Úttalan utakon Visszaemlékezés

„Úgyis cimbalmos lesz ez a gyerek”

Horváth Gyula „Csuti” kapolcsi cigányzenész – I.

Rendkívüli hidegben – legalább mínusz 10 fokban – kerestem fel a lakásán Horváth Gyula cigányzenészt, akit Kapolcson és a környék falvaiban Csuti néven ismernek.

A háza az Alsó utca – ma Petőfi utca – legvégén egy domboldalon található. Az udvaron egy ló és egy szamár nézi egykedvűen a jövetelemet. Nem így a két kis kutya, akik barátságból ugrándoznak rám. Tyúkok mászkálnak a fagyott havon. A figyelmemet a kisebbik – két ház van az udvar két oldalán – ház előtt lévő kis gyümölcsfa kelti fel, amin egy hatalmas sonka lóg, amiből madarak lakmároznak. Rengeteg cinegemadár csipkedi a fagyott húst.

Csuti a kisebbik házba invitál. Ez lehet a nyári konyha, de most ebben éli egyedül az életét Horváth Gyula. Az alacsony kis szobában a sparhelt melegen duruzsol.

A fagerendás mennyezetről egy szál dróton lóg egy égő. Az asztalon, tányéron szalonnaszeletek szalvétával letakarva és mellette finom kisüsti pálinka. Mindkettőt megkóstoljuk. A szekrény tetejéről figyeli falatozásunkat két macska és a lábunknál a két kutya. Két cimbalom található letakarva ebben a szobában. Az egyiken egy szép népdalt a „Zöld erdőben, zöld mezőben”-t el is játszotta nekem a Csuti. A másik házat belülről is körbejárjuk. Fehérre meszelt falak a két szobában, amik kicsit zsúfoltan, de ízlése-sen vannak berendezve. A falakon keretben régi családi fotók, amit büszkén mutat meg. A mennyezeti gerendákról szép sorban egymás mellett lógnak a Csuti öltönyei, amikben játszott, játszik cimbalmosként a zenekarban. Itt is található egy cimbalom.

A másik szobában a felesége – aki pár éve meghalt – hófehér ingei, blúzai lógnak a gerendán. Ebben a házban minden a feleségének a keze nyomát viseli, mintha csak percekre ment volna el.

Az anyai nagyszüleim Köveskálon éltek és azt mesélték, hogy „Kukucs” megyéből jöttek oda. A köveskáli nagyapám Szabó Rékási József, aki nagyon jó brácsás volt.

A nagyanyám Homály Rozália zsidó lány volt. Onnan került az én anyám Szabó Mária ide Kapolcsra. Az anyám Henyében Bödééknél – aki a falu bírója volt – szolgált. Az apám a kapolcsi zenekarral muzsikált és reggel jöttek haza, amikor találkozott az anyámmal, aki a faluból ment haza. Ismeretség az meg volt.

Honnan?

Öregapám a kapolcsi cigányokkal – akik közt az apám volt a cimbalmos – bandázott együtt. Az apám Horváth Lajos árva gyerek volt, korán meghaltak a szülei. Az ő apját is – a nagyapámat, akit nem ismertem – Horváth Lajosnak hívták. Horváth voltak, de mindenki Csicsának hívta őket.

Egyedül élt az apám. Mondták a banda tagjai az öregapámnak, hogy add a Mariska lányodat a Lajcsinak, mert egyedül van és megeszi a tetű. Öregapám azt mondta: Mariskámat nem adom oda! A nagybőgős Horváth József nagyon erős ember volt – isten ments volt valakinek azzal találkozni –, elkapta anyámat és feltette a szekérre, hogy a Bödéék előtt leteszi, de bizony odacsaptak a lovaknak és elhozták haza Kapolcsra. Elrabolták. Másnap jött öregapám – ahogy mesélték – bottal. Hol vagy, fiacskám? – kérdezte apámat, aki cimbalmos volt a zenekarban. Akkor tudta meg, hogy nem az apám, hanem a bőgős lopta el a lányát. Annak meg nem mert szólni, mert az nagyon erős volt, de az senkit nem bántott. Nagy sírás-rívás volt. Horváth Géza bátyámék megbékítették öregapámat. Nem vitte vissza a lányát. Azt mondta neki az apám: Papa, egyedül vagyok. Én a lányát nagyon fogom szeretni és soha meg nem fogom ütni. Így itt maradt az én anyám Kapolcson és fent a hegyoldalon a Tobánban egy füstös lakásban éltek. Ebben a házban született az apám, a nagyapám, de én is. Négy gyerekük született. Mariska a legidősebb, utána születtem én 1928-ban. Mindketten fattyú gyerekként születtünk, ezután esküdtek meg a szüleink és született meg az öcsém a Lajcsi és a Margitunk, de ők már nem fattyú gyerekként.

Mikor esküdtek meg a szülei?

Nem tudom. Amikor a feleségemmel esküdni akartunk, 1954-ben átmentem Petendre a paphoz. Kérdezték, hogy mi a nevem. Mondtam: Horváth Gyula. Nem találták a nevemet az anyakönyvben csak azt, hogy 1928-ban Szabó Gyula született, akinek Horváth Lajos az apja és Szabó Mária az anya. Azután kezdtem el gondolkodni. Akkor tudtam meg, hogy fattyúgyerek vagyok.

( …) Kérdezte a pap, hogy kit akarok elvenni. Nagyon sokat nem tudok róla mondani, mert ez egy messziről jött gyüttment család, akiket Szlicsovnak hívtak. A lány csak úgy szorongatta a kezem. Akkor mondta, hogy nekik el kellett menekülni Jugoszláviából. Az apjának az egyik barátja mondta: Antal, ha meg akarod menteni a családodat, akkor hagyj itt mindent és azonnal menekülj.

A németek otthagyták az országot, akkor volt a kalamajka. Berlinbe menekültek.

A háború után jöttek Magyarországra. Nem mehettek haza, Füredre keveredtek.

Hogy ismerkedtek meg?

Balatonfüreden muzsikáltunk és ott ismerkedtem meg a lánnyal, akinek udvarolgattam. Levelet írt nekem, hogy menjek el hozzá, mert különben a Balatonba öli magát. Mentem meglátogatni és a lány anyja azt mondja: Gyula, ne hagyd itt az udvaron a biciklidet, hanem menny fel a rendőrkapitányságra, mert a Bán őrmester – aki kapolcsi volt – keresett itt. Nagyon meg voltam ijedve és elkeseredve. Bementem a kapitányságra. Mindenfélét köszöntem: Jó napot; Agyon isten jó napot; Jó szerencsét!

Miért hívták a kapitányságra?

Egy civil ember jött csizmában, priccsesnadrágban és gimnasztyorkában. Akkor mosakodhatott. Kiderült, hogy ő a kapitány. Megkérdeztem: Teccet engem hívatni? Valami rosszat követtem el? Maga jár udvarolni Szlicsovékhoz? – kérdezte. Igen – mondtam. Hova való? Kapolcsi vagyok. Mi az anyja neve? Szabó Mária. Akkor elnevette magát. Maga jár Piroskához? Igen – feleltem. Mi az elképzelése? Magam sem tudom, de úgy még nem érintkeztünk, ahogyan én szeretném. Föl szeretném csinálni – mondtam. Hatalmasat nevetett a rendőr. Megkérdeztem tőle: Nem szabad oda járni? Azt mondta, hogy a papa valamilyen csöndérdandár ezredes volt. Mi a bűne? – kérdeztem. – Ez engem is érdekel, mert az első pofont tülem fogja kapni. Ez a mondásom nagyon tetszett neki. Azt mondta, hogy a papának mindennap jelentkezni kell a rendőrségen, és hogy a hajógyárban öt tábornok dolgozik egy helyütt. Gyula – mondta a rendőrkapitány –, én a maga anyját ismerem, mert ott voltam Henyén szolgalegény, ahol a maga anyja is. Most mi lesz velem? – kérdeztem. Semmi. Menjen el a lányhoz és tegye a dolgát. Elővette a szekrényből a pálinkát és megittuk a pertut. Meg voltam ijedve, mert azt hittem, hogy berúgat, és utána megver. – Szóba áll magával a Piroska? – kérdezte. Nagyon széplány volt. Mi szemmel beszélgetünk, mert ha rám néz, azt is tudja, hogy mit gondolok – mondtam neki. Elengedett. A lány elibém futott, átölelt és megcsókolt. Nem mondtam meg, hogy miért hívattak. Az anyja nagyon mérges volt rám és úgy pufogott, mint a kása. Megmondtam a Pirinek, hogy többet nem jövök hozzá. Elindultam hazafelé. Azt mondta, elkísér egy darabig. Az anyja őrületesen kiabált utána, nem akarta elengedni. Eljött velem Kapolcsra. Amikor anyám meglátott, összecsapta a kezét: Jézus Mária! Fiam mit csináltál! Lányom, miért csinálsz bajt a szüleidnek és nekünk? – mondta anyám a Pirinek. Szépségem, nem érted meg, hogy az apád egy reakciós szar volt, mi meg cigányzenészek vagyunk, és nem akarunk bajt. Erre azt mondta a Piri: Engem nem érdekel, hogy ki ki volt, engem a maga fia érdekel, akit szeretek. Ha nem lehetek az övé, elpusztítom magamat a Balatonba. Egy-két napig nálunk aludt, majd a Stefi-malomban adtak neki szállást. Nem akart hazamenni. Féltem, hogy elvisznek a rendőrök. Mondtam az anyámnak, hogy nem akar hazamenni a lány. Erre azt mondta az apám: Anya, ne bánd őket, mert abból a fiamnak és a lánynak is baja lesz. Így békén hagytak. Három hónapig a Stefinél volt a lány. Ezután esküdtünk meg.

Nagyon előreszaladtunk. Térjünk vissza még a Tobánhoz, a gyerekkorához! Milyen házban laktak?

A szalmatetős szülői házon nem volt kémény. Egy kis szobából és egy konyhából állt a ház. A füst a falon keresztül volt átvezetve és az volt a füstös konyha. Három ágy állt a szobában és egy kemence volt a konyhában, amiben anyám sütötte a kenyereket, egy héten négyet-ötöt, meg langallót.

A mennyezeti fagerendákon vastagon volt a korom összecsömbölödve. Sokszor láttam, ahogyan a láng ment rajta. A mai napig is azon gondolkodom, hogy hogyan nem gyulladt meg a ház. Udvar tartozott még a házhoz. Lett volna a ház körül nagy kert, de

apáék édestestvérei – Horváth Pista bátyám (Csicsa István) és a Horváth Juliska nényém – oda építettek házakat.

Kik voltak a szomszédok?

Velünk szemben lakott a Györei János és egy Dóvics nevezetű parasztcsalád. Odább meg a Peszlegék, akinek a fiai és az apja molnár volt. E családok egyike sem volt cigány, hanem szegény paraszt.

Járt iskolába?

Hol mentem, hol nem. Három osztályt végeztem. Hatéves koromban Hajmáskéren voltam, mert Apa ott volt leszerződve. Ezért ott kezdtem az iskolát. Amikor visszajöttünk, 1939-ben, a kapolcsi katolikus iskolában folytattam a tanulást. Jó tanuló voltam.

Akkor miért nem járta ki mind a hat osztályt?

Ha leültem az iskolapadba, egyik oldalról és másik oldalról is, csipkedtek, szurkáltak biztostűvel a parasztgyerekek. Szóltam és akkor a tanító engemet úgy vágott fejbe egy lehámozott bottal, hogy a fejbőröm kettészakadt. Nem is tudtam tovább tanulni. Mondtam, hogy nem én vagyok, aki rendetlenkedik, nem hagynak békén a többiek. Ne beszélj! – mondta, és újra kaptam. Sírva mentem haza. Apa beszélt a Székely tanítóval. Amikor megjött, azt mondta, menyek holnap is iskolába, nem lesz semmi baj. A tanító nem szólt semmit, de a nagygazdák gyerekei nekem jöttek. Mondták nekem: Cigány! Biligány! A sorban is csipkedtek, rugdostak. Még a templomban is szurkáltak.

Csak magát bántották?

Az összes cigánygyerekkel – heten, nyolcan voltunk – úgy bántak, mint velem. Csak a Horváth Jenőt nem bántották, de az idősebb volt. A lányoknak sem hagytak békét. Az én testvéremtől, a Mariskától mindig azt kérdezte a tisztelendő: Hány isten van? Itthon elmondta az apámnak, hogy mit kérdez a tisztelendő. Az apám kioktatta, hogy mit mondjon. Az órán azt mondta a testvérem. Tudom ám, hogy hány isten van. Hány van? – kérdezte a tisztelendő. Minden sarokban egy szakajtó vékával! Nagyot nevetett rajta a pap és a Székely tanító is. Ki mondta ezt neked? Az Apa. Megbocsájtottak Mariskának. Horváth Bélától is megkérdezték, hogy hány isten van. Azt mondta, egy. Ki kormányozza a világot? – kérdezték újra. Kapolcson az egész zenekar. Jól megverték a Bélát, többet az sem ment iskolába. Két cigánygyereknek meg – Takács Imre cimbalmosnak a gyerekeit, akit azért hozattak ide Kapolcsra, hogy több zenekart ki lehessen állítani, mert cimbalmos egyedül csak az apám volt – bekente és meggyújtotta a haját a tanító, mert azt mondta, hogy tetvesek. Ezeknek nem hagytak békét. Én is abbahagytam az iskolát.

A felnőtt cigányokkal is így viselkedtek a kapolcsiak?

Tartottak a cigányoktól. A zenészek között is voltak erősek. Bár olyan eset is volt, hogy amikor jöttek haza a muzsikálásból, az útjukba álltak a parasztok, meg kövekkel dobálták meg őket. De azért a lakodalmakkor a kapolcsiak a Horváth Géza bátyámékat muzsikálni megfogadták. Kapolcson nincs olyan ház, ahol ne muzsikáltunk volna.

Csak zenészként fogadták el a faluban a cigányokat?

Sokszor elgondolkodtam ezen. A nagygazdák és közöttük a Hegyiek nagyon rendesek voltak velünk szemben. A kisparasztok voltak ellenségesek. A házhoz az erdőről a fát a hátunkon kötéllel hordtuk. Sokszor a kukorica vagy a szilvafák mellett mentünk, éréskor Apa mindig ellenőrizte, nehogy hozzá nyúljunk. Azt mondta: Fiaim, ha megnőtök, soha hozzá ne nyúljatok senkinek a tulajdonához, akármilyen éhesek is vagytok, mert akkor csak az akasztófa tart meg benneteket. Arra tanított, hogy soha ne lopjunk. Ezt én be is tartottam. A földeken keresztül, az egész család, a barázdákban hoztuk a hátunkon fát. Azt nem szerették a parasztok, hogy a földjükön keresztül megyünk. Pedig ott nagyon igénytelen volt a föld és alig termett benne valami. Amikor keresztüljöttünk a földjükön, már vártak – elébünk jöttek – botokkal, kaszákkal.

Miért Kapolcson telepedtek le a cigányzenészek?

Talán, mert itt jól érezték magukat. Az öreg Horváthék Öcsről jöttek ide Kapolcsra. Sok volt Kapolcson az iparos, akik nagyon szerették a cigányzenészeket. Minden malomhoz úgy jártunk, mintha hazamentünk volna. A nagygazdák is szerettek bennünket. Csak a kisparasztok nem szerettek.

Hol laktak a faluban?

Horváth Gyula bátyám a falu közepén lakott. Minden cigány családnak volt lakása, de nem egy helyen, hanem mindegyik máshol a faluban.

Kik voltak a legismertebbek?

Itt csak a Horváth família muzsikált. Bennünket, a kapolcsi cigányzenészeket nemcsak az országban, hanem még Amerikában is ismertek. Horváth Jenőnek az apja volt a prímás, és amelyik nótát muzsikálta, azt énekelte is. Horváth Géza is prímás volt és az ő apját is Horváth Gézának hívták és ő is prímás volt. Ők voltak a kapolcsi híres prímások.

Ez a Horváth família hány családból állt?

Horváth Lajos – apáék –, Horváth Julika volt a bőgős, Horváth Rozália, Horváth Géza bátyám, Horváth Pista bátyám. Ezek testvérek voltak és ők voltak a törzszenészek. Mindegyik férjhez ment vagy megnősült és az ő gyerekeik is – mint én is – cigányzenészek lettek. A Csicsa családból két zenekart ki tudtunk állítani. Minden zenekarban heten voltak, de volt úgy, hogy csak öten. Egy zenekarban volt két bőgő, egy cimbalom, egy brácsa, a hegedűsök és a prímás, aki énekelt is.

Miért a cimbalmot választotta?

Az apám cimbalmos volt, azért lettem én is az. Éjjelenként, amikor felkeltem pisilni, a szobában lévő cimbalmon elkezdtem játszani. Anya rám kiáltott: Te gyerek, hagyj aludni! Az Apa azt mondta neki: Ne bántsd, úgyis cimbalmos lesz a gyerek. Látod, hogy iskolába sem jár, legalább legyen valami szakmája. Majd én megtanítom cimbalmozni. Így lettem cimbalmos. Az apámtól megtanultam a dúrokat, a mollokat.

Kottából?

Apám sem ismerte a kottát. Úgy magyarázta, ahogy tudta a zenélést. Először skáláztatott, amit nehezen megtanultam tüle. Ha itthon a faluban muzsikáltak, például az Oszkó Árpád szülei lakodalmán, akkor már kisgyerekként vele mentem. Odabújtam a cimbalomhoz, hogy hadd hallgassam a zenét. Nagyon tetszett a cimbalom. Még a fejemet is odatettem, hogy halljam, hogy hogyan zeng a cimbalom oldala. Tízéves koromban nagy hiány volt cimbalmosból. Az öreg Horváth Géza bátyám – a híres prímás – azt mondta Apának: Te, Lajcsi öcsém, elviszem cimbalmozni a fiadat Apátiba, a lakodalomba. Ez még nem sokat tud muzsikálni – mondta az apám. Elmentem velük pedig csak három nótát tudtam. Reggelre már több nótát ismertem. Szólt a nagybőgő, a brácsa, én meg csak cincogtam, ütöttem a cimbalmot, amin még pedál sem volt. A parasztok észre sem vették, hogy nem tudok jól játszani.

Hol gyakoroltak?

Mindenki külön-külön odahaza. A többség már azon volt, hogy a kottát megismerje. Egy cimbalmot mindig a kocsmában tartottunk. Esténként ott játszottunk. Akkor nem ilyen szomorú volt a világ, mint most. Kapolcson a zenészek nagy vígságot csináltak, szerettek bennünket.

Milyen számokat játszottak?

Mindent a világon eljátszottunk, foxot, tangót, csárdást, népdalt, cigányzenét, külföldi dalokat is. Akkor nem úgy ugrabugráltak a népek, mint most. A búcsú a faluban kétnapos volt. Első nap este kezdődött és hajnalig tartott. Hazamentek a népek aludni vagy dolgozni, és este megint megkezdtük a zenélést, megint majdnem hajnalig. A környező falvakba is eljártunk muzsikálni bálokra, búcsúkra, lakodalmakra. Voltunk Nyírád, Kolontár, Miske, Csékút, Padragkút, Monostorapáti, Henye, Monoszló, Csicsó, Jakabfa, Ábrahám és végig a Balaton-parti falvakba és városokba, és még felsorolni sem tudom, hogy hol jártunk muzsikálni. Nemzetes uraknak, grófoknak is muzsikáltunk.

A hangszereket mindig magukkal vitték?

Ha messzebb mentek, akkor egy szegény embert megfogadtak, akinek lova és szekere volt. Azzal vitték a cimbalmot. Az öregebb zenészek fel is ültek a szekérre, mint a bőgős, aki nem tudta cepelni a hangszerét. Eléggé sanyarú világ volt akkor.

Ebből éltek?

Az ott keresett pénzből meg tudtunk élni, de mi, kapolcsi zenészek a hétköznapokat is dologgal töltöttük. Mert a család egyik fele muzsikus, a másik fele meg paraszt volt. Fogadtunk harmados földet, és abba ültettünk kukoricát, krumplit. A nagygazdák szóltak: Lajcsi bátyám, adunk földet, gyertek dolgozni. Szerettünk dolgozni. Engem is Nagy Gyuláék keresztültek és a Sövegék bérmáltak, ők mind nagygazdák voltak. Aki akart, az mindenhol dolgozhatott. Én most 77 éves vagyok, mégis állandóan dolgozom.

Kapolcson csak cigányzenészek éltek?

Igen. A cigányok valahol az erdőben, a partoldalban laktak. Köveskálról az öregapáméktól jöttem és a két falu között egy partoldalban voltak a cigányok és akkor ott, maguk között, verekedtek. Annyira megijedtem, hogy azt sem tudtam, hogyan szaladjak haza. Nagyon féltem tőlük.

A háború hogyan érintette magukat?

Amikor a németek megszálltak bennünket, utána lett a rendetlenség, mert kidurrogott a tűz. A szomszédasszony, a Peszlegné az mindig mondta anyámnak: Jaj, Mariskám, végetek lesz. Mert a németek összeszedik a zsidókat és utána titeket is. Nagyon megharagudott anyám a Peszlegnére és mondta neki: Többet ide a lábát ne tegye ilyen hírekkel. Nem szégyelli magát? Miért bántanának minket? Nem loptunk és nem gyilkoltunk. Majd meglátod, Mariskám – mondta és sírva ment el. A mi legkedvesebb helyünk a Weisz kocsma volt. Ott volt nekünk a cimbalmunk is, mert minden este mentünk a kocsmába játszani. Weisz Jóska bácsi (ha csak a nevét kimondom, már hervadok) zsidó ember volt. Három családja volt, két lány – Etike és a Babi – meg a Lali. Mindennap ott ettem náluk. Ezt a Weisz családot úgy vettük, mintha a testvéreink volnának. Akkor már hallottuk a híreket, hogy szedik össze a zsidókat.

Miért nem menekültek el?

Ács Vendi bácsi juhász volt és át szokott jönni a kocsmába. Hozta a Bibliát, és azt mondta Weisznek: Te, Józsi! Vidd el innen ezt a szép családodat és meneküljetek Palesztinába! Ezt éjfélkor mondta, amikor megvörösödött az égbolt. Kint álltunk az udvaron. Ilyent még életemben nem láttam. Hallottuk a rossz híreket. Nehezen jöttek a hírek – mert nem volt rádió –, amiket vagy elhittünk, vagy nem. Egyszer találkozom Weisz Lalival, aki azt mondja: Hordani kell ám a csillagot. Milyen csillagot? – kérdezem. A sárga csillagot, amit fel kell varrni a kabátra. Addig viselte is, amíg el nem vitték őket. Közben már nem mehettünk a kocsmába muzsikálni. Weiszék sem jöhettek ki akkor már a lakásból. A postánál üldögéltem a padon és a Weiszéket lestem, amikor jött Lali. Nem is veszel észre! Ez rosszulesik nekem. Nem, bántottalak én – mondom neki. Nem mehetek ám oda, mert lesben vagyok – mondta. Egyszer csak kocsira rakták őket és elvitték. Meg volt mondva, hogy senki nem kísérheti el őket, még az ablakot sem nyithatja ki. Egy B. nevű csöndér őrmester nagyon csúnyán bánt velük. Weiszék után futott a kis fehér Bobi kutyájuk és azt útközben lelőtték a csöndérek. A gyerekek megijedtek és elkezdtek sírni, a B. csöndér meg összevissza verte őket.

Mi lett a zsidó tulajdonokkal?

Amikor a zsidókat elvitték, a holmijaikat nekünk kellett összehordani, és a házakból kipaterolni az udvarba. A csöndérek szekereken felvitték a községházához és azon osztozkodtak.

Kik pakolták ki a házakat?

Összeszedték a cigánygyerekeket, még Dörögdről is hoztak egy teknős cigányt – a Hosszi Pistit – és velünk pakoltatták ki a bútorokat.

Mi történt?

Horváth Józsival együtt hozták ki a Bruckné gömbölyű toalett-tükrét a házból, és úgy tette le az udvaron, hogy az eltörött. A csöndér nekiugrott a Pistinek, és seggbe rúgta a cigánygyereket. Aki azt mondta: Tiszthelyettes úr, tehetek én arról, hogy eltörött ez a tikör. Alázatosan és cigányosan mondta.

A csöndér is elnevette magát. Azt mondta: Basszátok meg, ezt a tükröt magamnak akartam.

Maguk nem féltek?

Egyszer eljöttek hozzánk nyilas karszalaggal a kezükön az S. és az N. Jenő. Azt mondja nekünk az N. Jenő – aki itt a pusztán lakott, de nyilas volt –, hogy: Gyerekek, tirátok is nagyon rossz napok várnak. Lajcsi nagyon sajnállak benneteket. Horváth Géza mondta neki: Miért, testvér? Rövidesen bejelentették, hogy a cigány férfiakat 16 évtől 66 évig elviszik Tapolcára, és később viszik a családot is.

Hogy történt?

A csöndér tiszthelyettes – aki kapolcsi volt – feljött hozzánk személyesen. A tiszthelyettest és a legényeit – öten voltak – jól ismertük a kocsmából, ahol muzsikáltunk. Soha nem bántottak bennünket. A kocsma előtt gyűjtöttek össze. Nem sokan voltunk – Apa, Pista bátyám, Géza bátyám és a fia Józsi, meg én –, mert a többieket elvitték a frontra. Hegyi Pista bácsinak voltak a legjobb lovai. Ő volt felszólítva arra, hogy bevigyen bennünket Tapolcára. Hegyi Pista azt mondta a csöndérnek: Ide figyelj, Ferenc, nekem nincs cigány barátom és az én kocsimra nem ül fel cigány. Nem erőltették tovább a csöndérek. Ekkor mentek a Szallerékhoz és a kocsisa a Slemmer befogott és az vitt be Tapolcára. Ahogy beértünk a városba az egyik háznál kinyílott az ablak és egy aszszony elkezdett kiabálni a csöndérnek: Ferenc, mit csináltok, hova viszitek ezeket a zenészeket!? Mit vétettek ezek nektek?! Nem volt még elég? Leköpködte a csöndéreket. Később tudtam meg, hogy ezt Lengyelnének hívták, és Kapolcson volt háza. Bevittek bennünket egy zárt udvarba, ahol az volt felírva: Fehér Hajó. Az udvar tele volt cigánnyal, de egy zenész sem volt köztük. Oda állítottunk be fehér ingben, fekete szmokingban és csokornyakkendősen a sok rongyos cigány közzé.

Úgy mentek oda, mintha muzsikálni mennének?

Úgy, bizony. A lépcsőről jött le egy galambszürke öltönyös, csokornyakkendős méltóságos úr. Amikor ránk nézett, azt mondta a tiszthelyettesnek: Te, Ferenc, nem ilyen embereket vártam. Ezek urak, nem cigányok. Vidd vissza őket. – Most ezek is ráérnek! – mondta a csöndér. Géza bátyám öcscse, a Józsi – pilóta volt, de leszerelték a cigány származása miatt – azt mondta: Ha mi meg is döglünk, de legalább téged megmentelek. Nem hagyta, hogy beírjam a nevem az összeíráskor. Féltem, mint a rosseb. Látták, hogy a Józsi katonaviselt ember és ezért őt bízták meg, hogy egrecéroztassa az embereket. Alaki gyakorlatokat kellett végeztetni az emberekkel. Jobbra át és balra át, vezényelt. A teknővájó cigányok nem tudták, melyik a bal kezük, ezért egymásnak fordultak. Ezen nagyokat nevettünk, de közben nagyon féltem. Úgy intézte, hogy a kis ajtóhoz kerüljek, én meg azon kisurrantam. A mezőkön keresztül értem haza. Anyám rögtön azzal fogadott: Hát, apádat nem hoztad magaddal? Akkor mondtam neki, hogy a Subri mentett meg.

Mi lett az apjával?

Tapolcán a zsidókkal dolgoztak együtt. Az asszonyok elmentek Tapolcára és tudtak beszélni apáékkal. Azok kitalálták, hogy az asszonyok menjenek Öcsre a Kukorelli századoshoz – aki ott gazdálkodott – és kérjenek tőle igazolást, hogy ott dolgoztak a harmados földbe, és akkor hazaengedik őket. Mert azt mondták, aki dolgozik, azt haza kell engedni. Úgy is történt. Mégsem engedték el, mert nem írták alá a papírt a kapolcsi elöljárók és a bíró. Mindenki aláírta, csak Szabó Jóska, a bíró nem – az olyan szigorú volt, hogy a madarak is rettegtek tőle –, mert azt mondta: Jó helyen vannak azok ott. Visszamentek Ferencsikhez, a jegyzőhöz. Az elvette tőlük a papírt és bement Szabó Jóskáék udvarába. Mondta a bírónak, hogy miért ellenkezik, és miért nem írja alá a papírt. Barátok voltak, de mégis megfogta barátságból és földhöz vágta vagy kétszer-háromszor. Porzott ott minden. Nagyon megijedtem. Így írta alá a papírt. Másnap elvitték Tapolcára a papírt. Az öreg Géza bátyám már elkészítette a kötelet, hogy felakasztja magát. A testvérek beszélték le róla. Éjjel bement hozzájuk egy katona, aki őrt állt: Megmenekültetek, ha van papírotok, ha nincs. Hazamehettek. Reggel értek be anyáék a papírral. Nem tudjuk, hogy annak a hatására-e vagy sem, de hazaengedték őket.

Ladányi András

A következő számukban folytatjuk.

Cigánybál a Weisz kocsmában (Kossuth út 12)

Híres kapolcsi cigányzenészek 1942 előtt