Útkereszteződés Interjú

„Már gyerekként is vonzott”

Farkas Róbert zenész, Budapest Bár

A két évvel ezelőtti ügyes lemezötletből rövid idő alatt népszerű együttes, keresett színpadi produkció lett. A Budapest Bár ősszel már a második felvételével jelentkezett. Az anyagában nosztalgikus, mégis friss dupla album ismét korszakokat és stílusokat kapcsol össze, hiszen a régi dalokat továbbra is az igényes rockzene ismert képviselői, a Kispál és a Borz, a Quimby és más együttesek énekesei adják elő a hagyományos kávéházi cigányzenét megújító muzsikusok kíséretében. Az együttes harminchárom éves vezetője, Farkas Róbert korábban a Romano Drom hegedűse és harmonikása volt. A Budapest Bárról és a saját pályafutásáról kérdeztük.

A Budapest Bárban nem harmonikázol. Miért?

Főként hegedülök, néhány számban pedig gitározom, és nagyon jól jön, hogy a harmonikás meg zongorázik, úgyhogy így osztottuk fel, mert gitározni csak én tudok. Ökrös Karcsi viszont nagyon jó harmonikás, és emellett nagyon jó zongorista.

Hogyan állt össze a zenekar?

A Budapest Bár alapvetően egy kvartett. Már két éve muzsikáltunk, mielőtt ez lett a neve. Estélyeken, fogadásokon, díjátadókon játszottunk – ének nélkül. Aztán készítettünk egy demófelvételt ezzel a zenekarral, játszottunk egy magyar számot, a Halálos tavaszt, és ez a feleségemnek, Gáncs Andinak, aki a zenekar producere, nagyon megtetszett. Mondta, hogy meg kéne csinálni énekesekkel. Már előtte is nagyon foglalkoztatott minket, hogy a kávéházi cigányzenének azt a presztízsét, ami megvolt régebben, a húszas-harmincas években, hogyan lehetne a mostani fülekhez hangolni, hogy még a fiataloknak is izgalmas legyen. Akkor jött az ötlet, hogy azokat a barátaimat, akikkel már dolgoztam együtt, Szalóki Ágival a Besh o dromban, Kollár Lacival a Kistehén Tánczenekarban… Németh Jucival meg tanítottunk együtt, úgyhogy volt sok kapcsolódási pont – szóval őket kérjük föl. Olyan érdekes személyiségeket, akikkel meg lehet újítani ezt a műfajt.

Már a kvartettel is ezt a stílust vittétek?

Azért mást is, de már akkor is becsempésztünk magyar számokat a repertoárba. Azonkívül meg dzsesszt, cigányzenét, szalonzenét. Akkor még nem kötődött annyira a repertoár a harmincas-negyvenes évekhez, habár nagyon szeretjük ezt a korszakot, ezt a műfajt.

Az az egyik érdekessége a Budapest Bárnak, hogy az énekesek egyfajta alternatív zenei kultúrát képviselnek.

Igen, az alternatív rock and rollból jönnek az énekesek. Eredetileg nem zenekart akartam alapítani, hanem felkértem őket, hogy szeretnék velük egy albumot készíteni. Sok olyan kávéház nyit meg, ahol ez a fajta zene nagyon jól megélne szerintem. Megkönnyítette a dolgot, hogy mindenki rögtön igent mondott. Ahogy készültek a felvételek, mindenki érezte, hogy ez egy nagyon erős album lesz, és illő lenne bemutatni – tartsunk legalább egy lemezbemutató koncertet!

A Katona József Színházban mutattuk be, rögtön aznap este két teltházat sikerült produkálnunk, és sorban jöttek a felkérések. Mindenkit megkérdeztünk, és azt mondták, hogy nagyon szívesen csinálnák tovább, és nyugodtan mehetünk koncertezni. Az volt a nehézség, hogy az énekesek mind frontemberek, mindenkinek van saját zenekara és sokat koncertezik. Így aztán úgy állapodtunk meg, hogy a Budapest Bár hét közben lesz nyitva. Ezek a mi napjaink, csak ritkán játszunk pénteken vagy szombaton. A két év alatt már úgy száz körüli fellépésnél tartunk, talán még többnél is, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány koncert volt hétvégén.

Nemrégiben felléptetek külföldön is. Hogyan terjedt híre ennek a zenének?

Legutóbb Franciaországban, az Alpokban játszottunk az első Les Arcs Európai Filmfesztiválon, ahol magyar filmeket is bemutattak. A szervezőt onnan ismertük, hogy az esküvőjén játszottunk a nyár végén itthon, a Várban. Nagyon kérték a Behumi Dórit is, mert a menyasszonynak ő a kedvence. Lezajlott az esküvő, nagyon megszerettek minket, és pár hete immár nem menyasszonyi-vőlegényi, hanem fesztiválszervezői minőségében felkértek bennünket, hogy játsszunk a megnyitón. Előtte pedig Amerikában voltunk: egy érdekes produkcióval mi zártuk a 2009-es New York-i magyar kulturális évadot. Ott a cimbalmossal, Farkas Mihállyal és az öccsével, Farkas Richárddal együtt képviseltük a Budapest Bárt, de az egész produkcióban összesen nyolc cigány zenész és nyolc amerikai fekete muzsikus vett részt. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy együtt játszhattunk Szakcsi Lakatos Bélával – egyébként nem először, mert egyszer már volt a Budapest Bár vendégművésze a Millenárison: a Haydn-maraton keretében zenéltünk közösen. Szóval a Budapest Bár három tagja lépett föl, a harmonikás épp Franciaországban játszott valahol. Egyelőre ennyi, de szeretnénk még külföldre menni.

Hogyan szerveződött ez a közös játék a fekete zenészekkel?

A magyar kurátor a magyar oldalról szedte össze a zenészeket, az amerikai pedig az ottani zenészeket válogatta. Kinn találkoztunk, a koncert előtt két héttel, tíz napon keresztül dolgoztunk együtt, és a Broadway-n játszottunk, egy nyolcszáz fős koncertteremben, a Symphony Space-ben. Fire and Fire (Tűz és tűz) volt a műsor címe. Két teltházas koncertet is sikerült adnunk.

Mit játszottatok?

Igazából ez arra volt kihegyezve, hogy a zenei közös pontokat mutassuk be és erősítsük, mint a ritmus, az improvizáció, a tánc. A műfaját tekintve nagyon széles volt a repertoár: a cigányzenétől az afroamerikai zenéig, a gospelen keresztül a hallgatóig, a dzsesszig minden kapott teret. Egy kicsit eklektikus volt, de mégis egységes.

Az amerikaiak dzsesszzenészek voltak?

Nem, inkább különböző zenei műfajok határán mozogtak. Egy basszusgitáros volt, egy gitáros, az egyik énekesnő Memphisből jött – olyan emberek vettek részt benne, akik sok mindennel foglalkoznak, voltak olyan New York-i muzsikusok, akik például avantgárd zenével. Egyedül a Szakcsi Lakatos Béla bácsi volt igazi dzsesszmuzsikus. Volt még egy hegedűs hölgy, akivel volt szerencsénk megismerkedni, Mazz Swift. Vele jól együtt tudtam működni, nagyon egymásra találtunk. Izgalmas volt egy cigány és egy fekete hegedűs együtt – azt hiszem, hogy megnyertük a közönséget.

Szóval lényegében a nulláról indulva jött létre mindez?

Azt mondták mindenkinek, hogy gondolkozzon egy-két számon, amit szívesen megosztana a többiekkel. Amikor elkezdtünk próbálni, először egymásnak játszottunk, hogy megismerkedjünk. Aztán elkezdtünk dolgozni, mindenki hozta a saját számát, és a többiek próbáltak benne aktívan részt venni.

Te mit vittél?

Én a Pacsirtát vittem.

Arra azért nem lehetett könnyű rámozdulni.

Mégis nagyon jól rámozdult, az volt az érdekes. Meglepően hamar megtanulta, és nagyon jól elő tudtuk adni. Ketten játszottuk felváltva. Ő meg egy régi szvinget hozott, abban meg én gitároztam. Harmonikáztam is egyébként, nagyon jó kis élmény volt. Autentikus cigányzenét is akartunk mutatni, erre volt a Farkas Zsolt és Balogh Guszti. Zsolt ütőhangszeres és táncos, a műsorban egy, a hagyományait erősen őrző afroamerikai táncossal a cigány táncot vegyítettek ősi afrikai tánccal.

Hogyan alakult ki, hogy a Budapest Bár énekesei közül ki melyik számot énekli?

Háromféleképpen születik egy szám a Budapest Bárban – vagyis születik meg újra. Van, amikor az énekesnek van egy ötlete, hogy mit szeretne énekelni. Ilyen volt például a Ferenczi Gyuri.

Az első lemezen ő még nem szerepelt.

Igen, ő a legújabb tagunk. Behumi Dóri sem volt az előzőn, őt a Jazz+azból lehetett ismerni. Aztán születik úgy szám, hogy nekem tetszik meg valami, ilyen volt a Jaj, a Helén, meghallottam, és rögtön Kiss Tibire képzeltem el. Van, amikor közösen választunk, a próbákon. Nagyon demokratikus a választás.

Lehet ilyesmiben demokratikusan dönteni? Valakinek csak ki kell mondania az utolsó szót.

Ha nagyon ki kell mondani, akkor én mondom ki, de szerintem egyetértünk abban, amit döntünk. Senkire nem erőltetünk rá semmit. Ez egy nagy család, szeretünk együtt dolgozni.

Szóval az énekesek elégedettek a rájuk osztott dalokkal?

Nemhogy elégedettek, egymáséit is szeretnék énekelni. Majd talán lesz olyan koncertünk is, amikor mindenki a másikét adja elő.

A fejedben van ez az egész repertoár a húszastól az ötvenes évekig?

Nagyon sokat játszottam, és ez a kor már gyerekként is vonzott. Tizenéves sem voltam, amikor édesapám után jártam hotelekbe, éttermekbe, és gyakran muzsikáltak ebből a korból. Nekem ez nagyon tetszett, olyan jó melódiák és szövegek! Meg imádom a régi magyar filmeket, ahol ezekből nagyon sok hallható.

Koncerteztek vidéken is?

Hogyne, épp tegnapelőtt voltunk Miskolcon, a lemezbemutató turné keretében. És van egy színházi előadásunk, január 3-án fogjuk bemutatni a MűPában. Itt díszlet van, jelmezek, a Budapest Bár átalakul egy öltözővé, ahol minden megtörténhet, szóval nagyon színes előadás.

Miért élőben vettétek föl a második lemezeteket?

Az első lemez stúdióban készült, de a koncertjeink sokkal kötetlenebbek, szabadabbak. Az a lemez kicsit steril ahhoz képest, amilyenek most már az előadások. Egyébként ez a 2007-es album most, egy hónappal ezelőtt lett aranylemez 7500 eladott példánynyal, és az új is, ami két hónapja jelent meg, jóval ötezer fölött van. Azt hiszem, ez manapság elég ritka.

Az együttes két további tagjának is Farkas a vezetékneve. Rokonaid?

Nem, viszont ők testvérek.

Zenész családból származol?

Igen, három-négy generációra vissza tudom vezetni. Édesapám, Farkas István brácsás, a 100 Tagú Cigányzenekarnak sokáig volt a szólamvezetője. Anyai ágon a nagyapám karmester volt, ő Bécsben szerzett diplomát. Apai ágról a nagyapám Amerikában él, dzsesszhegedűs.

Mikor ment ki?

’56-ban, és azóta nem járt Magyarországon. Az az érdekes, hogy nagyon sokszor voltam Amerikában, de még nem találkoztunk. Csak képről ismerjük egymást. Remélem, egyszer majd találkozhatok vele.

Te konzit végeztél?

Zeneművészetit. Tavaly kaptam kamaraművészi és tanárdiplomát.

Hegedűből?

Igen. A gitár és a harmonika hobbi, de erős hobbi.

De ezeket is tanultad valakitől?

A harmonikát Tabányi Mihálytól tanultam.

A gitár új szerelem, két-három éve kezdtem vele foglalkozni. Tavaly volt szerencsém Brazíliában három hónapig tanulni, most pedig a Django Reinhardt-i vonalat kezdtem el. Zongorázom is egyébként, tíz évig tanultam klasszikus zongorát, úgyhogy a zongorához is odaülök, ha kedvem van.

2009 elején három hónapot töltöttél egy ösztöndíjjal Brazíliában.

Dél-Brazíliába, Parana állam fővárosába, a kb. 1,5 milliós lakosú Curitibába hívtak meg tanítani. Ez ott kisvárosnak számít, hiszen Sao Paolóban például 23 millióan laknak – elképesztőek a méretek. A városban működik egy gyermekkórus, amely többnyire árvaházakban, menhelyeken vagy nyomortelepeken felnövő gyerekekből verbuválódik, és a támogatók kérése az volt, hogy ezekkel a hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozzam. Mivel az engem is támogató HSBC Bank

finanszírozza ezt a gyerekkórust is.

Karácsony táján ezek a gyerekek válnak a leghíresebb helyi polgárokká, ugyanis a város főutcáján egy épület ablakaiból énekelnek minden este több tízezer embernek. Ez az esemény a város szimbólumává, turistákat vonzó eseményévé vált, s ha az ember rákeres a város nevére az interneten, láthatja azokat a gyerekeket, akiket én is tanítottam. Az idő rövidsége miatt öt tehetséges kislányt választottunk ki a kórusvezetővel, valamint még egyet, aki zongorázni szeretett volna – őket tanítottam és készítettem fel heti négy alkalommal arra a közös koncertre, amelyet május közepén adtak a kórussal és helyi zenészekkel együtt. Itt énekelték el a Kiskece lányom című népdal Bárdos Lajos által feldolgozott kórusművét is magyarul – elég nagy kaland volt megtanítani a magyar szöveget, valamint egy általam feldolgozott cigánydalt, a Chaorie-t is cigány nyelven, harmonika és zongora kísérettel.

Intenzív időszak lehetett ez számodra, tobzódhattál a zenében.

Igen, tanítottam, gitározni tanultam, folyamatosan ismerkedtem meg újabb és újabb előadókkal, műfajokkal, sőt koncerteztem és lemezt is vettem fel. Egyik legfontosabb célom az volt, hogy találjak egy kiváló gitártanárt, aki magas fokon műveli és tanítja a brazil populáris zenei műfajokat. (A nem klaszszikus zenei műfajokat összefoglaló néven Musica Popular Brasileira-nak, vagyis MPB-nek hívják, ide tartozik többek között a bossa nova, a szamba, valamint a choro is – a szerk.) Claudio, akitől heti négy órát vettem, később zenésztársam és barátom lett. Ő lett a kapocs a populáris zenei konzervatórium többi tanárához is, akikkel számos koncerten muzsikáltam együtt később. Játszottam velük szabadtéri fesztiválon, bárban és a konzervatórium jam sessionjén is, amit a helyiek „roda de choro”-nak, azaz „choro körnek” hívnak. A Parana Szimfonikus Zenekar meghívására pedig szerepeltem Andrea Bocelli brazil turnéján Sao Paolóban és Rio de Janeiróban. A két koncertet összesen kb. 35000 ember látta.

Mi volt a legnagyobb felfedezés?

Ez Európában kevésbé ismert, instrumentális, komponált zene, amiben nagyon sok az improvizáció is. Nevezik brazil jazznek is, bár sokkal régebbi, mint a jazz és európai, afrikai valamint indián elemeket ötvöz. Mostanában a fiatalok is kezdik felfedezni maguknak, újra népszerűvé vált. A choróról és a chorót játszó muzsikusokról Mika Kaurismäki készített egyébként egy dokumentumfilmet Brasilerinho címmel, ajánlom mindenkinek. Kiderült a choróról az is, hogy a magyar cigányzene kitűnően simul bele a choro dallamaiba úgy, hogy közben új minőséget is ad hozzá. Felléptem többek között azon a jeles napon is, amikor az egyik leghíresebb zeneszerző, Pixinguinha tiszteletére 24 órán keresztül szólt a choro a városban. Fantasztikus zenészekkel ismerkedtem meg, akikkel alakítottam egy együttest is: remélem, hogy folytatni tudjuk majd a közös munkát.

Melyik zenekarban játszottál életedben először?

Tizennégy évesen kerültem be a 100 Tagú Cigányzenekarba, és tizenhárom évet játszottam velük. Amikor bekerültem, én voltam a százegyedik, a végére én lettem az egyik vezető prímása a zenekarnak. Amikor felvettek a zeneművészetire, onnantól nem volt időm folytatni, mert hosszabb turnékra járnak, úgyhogy fel kellett adnom a zenekart. Most meg már saját karrierbe kezdtem, ezért nincs időm velük játszani.

A Romano Dromban fellépsz még?

Nem, már ott sem. A Budapest Bár annyi időt vesz el, hogy velük sincs időm játszani, sőt, már a Kistehén Tánczenekarral sem. Ez és a Romano Drom korábban többször fellépett együtt is. Én voltam a két zenekar között a kapocs, mert mind a kettőben játszottam.

Mit csinálsz a Budapest Báron kívül?

Tanítok. Angliában tanultam egy programot, hogy hogyan kell foglalkozni hátrányos helyzetű gyerekekkel. Ez közösségi zenélés. Nemrég fejeződött be egy program a Lenhossék utcai általános iskolában, ahol roma és nem roma gyerekekkel foglalkoztunk. Az a lényeg, hogy a zenéléssel egy olyan miliőbe tudjuk helyezni őket, amely vonzóbb számukra, mint az utca. Amúgy a Budapest Bár teljesen leköt.

Szóló karriert nem tervezel?

A következő nagy álmom egy zenekari CD, és szeretném, ha a zenekarral külföldön is játszhatnánk.

Kovácsy Tibor

Fotó: Németh Dániel