Ceija Stojka tízéves sem volt, amikor családjával együtt az Auschwitz-Birkenau haláltáborba deportálták. Az ausztriai roma családot pár nappal azután hurcolták el hazulról, hogy hírét vették a családfő halálának. Ceija édesapja a dachaui koncentrációs táborban halt meg, hétéves öccse Auschwitz-Birkenauban veszett oda. Innen a kislányt, a nővérét és az anyját előbb a Ravensbrückbe, majd Bergen-Belsenbe vitték. Itt érte őket a felszabadulás. Több mint negyven évvel deportálásuk után az asszony könyvet írt az emlékeiről, és az egyik legismertebb roma írónő lett Ausztriában.

1988-ban írta első könyvét Rejtőzködve élünk – egy roma asszony visszaemlékezései címmel. A kötetben azokat a szenvedéseket mutatja be, melyeket gyermekként el kellett viselnie a haláltáborokban.

Az 1992-ben megjelent, E világ utazói című könyvében folytatta visszaemlékezéseit a világháború utáni Ausztriát bemutatva.

Ausztriában a nem cigányok hamar el akarták felejteni, hogy mi történt a második világháború idején. Túlságosan hamar feledésbe merülnek a náci tettek. Szenvedtünk mi is a lágerekben, elveszett a nemzetünk a világban, és kik voltak a hibásak? Mi cigányok! Ők csinálták ezt velünk. Ezért írtam meg a második könyvemben, hogy Ausztriában 1946-ban azt mondták a nem cigányok, hogy nincsenek nácik a világban. A nácik pedig nyugodtan hazamentek a háború után, orvosok lettek, tanárok, és élték az életüket, míg meg nem haltak.

Hány roma áldozata volt a holokausztnak Ausztriában?

Nem akarok számokat mondani. Nincs anynyi levél az erdőben, olyan sok roma halt meg a náci koncentrációs táborokban. Bennünket 1943 márciusában hurcoltak el hazulról. Három lágert is megjártam, voltam Auschwitz-Birkenauban, Ravensbrückben és Bergen-Belsenben. Úgy kerültünk haza, hogy az angolok felszabadították a lágert. Négy hónapig voltunk úton, míg hazaértünk Bécsbe.

Tízéves sem volt, amikor elhurcolták a családjával együtt.

Auschwitzban töltöttem be a tízedik évemet. Ott nem volt más, csak halál. Sokunkat sterilizáltak, halálra dolgoztattak bennünket az erdőkben. Nekem és a hétéves öcsémnek nagydarab köveket kellett kézzel hurcolnunk, ezekből építettek a náci uraknak lakhelyet. Dolgoztunk az öcsémmel a barakkokban is. Minden reggel harminc-negyven halott volt. Lehúztuk őket a bokszokból, és egyenként kivittük őket az ajtóig. Odajött egy ember és elvitte őket a krematóriumba.

Hogyan lehetséges, hogy most is mindenre emlékezik, ami akkor történt?

Hogyne emlékeznék. Mindig vertek bennünket. Hiába rossz egy kisgyerek, akkor is magához öleli és megcsókolja az anyja meg az apja. Mondják neki, hogy gyere ide, kicsi lányom, aludj már. Nem mondták ezt a nácik, csak vertek bennünket.

Miért tud keveset a világ a roma holokausztról?

Mert nem beszélnek róla. Az a baj, hogy a cigányok nem akartak beszélni róla, mindig azt mondták: „Hagyj békén, hagyj békén, igaz, megtörtént, de élni akarunk!”. De amikor felkelek reggelenként, és látom magamon a lágerszámot, akkor kérdezem magamtól, hogy hol van a kisöcsém!? Hétéves volt, mondták neki a nácik Auschwitzban, hogy olyan ember ez, aki nem akar dolgozni, csak másokon élősködni. Melyik gyerek akar dolgozni hétévesen!? Meghalt szegény Auschwitzban, elégették a testét a krematóriumban, és kiszórták a hamvait a káposztaföldre. De nem csak az övét, nagyon sok más emberét is. Mióta megjelentek a könyveim, tele van a házam nem cigányokkal, iskolásokkal. Nem lehet, hogy ne ismerjék meg a nem cigányok ezeket a történeteket, és megkérdezzék: miért ölték meg a zsidókat, a cigányokat, az embereket?!

Beszélnek a családjában arról, hogy mi történt önnel?