Műút CD-kritika

Varázsmozaik

Szalóki Ági: Gingalló

FolkEurópa Kiadó, 2009.

Úgy tűnik, 2009 a gyereklemezek éve: a Vacka dalok (Rutkai Bori és a Hébe-Hóba Banda) mellett népdalfeldolgozásokon alapuló összeállítást jelentetett meg Gryllus Vilmos (Dalok 4.); a PA-DÖ-DŐ együttes Galla Miklós humorára építve adott ki új albumot (Csomagot kaptam); „bájos és szórakoztató” téli dalokkal jelentkezett a Buborék együttes (Hócsata); Siménfalvy Ágota és Farkas Gábor Gábriel pedig a jól bevált recept szerint mese- és rajzfilmslágereket gyűjtött egy csokorba (Örökre szépek). S bár nem tudható, hogy az év gyereklemezének megválasztásában milyen szempontok és elvárások kerülnek előtérbe, meglepetés lenne, ha a szakmai zsűri nem figyelne fel Szalóki Ági új lemezére. (Hacsak nem hátrány, hogy Cipity Lőrinc című lemezével 2007-ben már elnyerte ezt a díjat.)

Szalóki cédéje olyan, mint egy lassan lebbenő, puhán libegő pillangó: elérhetetlen, mégis otthonos, szabad és csodálnivaló. Hol játékos, hol melankolikus, érzékeny és gyermekien őszinte, nyílt és egyben titokzatos. Olyan, sokarcú világ, melyben tündérmesék és álmok keverednek időtlen és mégis lüktető varázslattá, s melyben a fényesre csiszolt zenedarabok minden meghallgatáskor másként tündökölnek. Az énekesnő maga is egy mozaik összerakásához hasonlítja a lemezkészítést, ahol a sokszor megforgatott darabkák és részecskék, a dallamok és szövegek maguk is más-más kirakós játékból származnak. Ezek a kiemelt töredékek azonban új egésszé állnak össze. Hiába ismerjük például a Kaláka együttes feldolgozásában Tamkó Sirató Károly Pista bácsi című versét, a lemezen hallható, erdélyi cigány pengetőn alapuló változat teljesen elhomályosítja ezt az előzményt, szinte úgy tűnik, mintha a mű csakis így, ebben a formában szólalna meg igazán. Tamkó Sirató mellett nemcsak olyan klasszikusok jelennek meg, mint Weöres Sándor vagy József Attila, hanem kortárs szerzők is (Kaszás Villő, Szabó T. Anna), a dallamok közt pedig békés megyei, moldvai és széki népdalok – hol eredeti formában, hol átiratban. Szalóki különlegesen szép hangját csak még jobban kiemeli Lamm Dávid (gitár), Kovács Zoltán (bőgő) és Dés András (ütőhangszerek) finom, bonyolult és mégis érzéki kísérete, vagy olyan hangszerek felbukkanása, mint a sansula, a tabla vagy a tárogató.

A Gingalló azonban nem csupán kiválóan összeállított zenei cédé, a varázsvilágban fontos szerep jut a gyermek versmondóknak is (Pap Juli, Mester Laci és Misi, Tihiti Emma és Naim) – a lemez legjobb darabja éppen az a szám (József Attila: Medáliak 11.), melyben a zenei és a gyerekhang-világ lassan lüktetve egymásba fonódik.

A japán kacsák, magafeledt kisgyerekek, pakulár szeretők és királyok szövevényes világát egy klasszikus tündérmese koronázza. A magyar eredetmondára is visszavezethető, szinte minden népmesei fordulatot tartalmazó Fehérlófiát, benne Fanyűvővel, Kőmorzsolóval, Vasgyúróval és természetesen Hétszűnyű Kapanyányi Monyókkal Cserhalmi György meséli el. A leginkább Arany László leírásából ismert mese igen népszerű – gondoljunk csak Jankovich Marcell 1981-ben készült animációs filmjére, vagy a Bëlga együttes 2005-ös rapesített feldolgozására –, talán azért is, mert számos humoros, meghökkentő vagy morbid jelenetet tartalmaz. Cserhalmi nem kántál, nem komolykodik, hanem játszik a hangjával – néha úgy tűnik, mintha ott ülne mellettünk a szobában. Ez a közvetlenség és játékosság jellemzi az egész meselemezt. Csak hallgatni kell, és a varázsmozaik összeáll.

Dékei Kriszta