Válogatás a Fonyódi Roma Képzőművészeti Alkotótáborban készült művekből

Műút

Kiállításkritika

Vörösbor és bableves

Balázs János Galéria

(1084 Budapest, Tavaszmező u. 6., I. em.)

2009. december 1.– 2010. február 14.

A kiállítás hétfőtől péntekig 10-17 óráig

látogatható ingyenesen.

Minden műkritikus rémálma, hogy olyan csoportos kiállításról kell beszámolnia, ahol a kiállított műveket semmilyen tematikus kapcsolat nem köti össze. Jellegzetesen ebbe a csoportba tartoznak az úgynevezett hommage kiállítások (összeállítás a mesternek tisztelgő tanítványok vagy a nemrégiben elhunyt művészre megemlékező kortársak alkotásaiból), illetve a „beszámoló” tárlatok, ahol a kiállítás célja nem más, mint bemutatni, hogy a művészek hasznosan költötték el az ösztöndíjból vagy pályázatból nyert pénzüket, hogy az anyagi támogatás nem volt hiábavaló (például a Derkovits-ösztöndíjasok évenkénti tárlata az Ernst Múzeumban). A Balázs János Galériában látható válogatás leginkább ez utóbbihoz áll közel – azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy a roma művészek számára sokkal nehezebb (ha nem épp lehetetlen) pályázni és bejutni valamelyik nyugodt munkakörülményeket biztosító és szinte semmilyen anyagi hozzájárulást nem igénylő magyarországi vagy külföldi alkotótáborba. Ennek egyik oka, hogy a táborok egy része meghívásos rendszerben működik, a nagyobbik „falaton” pedig kiismerhetetlen szisztéma szerint osztoznak a különböző művészeti szervezetekbe tömörülő „hivatásos” alkotók. S még ha jóhiszeműen nem is feltételezzük, hogy a művészettámogatási rendszer önmozgása tudatosan kirekesztő lenne, tény, hogy néhány „amatőr” tábortól eltekintve ilyen lehetőséghez roma képzőművészek nemigen jutnak hozzá. A fonyódi alkotótábor tehát egy óriási hiányt pótol, emellett pedig nemcsak a pihenést, a gondtalan együttlétet, a napi rutintól és létbizonytalanságtól történő leszakadást biztosítja, hanem azt is, hogy a művészek

megoszthassák egymással terveiket, vágyaikat, művészi e elképzeléseiket. Természetesen a kiállított művek alapján lemérhetetlen, hogy az együttlét okozott-e, és ha igen, milyen hatást egyes művészek „stílusára”, vagy hogy a néhány alkotó munkáiban felfedezhető váltás egyszeri kísérletnek, netán az immanens belső „fejlődés” lenyomatának tekinthető-e. (Ez a kérdés leginkább Ferkovics József és Milák Brigitta esetében merül fel.) Mindenesetre a kiállítás megkísérli a lehetetlent: az erős kézjegyű és eltérő képi világú alkotók munkáit tematikus csoportokba rendezi. Míg a tájképek, életképek, szürreális látomások, csendéletek és arcképek között van „átjárás” – azaz a látszólag elválasztott festészeti műfajok virtuális párbeszédet folytatnak egymással –, a vallásos ikonok (Farkas Ervin, Patai Zsuzsanna) mintegy kívül maradnak, elválnak a tértől. Képzeletbeli tekintetük előtt megelevenedik egy-egy nyugodt, már-már vidám világ: a kanyarban ködbe vesző erdei út (G. Zámbó Gábor), az apró szemükkel figyelő tanyasi házak sora (Gazsi Hajnalka), a síkokra tört, mégis mosolygó, pöttyös labdás kislány (Illés Henrik). Mégis mintha több lenne a szomorúság, a feldolgozhatatlan tragédia: az elesettség és a magány (Váradi Gábor), a vöröslő tűzben égő fájdalom (Milák Brigitta). Bódi Katalin festményén a tatárszentgyörgyi gyilkosság utolsó állomása, a temetés látható. Míg itt a puha halotti virágágyra fektetett apa és fia már-már békésnek tűnik, a kiállítás talán legjobb képéből, Csámpai Rozi szétrobbanó kompozíciójából szinte süvít a tragédia értelmetlensége és felfoghatatlansága. S még ha a borzalmakat nem lehet és nem is szabad elfelejteni, szeretném hinni, hogy a művészek jól érezték magukat Fonyódon.

Talán erről árulkodik az a csendélet (Balogh Tibor), ahol a sárga drapériával fedett asztalon nemcsak almák sorakoznak, hanem két kecses üvegpohár és egy üveg vörösbor is. S lám, Nyári Irén folyó melletti aprócska házában már készül az ebéd: bugyogva forr a bableves.