A cigányok egy szekérrel érkeztek a határ közelébe. A kiserdő alatt vertek tanyát. Késő délután volt. Ilyenkor ősszel a napnak már alig van ereje, akárcsak az öreg romáknak. Kifogták a lovakat, az asszonyok csendesen készültek a főzéshez. Leszedték a kocsiról a vasfazekat, a két kormos téglát, ami tűzhelyül szolgált, és leállították egy kis lapályos helyre, nem messze a két férfitól, akik arról beszéltek, hogy este mennek majd át a határon, addig megitatják a lovakat is meg az asszonyok is megfőznek.

Az este halkan közeledett. A nap már lebukott a hegyeken túl, ki tudja, merre jár, csak az ég alján hátrahagyott vörös palástjáról gondolhattak sok mindenre a cigányok. A madarak is elültek, alábbhagyott a zsivaj. Már a merészebb csillagokat is lehetett látni, amikor valahol messze a bokor alatt a fűben rákezdett egy tücsök is, de olyan halkan, mintha csak attól tartana, hogy valaki rászól.

Rudi alig múlt tizennyolc éves, magas volt, mint egy óriás. Felállt, odament a kocsihoz. Leakasztotta a vödröt a kocsi alól, meglóbálta a levegőben. Tizenhat éves felesége felpattant a tűz mellől, ő is felkapott egy kannát.

– Elmegyünk vízért a lónak – szólt Rudi.

– Én meg magunknak – kiáltotta Babrinka. Azzal eltűntek a kiserdő mellett a közeli tanya irányában. Alig várták, hogy eltűnjenek, a kompánia és az öregek szeme elől, egymásnak estek. Rudi felkapta Babrinkát, megfordult vele vagy tízszer, úgy csókolta szemét, száját, haját.

– Lassan, te bolond – próbálta csitítani Babrinka Rudit –, még valami baja lesz a gyerekünknek – de azért hagyta, hogy Rudi töltse a kedvét.

– Jó estét! – szólt a tűz mellett ülő két öreghez egy katona.

– Jó estét, üljön le, vitéz úr – kínálta hellyel az öreg cigány a katonát. Fiatal

volt még, ahogy leguggolt, a tűz megvilágította arcát, pelyhedzett az álla. Bár halkan jött, de az öreg már észrevette, látta jó messziről.

– Oszt, mi járatban vannak errefelé, bátyám? – ismerkedett a katona.

– Egyen, vitéz úr – nyújtotta felé a kanalat az öreg, mint aki nem hallotta a kérdést. A katona nem fogadta a kínálást, a választ meg sem várva, mosolyt erőltetve folytatta.

– Tudom én, mit akarnak maguk, át akarnak menni a határon. Megvárják míg sötét lesz, uccu neki, már által is vannak. Így van, Bátyám? – nézett az öreg cigányra. Az öreg a feleségére vetett egy tekintetet, aki a tűz másik oldalán ült, aranylánca a nyakában a tűz fényétől úgy ragyogott, mint a csillagok. Az ujján a három gyűrű sem kevésbé. A katona észrevette, hogy összenéztek, úgy tett, mintha a tűzbe bámulna. Várta, hogy történjen valami. Kis idő múlva megint az öreg szólalt meg.

– Nézze, vitéz úr! Meg lehet magával egyezni?

– Nem vagyok én rossz ember – válaszolta a katona. – Maradjanak csak itt, majd később visszajövök magukért. A fia az a magas férfi, aki elment avval a lánnyal az előbb? Mert láttam ám őket is.

– Igen, fiam meg a menyem.

– Na jól van, folytassák csak tovább – állt fel a katona, s ezzel a vállára vette a puskáját, és köszönés nélkül elment.

– Mindent hallottam – lépett elő Rudi a bokrok közül. – Most mit csináljunk? – Babrinka leguggolt a tűz mellé, s odanyújtotta a kannát az öregnek. „Igyál, Tátá, bor nem volt, mert akkor azt hoztam volna.”

– Jó ez is, lányom – karolt át Babrinkát. Magához vonta és megcsókolta a homlokát. Végigsimított az arcán kezével. Az öregaszszonytól tudta, hogy a menye három hónapos terhes. „Ülj ide a kabátomra, nehogy megfázzál, elég hűvös az éjszaka.” Rudi is letelepedett az apja mellé, dobott a tűzre egy darab száraz gallyat, a pattogó szikrák az ég felé szálltak. Jólesett a tűz melege, valóban hűvös volt az éjszaka. – Nem lesz semmi baj, ha visszajön a katona, fizetünk neki, amit kér. Látom én róla, hogy „mitás”. Eladja ez még az édesanyját is, csak hogy pénzt lásson. – Felállt az öreg, odament a lóhoz, megitatta. Megveregette a nyakát, elővette a pipáját és megtömte. A tűzhöz lépett, parázsló ágat fogott, azzal gyújtott ár. A kezét beletörölte a nadrágjába, visszament a kocsihoz, az ülésről felvette a bekecsét, széles mozdulattal a hátára terítette. Tekintete megakadt az égbolton. Milyen szépek a csillagok. Delva lé, a hold is olyan, mint fiatalkoromban. Visszahúzódott a tűzhöz, leült a menye mellé, aki éppen akkor kapott be egy falatot, de már abba is hagyta az evést, mert szégyellte magát az apósa előtt.

– Egyél csak lányom nyugodtan, ne szégyelld magad előttem, hiszen neked enni kell, hogy egészséges gyereket hozzál világra. Ha eszel, mesélek neked egy történetet. Látod? – mutatott fel a holdra. Éppen telihold volt. Éppen úgy bujdosott a felhők között, mint a vándorló cigányok a nagyvilágban. Az öreg megvárta, míg előbújik ismét.

– Látod, lányom, nézd meg jól. Látod azt az alakot, ott fönn a holdban? Az egy pásztor, támaszkodik a botjára, ott a kalapja is a fején, a nagy subája a hátán. Azok ott körülötte a báránykák, ott jobbra pedig a pulikutyája. Ez az Istennek a juhásza. Amióta világ a világ, ő ott őrzi a báránykákat. Ezért vannak a bárányfelhők az égen. Ezt még a nagyapámtól hallottam, s te is mondd el majd az unokámnak. – A mese folytatódott, amíg vissza nem jött a katona.

– Már vártuk, vitéz úr! Jöjjön közelebb, üljön közénk!

– Nem megyek! – állt meg a katona tőlük pár lépésre. Az öreg felállt, s elindult feléje.

– Állj! – szólt a katona. Lekapta a fegyverét a válláról, s rászegezte az öregre. – Maradjon ott, ahol van, ne közeledjen!

– Itt a pénz, a kétszáz korona, vitéz úr! – nyújtotta az öreg a katona felé a pénzt. – Vagy nem elég? Mennyi kell? – remegett a hangja az öregnek. Rudi felugrott, rohant a kocsi felé, hogy felkapja a villát, de nem jutott a kocsiig. Hátulról érte a golyó. Utána az öreget lőtte le a katona, majd a felocsúdó asszonyokat. Kitépte nyakukból a láncokat, az ujjukról a gyűrűket és a fülükből a fülbevalót. Utána, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt a fekete éjszakában. Rudi még összeszedte maradék erejét, megkereste az apját. Az öreget a homlokán találta a golyó. Hanyatt feküdt, jobb kezében görcsösen markolta a pénzt, a balban a pipát. Rudinak még volt annyi ereje, hogy apja kalapját rátegye az arcára, és meghalt az apja mellett. Az öregasszonyt a tűznél érte a lövés. Úgy nézett ki, mint aki alszik. Feje előrebillent, mintha csak halottait virrasztaná. Nem messze tőle Babrinka. Két karját hasára fonva védte még haláltusájában is magzatát, akinek már sohasem tudja elmondani a bárányfelhők történetét.

A határmenti falu sintérje a falu szélén lakott egy kis viskóban. Kilenc gyereke volt, egyik kicsi, másik csepp. Két évvel ezelőtt telepedett le, azelőtt ő is vándorolt egyik határból a másikba. Hajnalban a kisbíró kopogott az ablakán. A gyepmester kiugrott az ágyból, amikor meghallotta a kisbíró hangját.

– Valami nagy baj lehet, asszony, ha a kisbíró személyesen jön értem – s úgy ingben, gatyában ment ki az udvarra.

– Mi a baj, tekintetes kisbíró uram?

– Jancsikám! Nagy munka vár rád. Az éjszaka át akart szökni a határon négy cigány. Megtámadták a katonaságot, azok meg lelőtték őket. Ezeket kellene eltemetni ott a helyszínen, Jancsikám – veregette hátba a kisbíró. – Itt van a Ferkó gyerek – mutatott a falu bolondjára –, majd ő is segít neked.

– Oszt merre menjek, kisbíró uram?

– A kiserdő mellett, ott már meglátod őket az út mellett.

– Hát az nem a határ mellett van, kisbíró uram! Onnét még igen messze van a határ!

– Jancsikám, te ne törődjél azzal, hogy hol van a határ, most ott van, oszt kész. Te csak hajtsd végre a parancsot, mert ez a parancs ám, úgy vigyázz!

A gyepmester lassan szedelőzködött. Ásót, lapátot adott a bolond Ferkónak, s elindultak a falu határába a kiserdőhöz. Istenem, lehet, hogy ismerem is őket, gondolta, de nem szólt semmit, szaporábbra vette lépteit, hogy minél előbb lássa, kik a halottak. Alighogy elérte az erdő szélét, két kakastollas csendőrt pillantott meg.

– No megjöttél? – szólt az egyik.

– Meg. Alázatos tiszteletem, csendőr úr.

– No, sintér komám, mire

a nap feljön, ezeket a cigányokat kapard el, mert amúgy is büdösek, hátha még a nap is rájuk süt.

Elkezdte ásni a gyepmester a gödröt a bolond Ferkóval. Félóra sem telt bele, derékig álltak a gödörben, amikor a közelebb álló csendőr megszólalt:

– Sintér komám!

– Mit akarsz?

– Koporsóért ne menjünk el? Nem kell azt a gödröt olyan mélyre ásni, elég az már! Dobáld bele őket, minél előbb legyünk túl rajta.

– De hát alázatos tisztelettel kérem, hadd ássam mélyebbre, nehogy a kutyák kikaparják őket.

– Na jól van, ássad. Még csak az hiányozna, hogy járvány üssön ki a faluban.

Amikor elkészült a gödör, a gyepmester először az öreg cigányt húzta a gödör széléig. Beleugrott, felnyúlt érte és szép lassan, óvatosan beemelte a sírba. Az öregasszony már nem így került az öreg mellé. Míg a gyepmester kimászott a sírból, addig a bolond Ferkó az egyik lábánál fogva odavonszolta és beledobta a gödörbe. Szólni akart, de megelőzte az egyik csendőr.

– Látod, Jancsi komám, ha ezek is olyan jó, dolgos emberek lettek volna, mint te, még mindig élnének. No gyere, gyújtsál – nyújtotta feléje a cigarettát a soványképű csendőr.

– Azonnal, csak megigazítom az öregaszszonyt. – Hanyatt, az ura mellé fektette. Ferkó most Rudival bajlódott. A hosszúra nőtt fiút odavonszolta a sírhoz, majd szitkozódva belerugdosta. Rudi befordult a sírba arccal lefelé, de a sír rövidnek bizonyult az ő magasságához. A bolond felkiáltott:

– Nézd a büdös cigány anyját! Még itt sem fogad szót, nem akar beférni a gödörbe.

Rudi lába hamarabb földet ért, mint a feje, de a test meg volt merevedve, s a feje megakadt a gödör oldalának közepe táján.

– No, várjál csak – háborodott fel a bolond Ferkó. – Majd adok én teneked! – Fölkapta az ásót, letérdelt a gödör szélén, és az ásót két kézre fogva erővel kezdte Rudit deréktájon kettévágni.

– Hajrá, Ferkó! – kiáltotta a kövér csendőr. – Csinálj csak egy cigányból kettőt!

A gyepmester állt a sír szélén, kezeit tehetetlenül leengedte. Nyelte a könnyeit, bár legszívesebben átharapta volna a csendőrök torkát, de nem szólt, mert otthon kilenc gyerek várt rá. Hagyta, hogy a habzó szájú bolond a csendőrök hurrogása közepette vágja ketté a hosszúra nőtt cigánygyereket.

Babrinkát nem hagyta a bolond kezére a gyepmester. A cigarettáját is átadta Fer-kónak.

– Menjél csak, Ferkó. Üldj le. Cigarettázzál nyugodtan. – Ferkó a csendőrökhöz ment, akik így éltették:

– Jó munkát végeztél! – S még a cigarettáját is meggyújtották.

A gyepmester Babrinkát leeresztette a sírba úgy, hogy a hóna alá nyúlt. Rudi kettévágott teste fölé, majd lassan rájuk húzta a földet. Mire a nap előbújt az erdő mögül, már csak egy friss hantot, egy elárvult kocsit és lovat talált, a két tégla fölött álló fazekat, egy befejezetlen vacsora maradványaival.

A lovat és a kocsit elvitték a csendőrök, a fazekat és a kanalat megkapta a gyepmester fizetség gyanánt.

Még aznap este a gyepmester fát ültetett a sírhant fölé és halkan, alig hallhatóan elkezdte siratni a meggyilkolt cigányokat. Nem messze tőle a bokrok alatt egy tücsök ciripelt, de olyan halkan, mintha csak attól tartana, hogy valaki rászól.

Illusztrációk: Kunhegyesi Ferenc