A faluban a helyzet változatlan. Pontosabban rendkívül változatos. Már ami az időjárást illeti. Amikor éppen három éve itt jártunk („Nálunk nincs roma és nem roma…”, Amaro Drom, 2007. március), akkor is zuhogott az eső, meg most is. Ezt leszámítva viszont a Marcal közeli kis faluban sok minden megváltozott. Hogy mást ne mondjunk, az akkori mesebeli lélekszámhoz képest (333) harminccal vannak többen, a beás polgármestert pedig decemberben Somogy megye cigány díszpolgárává választották. No nem az örvendetes népszaporulat miatt, inkább azért, mert minden felnőttnek munkát ad. Tavaly harminchárman, idén már ötvenen végeznek közhasznú munkát. A kis falu szemmel láthatóan fejlődik.

Majd másfél órát vártunk a falu első emberére, mert a beteg falugondnok helyett ő fuvarozta a tavaly pályázati pénzen vásárolt kisbusszal reggel az óvodásokat Böhönyére, meg a betegeket, és akik bevásárolni indultak Marcaliba. Aztán délben az ebédet hozta a rászorulóknak.

– Esőkabátokat is akartam venni az embereknek, mert a tavaszi esőben nem tudnak kint dolgozni az erdőn, a közterületen, de nem kaptam – mondja Bogdán Imre, Somogy egyetlen cigány származású polgármestere.

Az Út a munkához programban most huszonheten dolgoznak. Nagy a feladat: a csapadékvíznek kell szabad utat adni, régiós segítséggel, valamivel több mint egymillió forintból. Az elvezetéshez maguk készítik még a betonlapokat is. Látványos az utak megújulása is, például a temető bejáratánál, ami szintén támogatással, úgy kétmillió forintba került. A kül- és belterületi utak melletti tisztítást is felvállalták, s a fát, amit összeszednek, a falu lakossága kapja meg.

– Szerintem nem a fűnyírásban, levelek gereblyézésben kell gondolkodni, csak azért, hogy valamilyen munka legyen – folytatja a polgármester. – A munkához segítő programot kihasználva olyan teendőket kell találni, ami a falut, s az itt élők javát is szolgálja. Az egykori iskola épületét alakítottuk át kulturális központtá, s udvari fedett színpadot is építettünk – meséli a polgármester. – Közös munkával készült el, csak az anyagot vettük meg. Már csak a játszótéri játékok hiányoznak, de a tervek szerint ősszel azok is meglesznek.

Egymást váltja az ötven egynéhány rátos (rendelkezési állási támogatásban részesülő) a négy és fél hónapig tartó közcélú munkában. Az eső (no meg az esőköpeny hiánya) sem jelenti azt, hogy tétlenkednének. A polgármesteri hivatalban bukkanunk rájuk a takarítást ugyancsak közhasznúban végző fiatalasszony, Orsós Imréné segítségével.

– A férjem nincs itt, ő a szomszéd faluban alkalmizik. Nemrégen jött haza Angliából. Ott, meg Németországban dolgozott csőszerelőként majdnem három évig – avat be a takarítónő, akiről később derül csak ki, hogy a polgármester unokahúga.

A szakértelemmel bíró férfiak a tanácstermet újítják fel, míg a többieket – nőket, férfiakat vegyesen – a pincében leljük meg.

– Ezt is magunk oldjuk meg, ha külső céget bízunk meg, az minimum másfél millió forintba került volna – magyarázza Bogdán polgármester, amikor szóba hozzuk, mit láttunk, amíg vártunk rá.

– Nem bújócskázunk ám, hanem fázunk... – közli mosolyogva az egyik aszszony, amikor igyekszem a pincében egy kis beszélgetés erejéig becserkészni őket. Aztán hiába minden alakoskodás, mindannyian visongva menekülnek fotós kolléganőmet megpillantva. (Nagy elégtétel ez amúgy a nem éppen bizalomgerjesztő arcberendezésű tollnoknak, hogy végre nem ő kelt riadalmat, hanem a törékeny, mindenkire kedvesen mosolygó, szelíd fotóriporter.)

A fázást persze nem úgy kell érteni, ahogy jómagam értettem: hogy lehet itt, a forró kazán mellett „fázni”, morfondíroztam, míg nagy nehezen felfogtam, hogy ez „az” a fajta „fázás”, amiben nagyon gyorsan ki lehet melegedni. A pince fala mellett a plafonig felpakolt, felfűrészelt fahasábok tanúskodnak a közhasznú „fázás” eredményéről.

„Vegyen házat Szenyéren!”

Miután lapunk nevében is gratulálunk Bogdán Imrének, hogy megyéjük cigány díszpolgárává avatták, megkérdezzük tőle, hogy indul-e újra a választásokon a polgármesterségért. Ezt már csak azért is tartjuk ildomosnak, mert a faluban bóklászva értesültünk róla, hogy kihívója is akadt a faluba néhány éve betelepült „pesti ember” személyében.

– Nem indulok már el, elég volt, pihenni szeretnék – válaszolja a valóban fáradt arcú 49 éves polgármester. – Hallottam én is, hogy a tanár úr, aki egyébként a szomszédom, elindul, bár nekem azt mondta, hogy ő csak sima képviselő szeretne lenni.

A Szenyéren tanár úrként tisztelt férfival most nem sikerül találkoznunk, de három éve vele is eszmét cseréltünk. „A nejemmel két éve, Pestről költöztünk ide. Úgy döntöttünk, jó lesz ez a hely a mennybemenetel előtt – újságolta 2007-ben a Szabad Földnek Molnár László nyugdíjas villamossági szakember, akit a faluban mindenki csak tanár úrnak nevez, minthogy ingyen okítja a helyi nebulókat matekra, fizikára. – Tizenhatféle gyógynövényt gyűjtünk, azóta nem láttunk orvost. Üzenem mindenkinek: a jövőtől ne féljen, vegyen házat Szenyéren!”

Ahogy a falu az egykori papjáról, Simon Józsefről elkeresztelt főutcáján érdeklődve megtudtuk, ma már kevesebb az eladó ház, mint három éve, bár még ma is akad jó néhány. A község lélekszám-növekedése nem csupán a bő gyerekáldásnak köszönhető, hanem annak is, hogy többen betelepültek Marcaliból, Böhönyéről és más közeli településekről. A faluszerte a tulajdonosnő keresztneve után csak „Évi”-nek becézett vegyesboltként is funkcionáló itallerakat előtt futunk össze a negyvenes éveiben járó beás férfival, Orsós Antallal, aki négy gyerekével és feleségével érkezett Marcaliból a völgyben megbúvó Szenyérre.

Hirtelen déja vu érzésünk támad, akárha mindez már megtörtént volna velünk: a kertben álldogáló, sötét ruhás, fejkendős nénivel mintha csak az imént fejeztük volna be a somogyi és zalai beás családok Szenyérre való betelepülésének taglalását. Három éve éppen ilyen közvetlen és barátságos volt velünk a polgármester édesanyja, Ilonka néni. És rajta mintha nem is fogott volna az idő. Kijön velünk az utcára, együtt lessük, hogy megérkezzen a kisbusszal a fia. Amikor pedig egy kávéra a házba invitál bennünket Ilonka néni lánya, Bogdán Margit, már egy pillanatnyi kétségünk sincs afelől, hogy nem 2010-ben, hanem 2007-ben vagyunk. Az időutazásban még az sem zavar bennünket, hogy azóta egy újabb unokával, egy tündéri másfél éves kislánnyal gyarapodott a Bogdán család.

T. J.

Egy kis történelem

Az akkoriban még Znyerként emlegetett Szenyért 1345. szeptember 4-én kapta adományul Miklós, I. Lajos király alétekfogója. A feljegyzések szerint a meleg vizes fürdőben 1435. november 11. táján kegyetlenül megverték Mihály kovácsot, „megtépték szakállát”. A tettesek az örök rivális tapsonyiak voltak. Mégis Szenyér lett a jelentősebb, mert Mátyás király kegyeltje, Anthimusfi László várat építtetett „Zeneren”. Hogy aztán később miért lett mégis Tapsony a kistérség központja, arra nem tér ki az egykori községi kántortanító, Henger László levéltári kutatásait tartalmazó, Szenyér középkorát feldolgozó könyv.

Szenyérnek egykor két külterülete – ahogy itt mondják, poletárja – volt: az Erdősház és a Badacsony, amely arról kapta a nevét, hogy onnan jó időben látni lehet a badacsonyi hegyet. Jómódú parasztok laktak az idő tájt itt, a két poletárt dús kaszálók, legelők és erdők vették körül. Aztán az ötvenes évek, a téeszszervezés betett a „poletároknak”. Ráadásul a falu nagygazdái mindannyian téeszelnökök szerettek volna lenni, no de abból csak egyre volt szükség. Emiatt közülük sokan elhagyták a falut. Pestszentlőrinc egyik utcáját ma is Kisszenyérnek hívják, de sokan költöztek a közeli Marcaliba és Kaposvárra is. A házaikat meg itt hagyták, később a leszármazottak meg egy-két millióért túladtak az üres épületeken.

Tiszeletdíjból ösztöndíj

A szenyéri cigány kisebbségi önkormányzat testületének tagjai lemondtak a képviselői tiszteletdíjukról, és ösztöndíjként ajánlották fel a pénzt a falu roma és nem roma hetedik-nyolcadik osztályos és középiskolás diákjainak.

Bogdán Imre polgármestertől, aki a kisebbségi önkormányzat elnöke is, megtudtuk: kétszázezer forintot különítettek így el. Pályázatot írtak ki, s tanulmányi átlagtól függően jutalmazzák a diákokat a bizonyítványosztáskor. A tanulmányi átlagot kissé lejjebb vitték, hogy bővülhessen a támogatottak köre. Emellett a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány pályázata révén a faluból hat szakközépiskolás, illetve szakiskolás diák részesül tanulmányi ösztöndíjban.

Fotók: Váraljai Szandra