A háború utolért mindenkit.

A front elől menekülő katonák tisztekkel együtt jöttek Kapolcsra. Szedték össze azokat a cigányokat, akik tudtak muzsikálni. Apát bevitték katonának a cimbalommal együtt. Egy kicsit örült is neki, mert azt gondolta, hogy így megússza a gettót. Banyák Kálmán volt a prímás, az apja meg a kisbőgős. Összesen heten voltak. Még karmester is volt köztük. Egész nap tanulni kellett a nótákat. A jegyzői irodában kellett minden este muzsikálniuk a magyar és a német tiszteknek. Egy pár nap múlva megindultak. Nyárádon álltak meg. Sembergert is bevették a zenészek maguk közzé – aki Apa jó barátja volt –, pedig ő szabó és nem zenész volt. Gonda százados volt a zenészek parancsnoka, aki nagyon szerette az Apát, ezért őt Nyárádon leszereltette. Sembergernek pedig gyalog kellett Apával hazajönnie, hogy a katonaruháját visszavigye.

Magával mi történt?

Újra összeírtak bennünket. Jött a csöndér tiszthelyettes, hogy az udvart senki sem hagyhatja el. Az Alsó utcából jött fel a Csicsa Rozi néném azzal a hírrel – fölszökött, mert ők sem hagyhatták el az udvart –, hogy egy héten belül visznek el bennünket. Közben meg ki voltam írva, hogy mint leventét visznek Németországba. Azt gondoltam, így talán megmenekülök. Annyira sírt anyám, hogy nem mentem el a leventékkel. Amikor kisírta magát, mégis a leventék után mentem Tapolcára, mert féltem, hogyha megtalálnak, akkor rögtön agyonlőnek. Ez szilveszter hajnalban volt, amikor a tapolcai állomáson, az ötödik vágányon megtaláltam a leventéket a vagonban. Amikor meglátott a Reményi főoktató, megkérdezte, hol voltam. Mondtam, hogy az anyám beteg. Szerencséd, hogy eljöttél! – mondta. Mindenkitől elbúcsúzott, csak tőlem nem. Annyian voltunk a vagonba, hogy nem tudtunk leülni. Éjjel-nappal mentünk kilenc vagy tizenegy napig. A tengerparton álltunk meg, azt mondták Stetiben. Innen gyalog mentünk hosszú ideig, majd egy hídon át egy szigetre. A 15-ös barakkban helyeztek el. Hét napig voltunk ott. Megtaláltam a köveskáli unokatestvéreimet is a 24-es barakkban. Akkor hallottam, hogy a cigányokat és a zsidókat kiszedik a leventék közül, hogy elpusztítsák őket. Nagyon meg voltam ijedve. Másnap a sorakozónál a zsidókat és a cigányokat kiállították. Már tudták, kik azok. Kiléptem én is. Egy másik barakkba vittek, ahol német őr vigyázott ránk. Itt 45-en voltunk cigánygyerekek. Este odalopózott az egyik diszeli gyerek, a Berki Géza, megkérdezte: Csuti, itt vagy? Itt – válaszoltam. Az isten ba… meg, el lesztek ám égetve. Az őrnek mondta németül, hogy engedjen el. Azt mondta, csak akkor, ha hoz helyettem valakit. Virradatkor lehajtottak bennünket a szigetről, és ugyanúgy gyalogoltunk vissza, mint amikor ideértünk. Útközben többször meg akartam szökni. Közben egymással ismerkedtünk. Egy vasútállomásra tereltek. Megjelent három zárt fabódés kocsi, amikből kiugrott egy magyar tiszt nyilas karszalaggal és három halálfejes géppisztolyos német katona. Sorakoztattak bennünket. A magyar tiszt megismerte az egyik cigánygyereket, a Csucsút, aki leventeoktató is volt. Ketten félrevonultak és valamit beszéltek. Ezután a magyar nyilas tiszt és a németek visszaültek a dobozos kocsikba és elmentek, minket meg otthagytak. Azt mondta a cigánygyerek, aki beszélt a tiszttel, hogy maradjunk nyugton egy helyben, mert helyettünk másik negyvenötöt visznek el, és egy óra múlva ő visszajön és megment bennünket. Vissza is jött.

Hogy kerültek onnan haza?

A százados hozott magával egy egész disznósonkát és vagy hat kenyeret. A kofferen lett szétvágva úgy, hogy mindenkinek egyformán jusson. Felrakott bennünket a vonatra és Égerbe vitt. Fabarakkokban laktunk, és repülőtéren lapátoltunk havat. Akkor jött a Csucsú, a fekete cigánygyerek, aki be volt öltözve nyilas századosi egyenruhába. Úgy kiabált, mint az atyaúristen. Amikor megláttam, azt hittem, szörnyethalok. Többet nem láttam se őt, se a századost, aki oda vitt bennünket. Öt nap után megint sorakoztattak, mert felismertek minket az arcunkról, hogy cigányok vagyunk. Különböző koncentrációs táborokba vittek bennünket. Nagy lágerekbe kerültünk – Münchenbe, majd Stuttgartba, onnan Linzbe –, ahol lengyelek, zsidók és cigányok voltak. Nem hagyhattuk el a barakkot, én mégis kijöttem, a barakkokban Weiszéket kerestem, de nem találtam meg őket. Ismerős zalai zsidó családokkal találkoztam. A lágerben élők mondták nekünk, hogy rossz napok várnak ránk, mert el leszünk pusztítva. Felsorakoztattak és megkérdezték, hogy kinek mi a szakmája. Azt mondtam, hogy napszámos vagyok. Többen is ezt mondták, meg hentest is. Elvittek párunkat Luxemburg mellé egy tanyára német parasztokhoz dolgozni. Bába Imre is odakerült, aki azt mondta, hogy mészáros, és Mátyás Tibor is. Jó sorom volt a parasztháznál. Az állatokat etettem és mindent csináltam, amit kellett. Hamar belejöttem a gazdálkodásba és németül is megtanultam a fontos szavakat. A padlásszobában aludtam. A gazdával és a lányával ettem. A lány annyira szeretett, hogy ki volt értem fordulva. Nekem nem kellett. Én mindenáron haza akartam jönni. Gondoltam, hogy innen a Jóisten majdcsak hazavisz. Öt nap múlva sírva jött a Rezső – aki a velem szemben lévő tanyára került –, hogy a gazda ráfogta, hogy ellopott egy pulóvert. Ő mondta, hogy Luxemburgban leadnak hármunkat. Az irodában kijelentették, addig nem visznek vissza, míg másik nem lesz helyettünk. Amíg a lányok – akik bekísértek a városba – a fényképésznél voltak, mi elmentünk. Luxemburgból elindultunk hazafelé.

Merre vették az irányt?

Gyalog kiértünk Luxemburgból. Egy kocsi mellett magyar katonát láttunk. Szebb jövőt! – köszönök neki. Hát te, magyar vagy? – kérdezte. Kiderült, hogy a nyíregyházi huszárok tiszti kocsisa volt. Mondtam neki, hogy leventék vagyunk, és itt kevergünk. Még kérdeztem, hogy nem lehetne-e hozzájuk beállni. Jöttek a tisztek és ők is meghallgattak. Egy órán belül beöltöztettek katonaruhába, és máris önkéntes nyíregyházi huszárok lettünk. Lovat is kaptam, de nagyon féltem a lótól. Három hétig volt kiképzés és gyakorolni kellett a lovaglást. Egyszer leestem a lóról, amikor egy sédet ugrattunk át. Összeestem, és nem tudtam felállni. A százados a legjobb, Edit nevű lovát adta oda nekem, mikor megtudta, hogy kapolcsi vagyok, mert Kapolcson a Hegyi Pistáéknál volt beszállásolva, és ott jól érezte magát. Jól éreztem én is magam a huszároknál, mert az önkéntesek dupla adag kaját kaptak. Elő is léptettek. Első napon egy csillagot, rá harmadik napra még egyet kaptam, de nem varrtam fel – mert ha a névsort kellett volna összeírni, azt nem tudtam volna –, hanem a zsebemben hordtam. Gondoltam, így majdcsak hazakerülök. A tiszt minden héten hazajött Magyarországra. Három hét után lefújták a gyakorlatot. Lóra! – jött a parancs, megyünk a luxemburgi állomásra munícióért, és utána megyünk a frontra. A negyedik század első rajában voltam. Addig csak karabélyom volt, most már géppuskát adtak. A tiszt lovagolt előttem. Egy hídon mentünk keresztül, amikor töméntelen mennyiségű repülőgép jelent meg felettünk. Csak úgy feketedett az ég tőlük. Mint a kányák, úgy köröztek. Mellettünk megmozdult a fenyves erdő, és onnan lövöldözték a németek a repülőgépeket. Egy repülőt lelőttek, az füstölve zuhant a városra. Egyszer csak elkezdték szórni a bombát. Mozgott alattunk a föld. Az állomást a földdel tették egyenlővé. Nem sebesültem meg, de elmentem a gyengélkedőre, hogy ne kelljen menni a hullákat összeszedni. Az orvos nem talált betegnek. Erre a Horváth Ferenc tizedes pofon vágott. Amikor megtudta, hogy én is önkéntes tizedes vagyok, akkor nagyon húzta magát. Az egyik vonatállomáson álltunk meg. A tizedes elment, hogy hoz buszt, ami a kórházba visz bennünket. Jött egy vonat, arra fölszálltam. Igen ám, de az meg Luxemburgba vitt. Ott átszálltam egy másik vonatra, azon egy magyar család is utazott nagy ládákkal. Jöttek katonák igazoltatni. Erre én befeküdtem a ládába, mert megengedte a magyar férfi. Egészen Bécsig jöttem velük Berlinen át. Bécs előtt azt mondta a férfi: Mi megyünk Hegyeshalomba, majd Pestre. Most arra kérem, az isten hírével hagyjon bennünket, mert erre már magyarok vannak, és itt már nem tudok segíteni.

Honnan tudta, hogy merre kell menni Magyarországra?

Este volt, egy asszonyt kérdeztem meg, merre kell Sopron felé menni. Az mutatta meg az irányt. Aztán egy sebesülthöz csatlakoztam. Egy étteremben vacsoráztunk fasírozottat. Ugyanott gyűléseztek a németek, ott hallottam tőlük, hogy hol vannak az oroszok. Kértem a Jó Istent, hogy bárcsak jönnének már, mert akkor megmenekülnék. Azt mondta a sebesült, hogy menjek vele és majd nekem is kérünk útlevelet. Bementünk a nyilas párt helyiségébe papírért. Megmondták, hogy hol adják az útleveleket. Lejelentkeztünk. A gyereknek hamar elkészítették a papírjait, nekem nem volt semmilyen igazolványom. A tiszt azt mondta, menjen úgy, ahogy eddig tette. Végül a parancsnok, a Bajor őrnagy kikérdezett, s megíratta nekem az úti okmányokat. A Jóisten áldja meg érte. Vonattal mentem Sopronba, majd gyalog Szentgotthárdra, onnan a meszes mozdonnyal Szombathelyre. Az árokparton elaludtam. Egy német teherautó jött tele krumplival arra, megállítottam. Elvittek – a krumpli tetején hasaltam – Tapolcára. Ottan bementem a Domonkos kocsmába, s ott volt kapolcsi csöndér tiszthelyettes meg a fő nyilas, S. is, aki nagyon szerette a családunkat. Jó napot! – köszöntem. Szervusz, fiam! – mondja a csöndér. Megkérdezték, honnan jövök. Bécsből, ahol kórházban voltam – mondtam. Úgy körül van véve az német ágyukkal, hogy az orosz oda a lábát be nem teszi! Elhoztak haza Kapolcsra. Egyenesen az őrsre vittek, el kellett mondani a csöndéreknek, a legénységnek, hogy mit láttam – és ezzel hazaengedtek.

Mikorra ért haza?

1945. március 16-án itthon voltam. Vasárnap volt és rögtön a templomba mentem. Nagy szerencse volt, hogy a családomat mégsem vitték el, de mindennap rettegve aludtam, mert tudtam, hogy jön a körözésem.

A front akkor már egész közel lehetett?

A falu tele volt némettel. Vonultak vissza és állandóan légiriadó volt. A Tobánban, a két part között ástam egy bunkert – még ma is megvannak a gödrök –, ahova a szüleimet rejtettem. Nagyon féltem, ezért azt mondtam a gyerekeknek – vagy hatan voltunk az itthon maradottak –, hogy szerezzünk puskát, és alakítsunk egy csapatot. Ha jönnek a csöndérek a családért, akkor kinyírjuk őket. Peszleg Pista – a molnár fia – azt mondta, neki két puskája is van, meg egy golyós levente puska. Meg is csináltuk volna. Lejöttem a faluba a Szíjártó Józsihoz. Akkor esett egy bomba a kis házukba az öreg Szíjártó bácsi mellé – aki éppen a ludat tömte –, de nem robbant fel. Jön a Jóska és mondja: Gyorsan menj, mert a szüleidet két német a bunkerban megtalálta, és ki fogják nyírni. Egy lengyel puska volt nálam, amit a nagykabát alá tettem, azzal futottam a bunkerhoz. Ott állt a két német, az egyiken már az Apa hétköznapi nagykabátja, a másik meg SS ruhában volt. Megvan, Apa? – kérdeztem. Megvagyok – válaszolta. És a ruha? Magyarul mondta, aki beöltözött, hogy ő pesti SS katona és a ruhát a Papától elkérte, hogy menekülni tudjon. Ha nem adta volna Apa oda a ruhát, mit csináltál volna? – kérdeztem. Agyonlőttem volna – mondja. Neked van fegyvered? Nincs – mondta. Erre elővettem én az enyémet. Apa kiáltott: Ne bántsd, fiam! Hadd meneküljön meg a szegény.

A másik katona német volt és egy szót sem tudott magyarul. Én igazítottam el, hogy merre meneküljön. Egypár hét után fogták el a németet az egyik padláson, ahol bujkált. A magyar SS három hétig velünk maradt. Ő mondta, hogy az oroszok talán már Petenden vannak. Vele mentem fel Királykőre, a szikla tetejére, onnan néztük, hogy hogyan menekülnek a németek. Az unokatestvérem, Horváth Dezső is velünk volt, melléje lőttek. Azt mondja az SS gyerek: Pucoljunk innen, mert a következő lövés már pontos lesz. A nagy Takács ház mellett értünk le. Az udvar tele volt ágyukkal, tigristankokkal és németekkel. A ház alatt nagy pincék voltak, azokba ment az egész falu népe. A Szíjártó Józsi bement megnézni az apját. Mi is vele mentünk. Olyan nagy lövöldözés volt, hogy nem tudtunk kijönni. Az udvarból lőtték az oroszokat, azok meg lőttek ide. Mondtam az SS gyereknek: Mentsél meg! Maga mögé fektetett, hogyha őt éri is a golyó, akkor talán én még megmaradhatok. A fejemet a két lába közé vette. Reggelig ott voltunk, de nem történt semmi. Itt is úgy volt, hogy az érdemesebb nép hátul volt, a szegényebbje került az ajtóhoz. Nem tudtuk, hogy mi van kint.

Hogy jöttek ki?

Azt mondták, hogy föl vagyunk aknázva és fölrepülünk. Toppancs Lajcsi és a Buda Gábor kisbíró látták, hogy hun megy a zsinór és elvágták. Így nem robbantunk fel. Indultam kifelé, hogy megnézzem a szüleimet. A kapuban meg ott állt egy hatalmas orosz. Elöl mentem. Davaj, davaj – mondta. Mindenki menjen oltani a házát, mert kigyulladtak. Az egész falu égett. Orosz vagy? – kérdeztem magyarul. Igen – mondta. Hajtsd le a fejed! Átöleltem és összevissza csókoltam. Mondtam neki: A Jóisten áldjon meg. Cigányszki vagyok. Nagyon várlak benneteket. Hol a picsába voltatok idáig. Nem értette, mit mondok. Az SS gyerek tolmácsolt nekem, mert ő tudott oroszul is. Épségben megtaláltam a szüleimet. Mondom nekik: Apa, itt bent vannak a faluban az oroszok. Dehogy vannak itt, mert még németekkel van tele az országút – mondja. Nem hitték el, hogy itt vannak, és hogy megcsókoltam egyet. Hányan vannak? – kérdezték. Egyedül volt. Már dél is elmúlt, de egy orosz se jött. Szégyenben maradtam. Aztán estefelé annyi orosz érkezett, hogy itt olyan fűszál nem volt, amelyiket orosz katona át ne lépett volna. Mondtam Anyának: Most meg vagy elégedve? Így maradt életben a családom.

Mihez kezdtek a háború után?

A Takács birtokon megalakult a kis tszcs. A szegény emberek nem tudtak írni, olvasni. Ezért Horváth Jenő bátyám lett ott a könyvelő. Amikor megnősültem, a feleségem belépett a tszcs-be. Én csak bedolgozó voltam, mert közben eljártunk muzsikálni. Azt mondtam: büdös parasztok, azért is valagba rugdostatok, amiért a földeteken, a hátunkon vittük a fát, most nektek sincs földetek. Ennek akkor örültem – a bosszú volt bennem –, amit később már nem találtam jónak. A forradalom után léptünk ki a tszcs-ből, és mindketten elmentünk Veszprémbe, a Bakony Művekhez dolgozni.

Magukat biztosan nem érintették az ötvenes évek beszolgáltatásai?

Amikor a nagygazdákat kulákoknak nevezték, nekünk kellett felmenni a padlásokra és lesöpörni azokat.

Miért magukkal végeztették ezt a munkát?

Bennünket, cigányokat írtak ki és azt mondták, ha nem megyünk, nagy bajunk lesz belőle. Elő volt írva, hogy kitől, mit és mennyit szedjünk be. Széchényi Miska – aki állítólag gróf gyerek volt és ezért a rendőrök meg is verték – sárga lovát fogtuk a szekér elé, és azzal jártunk a beadást begyűjteni. Varga Gyula és a Grósz Géza – a tanácsi vezetők – jöttek velünk, ők mondták meg, hogy mit csináljunk. Ki volt írva listára, hogy kinek mit kell leadni. Ez engem nagyon bántott.

Micsoda?

Nagyon bántja még most is a lelkemet, hogy nem elég, hogy az összes zsidó holmit nekünk kellett kihordani, még a padlásokat is velünk söpörtették le. A csöndérek és a rendőrök is minket találtak meg erre a munkára. Mi vagyunk az aljaemberek. Annak vettek bennünket. Mi csak arra vagyunk jók, hogy parancsolgassanak nekünk. Bennünket ki nem iskoláztak volna. Nem élhettünk rendes körülmények között.Mi nem bántunk senkit. Miért büntet bennünket a Jóisten. Mi is Isten teremtménye vagyunk. Pedig a faluban az első kommunista én voltam.

Hát az meg hogy lehet?

Én léptem be legelsőnek 1945-ben a pártba. Mi alapítottuk meg a kommunizmust.

Hányan?

Gilicses János bácsi volt a párttitkár. A szegényebbje állt be a pártba. Volt ott koldus is, a Cser Pali – aki koldulni járt ünnepekkor –, akinek a felesége boldogtalan kis asszonyka volt. Az összes cigányzenész belépett családostul a pártba. Éjjel a gyűlésről reszkír volt ám hazajönni, mert a sötétben megbújtak a parasztok és kövekkel dobáltak meg bennünket. Kiabáltam: Dugd ki a fejed, és ne dobálódj az anyád kulák hétszentségit! Hiszen nem bántottunk. Ennek ellenére tovább gyüléskedtünk. Tettük a dolgunkat. Azt mondta Gilicses János bácsi: Ne félj, Csuti, most adunk a kulákoknak. Amelyik fa megtetszett neki az erdőben, azt már fűrészeltük is ki. Jön a gazdája – mondtam. Ne törődj te azzal! Majd adunk mi ezeknek. Nem kellett volna ezt tennünk mindenkivel, de akkor nem válogattunk. A másik pártnak Vida Józsi volt az elnöke. Amikor mi győztünk, hozzánk susmákodott, így lett főkönyvelő. Gilicses innen közben elkerült. Azt sem tudtuk, hogy kint vagyunk, vagy bent vagyunk a pártba. Gyűlések sem voltak. Nem tudom, hogy hogyan szűnt meg a párt.

1956-ra hogyan emlékszik?

Amikor a helyzet átfordult, a fehérek javára gyűlést tartottak a faluban a forradalmárok. Én is elmentem. Nem féltem, mert ott volt az összes rokonság. A parasztok között álltunk. Nekünk akartak jönni. Mi nem szóltunk semmit. Egy kés nekem is a zsebembe volt. Hegyi Pista volt ám ott az atyaúristen. Elkezdett beszélni: Gyerekek, senki senkit ne bántson és senki semmit ne csináljon, mert semmi nincs ránk bízva. Ha majd megalakulnak a törvényes szervezetek, azok döntik el, hogy ki mit érdemel. Nem kell a védtelen embereket bántani. Ezzel mindenki leállt. Ilyen súlya volt Hegyi Pista szavának. Ha ő nem beszélt volna, nagy baj lett volna a faluban. Úgy lett vége a gyűlésnek, hogy nem lett verekedés, még csak egy pofon sem csattant el. Ezután az emberek egy része elindult a Grószhoz és én közöttük mentem. Nagyon csúnyákat mondtak, hogy mit csinálnak vele. Nem tudták, hogy mit beszélnek. Odamentem valahogy a Grósz Gézához és odasúgtam neki: Géza bátyám, ne félj, nem engedünk bántani. Hogyan engedtem volna az egy szem zsidónkat bántani? Azok nem tudták, hogy zsidópárti vagyok. Az irodakulcsokat elvitték a Grósztól, de őt nem bántották. Más nem történt a faluban. Ezután a tszcs felbomlófélben volt. Ekkor lépett ki a feleségem is, és mentünk el Veszprémbe dolgozni. Megalakult a nagy tsz, és akkor nem volt mentség, mindenkinek be kellett lépnie. Akár akart, akár nem.

Nyugdíjat kap?

Dolgoztam gyárban és bányában is, és mint zenész levizsgáztam, ezáltal szerződtettek, így összecsurogtak az évek. Engem mindig csak a zene érdekelt. Hatvankét éves koromtól kapom a nyugdíjat, de mellette még zenélek, ha hívnak.

Kikkel zenél?

Az öcsém Petenden él és ő is zenél, meg a fia, és annak is a fia, ő a kis prímásunk. Egy-egy embert magunkhoz veszünk – hogy kilegyen a zenekar –, mert a gyerek tanul. Öszszeszedelőzködünk, ha hívnak, így öten-hatan, és megyünk. Sajnos elég jól elhagyott bennünket a Jóisten.

Miért?

Nem nagyon hívnak bennünket muzsikálni. Nem kellünk már.

Mit csinál itthon?

Egyedül vagyok, mióta meghalt a feleségem. Senki nem nyitja rám az ajtót. Én senki előtt meg nem alázkodok, csak a Jóisten előtt.

Ladányi András