. Mármint, hogy ló. Egész álló nap apám után jártam. Nagyon szerettem a lovakat.

A legjobban a Baxtaloér (Szerencsés) voltam oda, akit én húztam ki a kanca seggéből. Azt látni kellett volna! Apám tudta, hogy elvitte a szívemet ez a jószág. Odaadta volna az életét is nekem, de nekem nem kellett semmi más, csak ez az egy, a Baxtalo. Látta ezt apám, megengedte, hogy az enyém legyen. Mindennap megtisztítottam a sörényét és úgy nyereg nélkül felültem rá, úgy mentem megjáratni. Mindig a fülébe súgtam neki, hogy mit csináljon. Istenemre mondom, ez a jószág értette minden szavam. Mindig szót fogadott.

Amikor jókedve volt a lónak, nyikorgó hangot adott ki magából. Olyan: hiiiii, hiii. No, innen lehetett tudni, hogy a Baxtalónak jó kedve van. Szerettem azt a lovat.

Ági válasza:

Miért hívták pont Baxtalónak a lovadat?

Roland válasza:

Ej ez a romni (cigány nő), de kíváncsi természet. Hát téged miért hívnak Ágnesnek? Miért nem vagy inkább Julis? Ti nők nem tudtok várni egy percet sem, igaz? No hát várd csak ki a sorodat, hadd mondjam tovább a történetet. Ki látott már ilyet, hogy beleszólnak a mesélésbe?

Annak különben nagyon egyszerű a története. Apámnak volt egy különös szokása: ahogy meglátott egy állatot, egyből tudta, mi legyen a neve. Ránézett és megmondta, mi lesz, látta, hogy milyen a természete. Volt köztük Buzhanglo, vagyis ravasz, Godyaver, aki nagyon okos volt, meg a Dilo Barnavo (barna buta), Zoralo Kálo, az erős fekete. Na ő gyönyörű volt! Így lett az én lovam Baxtalo. A szerencsés.

Apámat mindenki tisztelte ám! Ő lasho krisako (phuro rom si) (tiszteletreméltó öreg cigány)! Érted? Olyan cigány volt, akit mindenki tisztelt a faluban. Ha kiment a házunk kapuján, a fekete kalapját mindig a szemébe húzta, megpödörte a bajuszát és bőszen rágta a szája szélébe biggyesztett fogpiszkálót. Vékony volt, lógott rajta a fekete nadrágja. Anyámnak odavetette: Ashon Devlesa! (Isten áldjon!) Majd jövök. Én is utána szöktem. Anyám soha nem kérdezte, merre megy az utunk, intett nekünk a kezével és már fordult is vissza a húsos fazék felé.

So-j (so si) shukar shavo? (Mit csinálsz te fiú?) – kérdezték tőlem az úton a cigányok. Apám akkor vette csak észre, hogy én is ott vagyok. Nem tudott visszazavarni. Az Istennek sem akartam elmenni tőle.

Mindig olyan akartam lenni, mint amilyen ő. Isten volt nekem. Ha ment a piacra, ott kullogtam a nyomában. Küldött volna vissza, de én hol mentem volna el tőle?! „Grastari som muro dad! (Lókupec vagyok apám!)” Érted? Lókupecnek tettem magamat. „No jó van, pustis tut!” (Pusztulj innen!) És jól megcsapkodta a hátamat.

Fent vagy még, vagy már régen elaludtál, Drágám?

Ági válasza:

Hm. Honnan tudtad? Hol is tartottál?

A malacoknál talán?

Roland válasza:

No jól van! Tudod, kivel játszol, kis rafinált! Holnap cyber találkozunk?

Ági válasza:

Ne, ne, ne! Ne menj még el! Nem leszek ostoba!

Nem jött válasz. A másnapi levelében ugyanolyan egyszerűséggel folytatta a mesélést, mintha be sem fejezte volna egy nappal ezelőtt:

Egyszer csak, szinte egyik napról a másikra apám nagyon lesoványodott. A tüdőrák, baro nasvalo-j (nagy betegség), rohadt cigi. Három hónap alatt elvitte a harmincöt éves apámat. Anyám fél évre rá utána halt. Egy kriptába temettük őket. Hatalmas temetésük volt. Szőnyeggel borítottuk a sírhelyüket, tettem bele nekik egy tágas karosszéket, pipát, dohányt készítettem a koporsója mellé. Pénzt is hagytam neki bőven. Ahogy kell. Legyen miből költenie a másvilágon. Mondjuk apámat nem kellett félteni, mert ő a semmiből is pénzt tudott csinálni. Szóval: hatalmas zenekarral kísértem őket utolsó útjukra. A kedvenc nótáját húzattam anyámnak. Várjál csak, azt ismered, hogy:

Hullin patrolale!

Sharaven ma tele,

Te na pinzharen ma,

Mig chi muri mamo!

Mir te merav mamo?

Kam chi erdemli les

Sar muri dej te merel i luma!

Hallanod kellene. Ahogy együtt énekli az összes cigány. Megszakad az ember szíve.

Ági válasza:

Miről szól a dal?

Roland:

A halálról, az elmúlásról. Na várjál, nézzük csak:

Hulljatok levelek!

Takarjatok be engem,

Ne ismerjen meg,

Még az anyám se!

Miért kell meghalnom anyám?

Nem érdemlem ezt,

Mint az anyám meghaljon,

Inkább haljon meg a világ!

Valami ilyesmi. Nem hallottad még soha? Ja, tényleg. Ugyan honnan hallhattad volna. Te nem jársz cigányok közé. Gazhi dilo! (bolond magyarasszony!)

Ágnes válasza:

Hagyj! És mi történt azután?

Roland:

Mi történt volna? Megváltozott minden. Engem Gyömrőre küldtek a nagybátyámhoz. Most is itt lakom. Feladtam a lókupeckedést. Vállalkozó lettem. Enyém a Kéklagúna. A többit már tudod.

„Ennek az embernek az arcára van írva az egész élete” – tört rám a felismerés, miután elmesélte nekem ezt a történetet. Ott bújik meg a kemény arcvonásaiban.

Válasz Ági:

Sajnálom. Nem akartam, hogy szomorú légy.

Bárcsak nekem is megtanították volna ezeket a dalokat. Nem ismerem a nyelveteket, ami az enyém is lehetne. Nekem apám soha nem mesélt effélékről. Nem jártam lóvásárban sem. Azt se tudtam, hogy van ilyen. Nem tanítottak engem énekelni és nem átkoztak engem a nyelvünkön. Mindig csak azt hallhattam, hogy a származásom egy csorba, amit apám kiköszörült. Pedig ahogy téged hallgatlak, egy csodás világ nyílik meg előttem, aminek (a legnagyobb sajnálatomra) én nem vagyok a részese. Igazából nem ismerem egyetlen rokonomat sem. Fogalmam sincs a gyökereimről.

Ja és tudod mi a legfurább? Hogy nem is vagytok lopósok? Mert nem vagytok, ugyeJ?

Válasz Roland:

Kis dili romni! Nekem ne küldd a mosolygós jeleket! Tinektek nincs is nyelvetek!

A cigányok között is többféle csoport van. Én oláhcigány vagyok. Te romungrica (muzsikus cigány lány) vagy. A romungrók ugyanúgy beszélnek, mint a magyarok. Elmagyarosodott cigányok vagytok. No de ennyire? Csak egy muzsikus cigány képes hozzámenni egy senkiházi gazhóhoz. Ezért nálunk vannak olyanok, akik leköpnének. Ennél már csak az nagyobb bűn, hogy én szóba álltam veled.

A muzsikusok és az oláhok soha nem voltak jóban. Szerintünk ti már nem is vagytok cigányok, mert nincs igazi kultúrátok, nekünk viszont csak az van. Chori (szegény) apám, Isten nyugtassa! Ha tudná, hogy én kivel teszem magam?! Megölne! Ráadásul az a nagyon dilino férjed is…

Válasz Ági:

Ne bánts, kérlek! Őt se.

Válasz Roland:

Te mindig ilyen, hogy is mondjam: finomkodva beszélsz? Még: „Ne bánts kérlek! Őt se bántsd!” Hát akkor mit mondjak: Jó van szép testvérem. Örülök, hogy elvetted a nőt, akinek mellettem lenne a helye! Ashon Devlesa! (Isten áldjon!), hogy két fiút is csináltál neki, hozzáértél a mocskos gazho kezeddel, és megteszed ma is, hogy pustis tu (pusztuljon el) a fejed!

Ott vagy most is, amikor nekem kellene főzni a finom lecsós nokedlit. Utalinav (Gyűlöllek) benneteket. Utállak.

Válasz Ági:

Én is utálom magam.

Válasz Roland:

Nem kell a szöveg. Nem hatsz meg! Hiába is próbálkozom, nem tudlak elfelejteni. Csak amikor arra gondolok, hogy képes voltál összefeküdni egy vértelen gazhóval, odaadtad magad, a gyönyörű testedet, a szád, a lelkedet. Oszt nem is szeret!

Válasz Ági:

Hát nem érted?

Válasz Roland:

Te vagy a legnagyobb bilazhavoski zhuvlyi (eszetlen némber), akit ismertem. És én mégis annyira akarlak, hogy majdnem szétszakadok. Pedig ha apám megtudná, hogy téged választalak még egyszer merelas ando lazhavo (meghalna szégyenében). Ja: Meghalna chori a szégyenében!

Válasz Ági:

Nem akarok a szégyened lenni!

Válasz Roland:

Pedig az leszel! Hallod magad, dili? Engem senki nem állíthat meg, ha gazhi (magyar) lennél, akkor is kellenél nekem. Muzsikusnak is kellesz. Enyém vagy. Kész.

Meddig játszol még velem? Látni akarlak. Most. Az enyém vagy!

Ági:

Mennem kell. Holnap ugyanekkor. Ugyanitt.

Roland:

Ne csináld ezt!

Olyan hamar elszálltak a napok. Azt vettem észre, hogy eltelt egy újabb évszak és már megint hullottak a fáról a levelek. Egyre nyíltabbak és őszintébbek lettünk egymáshoz az esti szóváltásaink során. A beszélgetéseink tele voltak emlékekkel, finom élcelődésekkel, évődéssel, kétértelmű célzásokkal.

Mintha újra friss levegőt szívtam volna: kimondhattam végre minden magamba fojtott dühömet, érzéseket, kételyeket. Végre megoszthattam valakivel a vágyaimat. Hoszszú ideje már, hogy nem hallgatott meg senki sem. Meséltem neki a fiaimról, Nándiról, a szüleimről, a házról, ahol élünk. Erőt adott, megvigasztalt, korholt, ha arra volt szükség. Bátorított, hogy kutassam fel az eltitkolt családomat.