Miként lehet feltárni, megragadni és bemutatni egy társadalmi csoport, kisebbség – esetünkben a cigányság – történetét „belső” források, dokumentumok híján? Mindenekelőtt erre a kérdésre kellett választ találnia a szerzőnek, aki kézenfekvő módon beleütközött abba a problémába is, hogy a cigányság helyzetét, életkörülményeit vizsgáló kutatások nem csupán, olykor még csak nem is elsősorban a tárgyukról, hanem a kutatók elfogultságairól, attitűdjéről, módszertani és politikai elkötelezettségeikről szólnak. A társadalomtudományok fejlődése persze arról is szól, hogy e tudományok művelői igyekeznek kiküszöbölni e megközelítési módok torzító hatásait, miközben felismerik, hogy a vizsgált kérdés (a cigányság helyzete, e helyzet okai és következményei) csak a tágabb társadalmi összefüggések keretében értelmezhető és válaszolható meg. Ez a fejlődés azonban nem egyenes vonalú, és éppen e kötet szolgál olykor elképesztő, néha már-már abszurd példákkal arra, hogyan találnak egymásra mind a mai napig az áltudományos módszerek és a tények megértésének helyére lépő elfogultságok. Ebben a témakörben jutunk igazán sok információhoz.

A könyvnek valójában csak az első szűk negyedrésze foglalkozik szigorúan véve a cigányság történetével, a kezdeteket illetően döntően Nagy Pál kutatásai alapján, aki a nem túl nagyszámú levéltári forrásból hámozza ki a magyarországi cigányság helyzetének néhány korai mozzanatát. Ő is hangsúlyozza, hogy ezek a dokumentumok is értelemszerűen a külvilág, a fensőbbség álláspontját tükrözik. Pontosabban: ennek az álláspontnak a tükrében szemlélik a cigányokat. Hogy ez mennyire így van, azt II. József „cigányügyi” rendelkezései mutatják meg a legbrutálisabban. Az uralkodó civilizatorikus megfontolásokból helyénvalónak gondolta, hogy a roma gyerekeket szakítsák el a szüleiktől „másságuk” kiirtása érdekében.

A kibontakozó magyar néprajztudomány első művelői a 19. század második felében kezdték tanulmányozni a cigány közösségeket, változatlanul abból a megközelítésből kiindulva, hogy a cél a minél gyorsabb beolvasztásuk. Ugyanakkor az első, 1893-as cigány összeírás adatai megmutatták, hogy az életforma, a letelepedettség, sőt a nyelvhasználat terén már sokkal előrehaladottabb volt az asszimiláció, mint ahogy ezt az előítéletek sejteni engedték.

Forráshiány

Amikor aztán a 20. században a kibontakozó szociográfia társadalomjobbító szándékkal figyelni kezdett a falusi szegénységre, a „hárommillió koldusra”, ennek az érdeklődésnek a látóköréből a romák valahogy kimaradtak, és csupán rendészeti megközelítésben vizsgálták a helyzetüket a hatóságok. Mivel Dupcsik a szakirodalom feldolgozására vállalkozott, innentől kezdve már nem színesítik levéltári kutatások az anyagot. El tudom képzelni, hogy ezen a téren vannak még rejtett tartalékok, és juthatunk még új ismeretekhez a romák életkörülményeit illetően. A velük szembeni viszony persze egyértelmű: az idegenkedő lenézés és távolságtartás keveredik „szolgáltatásaik” sohasem érték-, hanem baksisalapú igénybevételével.

A cigányság történeti vizsgálatának egyik legnagyobb akadálya az adathiány, amely nagyban megnehezíti, hogy képet alkossunk például arról, hogyan alakult a cigányság társadalmi szerkezete. Ezt a lyukat tömte be a Kemény István vezetésével 1971-ben elvégzett felmérés, amelynek az eredményei egészen a rendszerváltásig rejtve maradtak a nagyközönség elől. Az ekkor nyert adatok minden kutatói célzatosság nélkül is tűrhetetlennek minősültek a hatóságok szemében, hiszen feketén-fehéren megmutatták, hogy a társadalmi egyenlőség jelszavai mögött egy ezzel ellentétes valóság tenyészik.

Azt, hogy a roma társadalom a rendszerváltás nagy vesztese, lapunk olvasói számára nem kell különösebben bizonygatni.

A helyzetet Dupcsik kisebb és átfogóbb felmérések (például az 1990-ben és 2003-ban is megismételt Kemény-vizsgálat), elemzések tömegének feldolgozásával mutatja be különböző szempontokból és az eltérő kutatói megközelítéseket típusokba rendezve. Mindezt a bonyolult tematika ellenére kellemesen közérthető modorban, olykor meg-ítélésbeli bizonytalanságait is igencsak rokonszenves módon felfedve adja elő, ami kifejezetten tankönyvvé avatja a munkáját. Ezt segítik a képek és a sok grafikon, táblázat, amelyek beszédesebbek minden magyarázatnál.

Ugyanakkor éppen itt, az elmúlt húsz év bemutatásakor érez az olvasó egyfajta

hiányt, különösen a könyv címének talán túlságos bátorsággal vállalt átfogó ígéretéhez képest. Már a nyolcvanas évek végén elindult ugyanis a roma önszerveződés folyamata, először a kultúra, később a politika területén is. Porondra lépett a politikai és a civil szervezeti szférában is a roma értelmiség. Kezdetét vette tehát a cigányság szövegekben is megfogalmazott önreflexiója, politikai nézetek, elképzelések fogalmazódtak meg és csaptak össze, viták kezdődtek olyan kérdések kapcsán, mint például az érdekképviselet, a jogvédelem, az asszimiláció vagy ennek elutasítása. A túl közeli jelenidejűség és az álláspontok sokszor nehezen szétszálazható beágyazottsága különféle érdekekbe, külső – akár manipulatív – politikai szándékokba, megnehezíti persze a tisztánlátást. Ugyanakkor mégiscsak az utolsó két évtizedben beszélhetünk egyáltalán a romák „belső” történetéről abban az értelemben, hogy immár ők is megfogalmazhatják saját magukra vonatkozó kérdéseiket, a többségi társadalommal szembeni elvárásaikat.

Kovácsy Tibor

Fotók: Amaro Archív