Útravaló Naplórészlet

Héle`ne Berr naplója

1942–1944

1942

június 8., hétfő

Ma éreztem először, hogy itt a vakáció. Gyönyörű idő van, a tegnapi vihartól friss a levegő. Csivitelnek a madarak, épp olyan a reggel, mint amikor Paul Valéry-hez indultam. Ma vettem fel először a sárga csillagot.

A mindennapi életnek ez a két aspektusa most a legfontosabb: a mai áttetszően tiszta délelőtt az üdeséget, szépséget és fiatalságot testesíti meg, a sárga csillag a barbarizmust és a romlást. (…)

hétfő este

Istenem, nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz.

Egész nap nagyon bátor voltam. Felemelt fejjel belenéztem az emberek szemébe, ők meg elfordították a tekintetüket. De hát így is nagyon nehéz volt.

Egyébként az emberek többsége nem is néz rám. Az a legkínosabb, amikor olyan emberekkel találkozom, akik szintén hordják a csillagot. Ma reggel Mamával együtt indultunk el otthonról. Az utcán két kölyök ujjal mutogatott ránk, azt mondták: „Láttad? Zsidók.” Ezenkívül más nem történt, szerencsére. A Madeleine téren összetalálkoztunk Simon úrral; megállt, és leszállt a bicikliről, úgy köszönt. A metrón már egyedül utaztam az Étoile-ig, elmentem a blúzomért, azután felszálltam a 92-es buszra. A megállóban egy fiatal pár állt, láttam, hogy a lány rám mutat, és beszélgetni kezdenek.

Ösztönösen felemeltem a fejem, mert olyan szépen sütött a nap, közben hallottam, hogy azt mondják: „Ez undorító.” A buszon volt egy lány, szerintem háztartási alkalmazott lehetett, már felszállás előtt is küldött felém egy mosolyt, később a buszon többször hátrafordult, és rám nevetett; egy elegáns úr nagyon kitartóan nézett: nem tudtam eldönteni, mire gondolhat, mindenesetre büszkén belenéztem a szemébe. Bementem a Sorbonne-ra; a metrón egy hölgy a tömegből rám mosolygott, ettől könnybe lábadt a szemem, nem is tudom, miért. A Latin-negyed szinte üres volt. A könyvtárban alig akadt dolgom, négy óráig csak mászkáltam és álmodoztam a hűvös olvasótermekben; a leeresztett rolók mögül okkeres fény szivárgott be. (…)

Amikor a könyvtár kiürült, fogtam a kabátomat, és megmutattam J. M.-nek a csillagot. Nem tudtam a szemébe nézni; levettem a csillagot és visszatűztem a trikolórszínű kis csokrot, ami a csillagot a gomblyukamhoz erősítette. Amikor felnéztem, láttam, hogy teljes szívéből meg van rendülve. Biztos voltam benne, hogy fogalma sincs semmiről. Attól féltem, a barátságunk itt most kettétörik, megszakad. De később, amikor elsétáltunk egészen a Sevres-Babylone megállóig, nagyon kedves volt. Kíváncsi vagyok, ugyan mi járhatott a fejében.

június 24., szerda

Tegnap este akartam írni, de nagyon szétszórt voltam, és erőtlen. Ma reggel viszont már meg kell tennem, mert minél előbb el akarom felejteni az egészet. (…)

Belekezdett: „Héle`ne, reggel találkoztam az édesapjával, ezt a néhány sort hagyta.” Egy árva szót sem értettem abból, amit mondott, és később sem értettem semmit az egészből (újra el kellett vele meséltetnem); azt valahogy felfogtam, hogy Papát letartóztatták. (...) Arra emlékszem, hogy autón hazavitt, mert értesíteni akarta Mamát. A papírra is emlékszem, Kuhlmann céges papírlap volt, rajta a dátum, június 23., fél tíz, és Papa szép kézírásával a következő néhány sor: „Egy rendőrfelügyelő elvisz a De Greffulhe utcába, onnan pedig a németekhez.”, majd, egy sorral lejjebb: „Fogalmam sincs, miért.”

Legalul pedig ez állt: „Lehetséges az is, hogy nem letartóztatásról, vagy internálásról van szó. Maire-nek már szóltam. A feleségemet viszont nem tájékoztattam, mert nem tudom, hogyan végződik az ügy. Szeretettel és tisztelettel üdvözlök mindenkit.”

Még most is magam előtt látom azt a papírt.

(…)

Fél egy körül csöngött a telefon, ismeretlen férfihang volt. Azonnal rájöttünk, ez csak a rendőrfelügyelő lehet, aki Papát letartóztatta (felvettem a másik kagylót). Nagyon furcsa volt a történetet egy teljesen ismeretlentől újra hallani. Ez viszont igazolta, hogy valóban megtörtént, egyben hivatalos színezetet adott a történteknek. Idáig akár azt is gondolhattam volna, hogy nem velünk történt, vagy egyáltalán meg sem történt. Mostantól fogva azonban el kellett hinnünk, hogy nagyon is megtörtént, így volt az egészben valami végérvényes.

A felügyelő közölte, hogy Papát akár el is engedhették volna, ha a csillag megfelelően fel lett volna varrva a ruhájára, mert egyébként a Foch sugárúti kihallgatás rendben lezajlott. Természetesen ellenkeztem, ahogy Mama is: elmagyarázta, hogy ő nagyon alaposan feltűzte és felvarrta a csillagot a mi összes ruházatunkra. A felügyelő viszont kitartott amellett, hogy mégiscsak emiatt vitték el Papát: „ A drancy-i táborban majd jól felvarrják azt a csillagot” – mondta. Hát így tudtuk meg, hogy Papát Drancy-ba viszik.

június 29., hétfő

Reggelenként, miután felkelek, nincs semmi konkrét célom, mégis minden napra esik valami váratlan tennivaló. (…)

Elmentem Thérese-hez, hogy elvigyek egy levelet Duc asszonynak. A házvezetőnője fogadott, azzal, hogy meglátom, az oroszok majd megbosszulnak minket!

Ahogy hazafelé bandukoltam a La Bourdonnais sugárúton, nagyon elgondolkodtam valamin, azt hiszem, a cipőm járt az eszemben. Arra riadtam a gondolataimból, hogy egy úr jön felém. Kezet nyújtott, hangosan azt mondta: „Egy francia katolikus szeretné a kezét megszorítani, kisasszony. Tartsanak ki!” Köszönetet mondtam, és ahogy tovább lépdeltem, csak akkor fogtam fel, mi történt valójában. Mások is voltan az utcán, bár nem a közvetlen közelünkben. Nevetni lett volna kedvem. Azért milyen elegáns gesztus volt! Biztos elzászi, láttam a háromszínű szalagot a gomblyukában.

július 2., csütörtök

Elhagyni az otthonunkat. Hát ez volt az a homályos előérzetem egész héten. Megsemmisítő érzés volt, nagyon hirtelen jött. Második gondolatom a lázadás volt. Este, miután gondolkodtam a dolgon, rájöttem, hogy önző vagyok, hogy képtelen vagyok a saját boldogságomat feláldozni, hiszen minden, ami boldogságot okoz, itt van, ebben az életformában. Muszáj ezt ismételgetnem magamban, és muszáj meghoznom ezt az áldozatot. De van itt még más is.

Fel kell áldoznunk a méltóságérzetünket, és tudnunk kell csatlakozni azokhoz, akik már elmentek.

Fel kell áldoznunk a hősiességünket, a harcrakészségünket, amit csakis itthon tudunk megmutatni.

Fel kell áldoznunk a tudatot, hogy mi is ugyanúgy részt veszünk az ellenállásban, mint a többiek; el kell fogadnunk, hogy nem tartozunk a többi franciához, akik viszont továbbra is harcolnak; mert mi már különálló csoport vagyunk.

július 10., péntek

(…) Kihoztak egy újabb rendeletet a metróval kapcsolatban. Egyébként ma reggel, az École militaire megállónál éppen be akartam szállni az első kocsiba, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy a kalauz durva hangon hozzám beszél: „Maga, ott, szálljon át a másik kocsiba!”. Futottam, mint az őrült, nehogy lemaradjak, és ahogy beszálltam az utolsó előtti kocsiba, elfutotta a szememet a könny, nagyon dühös voltam a kalauzra, hát hogy lehet ilyen kegyetlen?

Ezentúl zsidók nem sétálhatnak a Champs-Élysées-n, nem mehetnek színházba, étterembe. Mindezt olyan magától értetődő, olyan képmutató stílusban írták le, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy Franciaországban zsidóüldözés van, hogy ezek már kész tények, szükségszerű, megkérdőjelezhetetlen, jogszerű tények.

Amikor napközben eszembe jutott, anynyira felforrt bennem a düh, hogy be kellett mennem a szobámba, lecsillapodni. (…)

július 15., szerda

éjjel 11 óra

Valami készül, valami tragédia készül, talán „a” tragédia, nem tudom.

Este tíz óra tájban megérkezett Simon úr, figyelmeztetni akart bennünket: valahol hallotta, hogy holnaputánra nagy razziát terveznek, húszezer embert akarnak elvinni. Lassan megtanulom, ha ő jön, katasztrófa fenyeget. (...)

július 18., szombat

Margot unokanővére múlt héten ment el, megtudtuk, hogy sajnos nem sikerült a terve, a demarkációs vonalon nem jutott át; börtönbe zárták, miután a 11 éves kisfiát órákon át vallatták, hogy beismerje, az édesanyja zsidó. A nő cukorbeteg volt, négy nappal később meghalt. Ennyit ér egy ember élete. Amikor kómába esett, a börtön ápolónője kórházba vitte, de már nem volt mit tenni.

A metróban összetalálkoztam Baur aszszonnyal, szokásához híven nagyon kedves volt, de látszott rajta, hogy le van törve. Nem is ismert fel azonnal. Meglepődött, hogy még nem mentünk el. Mindig büszkeség tölt el, ha erre a kérdésre kell válaszolnom.

De ha menni kell, menni kell, fel kell adnunk a harcot és a hősiességet a hitványságért és csüggedésért cserébe. Na nem, én aztán biztosan nem adom fel ilyen könnyen!

Csodálatosak az emberek. Most derül csak ki, hogy sok egyszerű munkáslány él együtt zsidó férfiakkal. Mind feleségül akar menni hozzájuk, hogy férjeiket megmenthessék a deportálástól.

* * *

Az utcán, a metróban nap mint nap találkozom az emberek szimpátiájával. Férfiak és nők néznek rám kedvesen, ettől aztán megmagyarázhatatlan jó érzés tölti el a szívemet. És éppen emiatt vagyok nagyon is tudatában, hogy mi sokkal többet érünk, mint ezek az ostoba vadállatok, akik miatt szenvednünk kell, és hogy össze kell fognunk az igaz férfiakkal és nőkkel. Minél több szerencsétlenség ér bennünket, ez a kapocs csak annál erősebb lesz. Ennek már semmi köze a felszínes faji, vallási, vagy társadalmi megkülönböztetéshez – ezekben én soha nem is hittem –, mi itt és most a gonosz ellen szövetkeztünk, és a szenvedéseink is közösek (…)

este nyolc óra

Újabb rendeletet adtak ki, ezúttal a kilencediket: a délután három és négy óra közötti intervallum kivételével tilos boltba mennünk (ez alatt az idő alatt a boltok bezárnak).

Mama az előbb telefonált Katz asszonynak. Holnap reggel tömegével indítják az embereket Drancy-ból. Jó hír: a francia veteránok nem mennek, csak külföldiek (veteránok közülük sem) és nők. Belforti, Montceau-les-Mines-i, és még ki tudja, hova valósi gyerekeket visznek oda az asszonyoknak. (...)

Hét óra körül Françoise Pineau elhozta Jacques-nak a főiskolai szövegeket. Olyan volt, mint mindig, de láttam rajta, hogy el akar mondani valamit, csak nem tudja, hogy vágjon bele. Végül gyorsan odasúgta, hogy csak szóljunk, bármikor bevásárolnak helyettünk, az édesanyja szívesen gondoskodik az ellátásunkról.

Tegnap este Papáról is jött hír.

július 21., kedd este

Isabelle-től újabb részleteket tudtam meg: a Vél d’Hiv-ben tizenötezer férfit, nőt és gyereket zsúfoltak össze, szorosan, szinte csak guggolva férnek el, egymáson gázolnak. Egy csepp víz sincs, a németek elzárták a vizet és a gázt. Ragacsos, lucskos pocsolyákban állnak az emberek, sokukat kórházból rángatták ki, rengeteg tüdőbeteg van, nyakukon „ragályos” feliratú tábla. A nők a pocsolyákban szülnek. Semmilyen orvosi ellátás nincs, és nincs gyógyszer és sebkötözés sem. Szinte lehetetlen bármit is bejuttatni. Egyébként holnaptól minden szállítmány és segítség megszűnik, mert valószínűleg mindenkit deportálnak.

Carpentier asszony csütörtökön Drancy-ban látott két tehervonatot, férfiakat és nőket zsúfoltak be állatok módjára, még szalma sem volt a vagonokban. Deportálták őket. (…)

szeptember 7., hétfő

(…) Reggel egy egészen fiatal nő járt nálunk, az édesapját hat hónapja deportálták, az édesanyját egy hónapja, a hét hónapos csecsemője pedig nemrég halt meg. Nem volt hajlandó a németeknek dolgozni, pedig ezzel megmenthette volna az édesanyja életét. Egyszerre csodálom és vonom kétségbe ennek az erkölcsi szilárdságnak a mindenhatóságát, hiszen ebbe lassan mindnyájan belerokkanunk vagy belehalunk.

szeptember 14., hétfő

Akkor történnek az emberrel a legjobb dolgok, amikor nem is számít rá. Soha életemben nem fogom elfelejteni ezt az emlékekkel teli délutánt. Elmentünk kettesben a Saint-Séverin-be, sétáltunk a rakpartokon, üldögéltünk a Notre-Dame mögötti kis kertben. Körülöttünk végtelen nyugalom.

A parkőr kikergetett minket a csillagom miatt. Mivel együtt voltunk, fel sem vettem a sértést, és tovább folytattuk a sétát a rakpartokon.

A séta végén vihar tört ki, és pontosan erre a viharra fogok emlékezni, amíg csak élek, ahogy a zuhogó eső a Tuileriák lépcsőjét veri, az ég elsötétül, a villámok rózsaszínűek … A világ végéig is elnéztem volna…

szeptember 20., vasárnap

Soha, egészen mostanáig, nem voltak rossz előérzeteim, vagy megérzéseim, de most tudom, hogy valami rossz történt. Egész héten éreztem, csak nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi lehet az. (…)

Most már emlékszem, hogy reggel, amikor otthonról elindultam, a házmester mesélte, hogy egy „merénylet” miatt az egész lakosságot meg fogják büntetni, délután háromtól éjjelig kijárási tilalom lép életbe, száztizenhat foglyot halomra lőttek, és „tömeges deportálás” kezdődik.

Hát ezt éreztem én.

1943

augusztus 25., szerda

Tíz hónapja nem írtam a naplómba, de ma este kivettem a fiókból, biztonságosabb helyre kell tennem Mama elől. A hétvégét nem itthon töltöm, szokás szerint.

Majdnem egy év telt el, sajnos még mindig együtt kell élnünk Drancy-val, a deportálásokkal és a szenvedéssel. Azért nagyon sok újdonságról is beszámolhatok: Denise férjhez ment; Jean Spanyolországban van, azóta sem láttam; az összes irodai barátomat letartóztatták, én valami különleges szerencse folytán aznap nem mentem dolgozni; Nicole és Jean-Paul eljegyezték egymást; Odile hazajött; hát igen, egy év hosszú idő! Igaz, sok minden reménykedésre ad okot, de valahogy keserűbb lettem, a szenvedéseket pedig nem tudom elfelejteni. Vajon ha újra elkezdem ezt a naplót, miket jegyzek be, mi történik majd velünk?

október 11.

(...) Istenem, miért? Újra és újra ugyanazok az érthetetlen dolgok történnek meg: ugyan mi értelme nőket és gyerekeket letartóztatni? Egy háborúban álló ország miért követ el ilyen elképesztő ostobaságot? Mostanra mindenki elvakult lett, senki nem veszi észre, honnan is erednek ezek a dolgok. Az események elsodortak bennünket, csakis a végeredményt látjuk: a mérleg egyik oldalán ott a racionálisan átgondolt, szervezett gonoszság (kíváncsi volnék, vajon B-t mennyire fanatizálták, vagy inkább hideg és tudatos?), a másik oldalán pedig mérhetetlen szenvedés. De a szörnyűséges hiábavalóságra már senki nem gondol, és már senki nem emlékszik, hogyan kezdődött minden, mi volt az első csavar ebben az ördögi gépezetben.

október 27., szerda

Hétfő reggel, noha semmi „konkrét indok” nem volt rá, huszonöt családot letartóztattak a Beaumarchais körúton. A lakásokat azonnal lepecsételték. Ha ez velünk is megtörténne, nagyon szeretném megmenteni a hegedűmet, a piros asztalvédőmet, mert alatta őrzöm Jean leveleit, meg ezeket a lapokat, és aztán van még néhány könyv, amikhez nagyon ragaszkodom.

Időnként eszembe jut, hogy butaság őrizgetni ezeket a dolgokat, de aztán fellázadok és azt mondom magamban: „Legalább ezeket, ha mást nem is.” Mindegyik becses valamiért. Itt van például A Karamazov testvérek. Az előlapra írt néhány sor sokat jelent, igazi kincsként őrzöm. Tudom, hogy azok a sorok ott vannak, szinte élő bizonyítékai valaminek, és bármikor elolvashatom. Néha eszembe jutnak a könyvtárban történtek, és ettől úgy érzem, mintha barátságos és meleg helyen lennék, nem pedig abban a fagyos és szomorú légkörben, ami körülvesz. (...)

* * *

Tudom jól, miért írom ezt a naplót: azt akarom, ha esetleg már nem leszek itt, adják oda Jeannak, ha hazajön. Nem akarok úgy eltűnni, hogy ne ismerné minden egyes gondolatomat, vagy legalábbis jó részét. Hiszen szinte egyfolytában „gondolkodom”. Egyébként ez az egyik legfontosabb felfedezésem, mármint az, hogy folyamatosan tudatában vagyok annak, ami történik velem.

Amikor azt írtam, „eltűnni”, természetesen nem a halálomra céloztam, hiszen élni akarok, legalábbis erőmhöz mérten mindent megteszek majd. Még ha deportálnak, akkor is csak arra fogok gondolni, hogy vissza akarok jönni. Már ha az Örökkévaló nem veszi el az életemet, vagy ha, és ez nagyon gonosz dolog lenne, valami nem istentől való szándék, hanem az emberi rosszakarat bizonyítéka, szóval, ha az emberek el nem veszejtenek.

Ha ez mégis megtörténik, és valaki elolvassa, amit írtam, az emberek tudni fogják, hogy felkészültem a sorsomra; nem arról van szó, hogy előre elfogadtam, mert azt nem tudom, hogy a valóság terhe alatt fizikailag és erkölcsileg meddig leszek képes majd elviselni a fájdalmat, de azt tudniuk kell az embereknek, hogy felkészültem a sorsomra.

november 12., péntek

Ebéd után feljött Agache asszony, és szinte eszét vesztve közölte, hogy most értesült csak arról, a fiatal Bokanowski asszonyt és két kisbabáját a Rothschild kórházból (ahol azóta van, hogy a férjét Drancy-ba vitték) deportálták, mégpedig szintén Drancy-ba. Agache asszony azt kérdezte Mamától: „De hát már a gyerekeket is elviszik?” Teljesen magán kívül volt szegény.

Nem tudom leírni, mekkora fájdalom volt látni, hogy Agache asszony csak most értette meg igazán a dolgokat, mert hogy olyasvalakivel történt, akit ő is ismer; ez egyszerűen hihetetlen. Mama válaszolt, látszott rajta, hogy ugyanolyan felindult, mint én: „De hiszen egy éve mondjuk ezt magának, csak nem akarta elhinni.”

(...)

november 13., szombat

(...) Nagyon nehéz szívvel indultam minden áldott reggel dolgozni, mint valami irodista, csakhogy ebben az irodában az emberek az után érdeklődtek, X-et vagy Y-t letartóztatták-e, esetleg deportálták-e, a dokumentumokon pedig, amiket rendezgettünk, aggasztóan reménytelen sorsú nők, gyerekek, öregek, férfiak neve állt. Még hogy iroda! Valóban nyomasztó elnevezés. (...)

(...)

december 13., hétfő este

Rossz előérzetem van. Úgy két hete mindenfelől azt hallom, hogy január elseje előtt mindannyiunkat letartóztatnak. Ma Lucie Morizet direkt megvárt a tanszéken (Denise-zel mentünk könyveket venni Jacques-nak), az egyik ismerőse azt mondta, figyelmeztessen minden hozzánk hasonló barátját, hogy nagy valószínűséggel december 31-e előtt mindenkit elvisznek. Lucie szerint mindenképpen cselekednem kell. Mégis, mit csinálhatnék? Jószerivel az egész világot kellene fellázítanom.

Egyébként nem most figyelmeztettek először, hasonló tanácsot is jó párat kaptunk már. Miért éppen most kezdenék nyugtalankodni?

(...) Lehet, hogy ennek a dolognak most éppenséggel több a füstje, mint a lángja, azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy naponta ezernyi embert tartóztatnak le, hogy mára a deportáltak száma meghaladja a százezret, és akár „figyelmeztetnek”, akár nem, a valóság az ajtónk előtt áll, és csak a vak véletlennek köszönhetjük, hogy eddig megmenekültünk a megpróbáltatások elől. Arról nem is beszélve, hogy ezek a figyelmeztetések csak szétszaggatták a minket ez idáig jótékonyan rejtő leplet, hogy végre valahára tudatára

ébredjünk annak, amiről már sokkal korábban tudnunk kellett volna, hogy nagyon is létezik, és az életünkre tör.

1944.

1944. január 10., vasárnap este

Vajon kitartok? Ez a gyötrelmes kérdés foglalkoztat most a legjobban. Vajon kitar-

tunk-e mindannyian?

Két nagy irányvonalat látok, mindkettő veszélyes, és talán a semmibe vezet: egyrészt a deportálás mindennapos fenyegetettséget jelent, másrészt ezen a szörnyűségen kívül is még annyi, de annyi minden történhet a háború végéig! Arról nem is beszélve, hogy akik részt vesznek a háborúban, és talán egyszer majd véget vetnek neki, szintén halálos veszélynek vannak kitéve; mióta Gérard beszélt ezekről a dolgokról, sokkal tisztábban látok.

Nagyon féltem Jean-t, hiszen ezernyi veszélynek van kitéve az élete. Ha majd véget ér mindez, és újból találkozunk – feltéve, hogy túlélem a minket két éve folyamatosan fenyegető veszedelmeket, és hogy ő is épen, egészségesen vészeli át ezt a tűzvihart –, drágán megfizetünk majd a boldogságért, abban biztos vagyok. Nagy becsben tartjuk majd, amit ilyen nehezen szereztünk meg.

január 11.,

kedd este

Ma már világosabban látok, és tudom, hogy a tegnapi örömteli fellángolásom kicsit túlzott volt, hiszen már semmi sem lehet ugyanaz, mint régen. Korábban ezek a dolgok szinte maguktól történtek, állandó pezsgésben éltem. Most viszont látnom és éreznem kell, hogy magával a valósággal próbálok szembeszállni; azért mégis szeretném megőrizni az énemnek ezt a részét, feltétlenül szükségem van erre az érzésre, mert csak így tudom elérni, hogy legalább valamennyire kiegyensúlyozott legyek.

január 22., szombat

Állítólag éjjel megint razzia volt, Mamát Pesson asszony értesítette.

Papa szerint most már ideje lenne elgondolkodnunk azon, hogy esetleg mégsem maradunk. Én mindig is attól féltem, hogy túl későn kapunk észbe. Mit csinálunk, ha egyszer nálunk is csöngetnek? Ha nem nyitjuk ki, ránk törik az ajtót.

Egy a százhoz az esélye, hogy megússzuk a dolgot, ha beengedjük őket és bemutatjuk az igazolványunkat.

Megpróbálhatnánk elmenekülni, de mi van akkor, ha a hátsó bejáratnál már várnak ránk? Esetleg gyorsan beágyazhatnánk, nehogy észrevegyék, hogy alig néhány perce távoztunk a lakásból. Hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogyan reagálnánk, ha valóban erre kerülne sor, de ugyanúgy rettegnék a másnaptól is, mert akkortól kezdve úgy élnénk, mint az űzött vadak. Én még sosem hagytam el az otthonomat. Elképzelem, ahogy ajtót nyitunk, ők felszólítanak, erre az éjszaka kellős közepén lázasan magunkra kapunk valami ruhát, és mindenki csak egy hátizsákot vihet… Micsoda szörnyűséges katasztrófa lesz ez a családunknak, minden megváltozik körülöttünk, gondolkodásra pedig nem lesz idő. Az egész addigi életünket a hátunk mögött kell hagynunk, lent majd egy autó vár, elvisznek valami táborba, ott találkozunk a többiekkel, akiket már alig lehet felismerni… Vajon megtörténik mindez velünk, vagy nem?

* * *

február 15., kedd

Még mindig Andrée-nál éjszakázom, a szüleim pedig L-éknél. Minden este, mielőtt elindulunk otthonról, ott lóg valami kitörni készülő vita a levegőben. […] Egyszerűen csak fáradtak vagyunk, és olyan jó lenne, ha otthon tölthetnénk az estéket, és a saját ágyunkban aludhatnánk; ez az oka annak, hogy néha ellentétbe keveredünk egymással egy olyan kérdésben, amit már többször is végiggondoltunk és többségben, saját akaratunkból elutasítottunk.

(...)

Vajon ha a német emberek mindenről tudnának, megértenék és felfognák? Átéreznék az otthonukból kiragadott emberek, a gyermekeiktől elszakított asszonyok szenvedését? Szerintem túlságosan eltompították már őket, hogy bármit is érezzenek.

(...)

…Két éve kezdődött. Beleszédülök, ha arra gondolok, hogy már két év telt el, és hogy semmi sem változott. A hónapokat évekbe rendezem, de hiába, mindez már akkor is a múlté; kívülről akkora nyomás nehezedik a vállamra, hogy úgy érzem, összeroppanok.

Amikor a betegszobán egy négyéves, újonnan érkezett ikerpárt öltöztettünk, Loewe asszonyt azt kérdezte: „Maga szerint mire számíthatunk?” Mire én: „Hát, semmi jóra.” Gondolom, biztatni akart kicsit, mert azt felelte: „Ne nyugtalankodjon, egy csoportban leszünk, együtt tesszük majd meg az utat.”

Fordította: Kiss Kornélia

A Magvető Kiadó gondozásában 2009 őszén jelent meg Héle`ne Berr naplója. A részletek ebből a kötetből valók.

Héle`ne Berr párizsi diáklány nagypolgári zsidó családból származik. 1941-ben kitünő eredménnyel szerzi meg a Sorbonne-on angol szakos egyetemi alapdiplomáját, 1942-ben pedig angol nyelv és irodalom szakos felsőfokú diplomáját. 1941-ben a Denise és Fred Milhaud által létrehozott Átmeneti segítség nevű titkos szervezet titkára lesz. Denise nővérével és unokahúgával főképpen Saône-et-Loire megyében segíti a gyermekek dajkaságba helyezését. Édesanyja, Antoinette eközben magánszemélyektől és vállalatoktól szerez anyagi támogatást. A naplóírást 1942. április 7-én kezdi, élete minden fontos eseményét szeretné lejegyezni. Úgyszólván első perctől tisztában van vele, hogy történelmi időket él, és aggályos pontossággal jegyez fel minden említésre méltót, a megszállt Párizs hétköznapjait; azt a világot, amely fokról fokra merül az egyre áthatolhatatlanabb sötétségbe.

Miután testvérei a szabad zónába szöknek, szüleivel él a család párizsi, hetedik kerületi otthonában. Többen is befogadják őket, de 1944. március 7-én Berrék úgy döntenek, otthon töltik az éjszakát. 8-án reggel fél nyolckor itt éri őket a letartóztatás, majd Drancy-ba szállítják őket. Héle`ne-t 23. születésnapján, 1944. március 27-én szüleivel együtt deportálják.

Édeasapja Auschwitzba kerül, a III. számú Monowitz táborba, ahol 1944 szeptemberének végén gyilkolják meg. Édeasanyját az 1944. májusi szelektálás után gázosították el. Csak Héle`ne marad még több mint egy évig életben. 1945 januárjában az auschwitzi foglyokat evakuálják, és a kevés túlélő szerint „még Auschwitznál is rosszabb” erőltetett menet után Héle`ne Bergen-Belsenbe kerül. Az embertelen bánásmód és a tífuszjárvány végez vele huszonnégy évesen, 1945. április elején, néhány nappal a tábor felszabadítása előtt.

Naplójának megírt oldalait a családot mintegy fél évszázadig szolgáló Andrée Bardiau gondjaira bízza, azzal a kéréssel, hogy letartóztatása esetén vőlegényének, Jean Morawieckinek adja át. Az eredeti kéziratot a család 2002-ben a Mémorial de la Shoah-nak (20. századi zsidó történelem múzeuma és dokumentációs központja) ajándékozta.