„Miben rejlik a cigány kultúra mássága, mitől egyedülálló Európában? Mi magyarázza a történelmi léptékű szembenállást, azt, hogy a felek évszázadok múltán sem értik egymást? Mi lehet az oka annak, hogy a többségi társadalom civilizációs fejlődésével arányosan csökkennek a közeledés esélyei?” – Felvezető gondolatai alapján ezekre az igencsak „fogós” s felettébb összetett kérdésekre keres válaszokat az a kötet, amelynek alapjául az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Központjának közelmúltban végzett szociológiai-antropológiai és pedagógiai kutatásai szolgálnak.

Mint arra a cím nyíltan utal: a műhely tagjai egy alaposan kutatott társadalmi nagycsoportról kívánnak szólni – ám az eddigiektől hangsúlyosan eltérő módon, szándékoltan „másképpen”. A mást mondás, a meghaladás igényét a szerzők – úgy tűnik – különösen a kortárs szociológiai kutatások aspektusában tartják indokoltnak. E dilemmát a legplasztikusabban – s némi provokatív éltől sem mentesen – Romano Rácz Sándor fogalmazza meg: „Kiábrándítóan semmitmondók azok a cigányokról szóló szociológusi megállapítások, amelyek az elmúlt években láttak napvilágot. (…) Még odáig sem jutottak el ezek a szerzők, hogy valamilyen, a probléma megfogalmazására alkalmas vezérfonalat találjanak maguknak” (45. oldal). Az ily módon szorgalmazott szemléletváltásra a kötet egyszerre három lehetséges megközelítést is felkínál – a felvonultatott tanulmányok e „csapásirányok” mentén szerveződnek három nagyobb blokkba.

Az első egység írásai a kollektív emlékezet, a múlthoz való viszony kérdéskörét járják körül. Romano Rácz hol egzaktabb, hol a szubjektív meglátásoknak nagyobb teret engedő esszéje egyfelől a téma klasszikusainak (Maurice Halbwachs, Jan Assmann) „újraolvasásáért”, illetve egyéni interpretációjáért érdemelhet megkülönböztetett figyelmet – a roma kultúra kapcsán a szóbeliség fontosságát, illetve az egymást követő nemzedékek kommunikációjában öröklődő kulturális emlékezet jelentőségét emelve ki. Másfelől az írás a Cigány sor című önéletrajzi szociográfia (A történelem közbeszól, Amaro Drom, 2009. február) afféle továbbgondolásaként, kiegészítéseként is értelmezhető, amelyben Romano Rácz a tőle már megszokott érzékenységgel veti fel a hagyományos közösségi struktúra lebomlásának, egyszersmind a hajdanvolt csoportkohézió eliminálódásának problémakörét – erősnek és egyelőre alternatíva nélkülinek tartva az asszimilációs folyamatokat. „Aktuális konfliktusaink jelentős részének magyarázata abban rejlik, hogy az eredeti, évszázadok alatt kiérlelődött, s a 20. század közepére stabilizálódott romani kultúra szétesését követően még nem kezdődött el a közösségek funkcionális újraszerveződése” (50. oldal).

Terepmunkák

Terjedelmét tekintve rövidebb, ám gondolati ívét, szerkesztettségét tekintve könnyebben „fogyasztható” Horváth Kata írása, amely a jóslás élettörténeti elbeszélésként történő értelmezhetősége mellett hoz fel érveket. Az antropológiai terepnapló némely bejegyzését is tartalmazó tanulmányban egy cigánytelepen végzett kutatás kétségkívül különös atmoszférájú epizódja elevenedik meg, amelynek szereplői Erzsi néni, egy alföldi falu cigány közösségének jósláshoz értő nőtagja, illetve a kutató, aki az adott szituációban tanácsért jövő „fiatalasszonyként” pozícionálódik. Az antropológus érvelése szerint a párkapcsolati probléma köré szerveződő jóslás közben egy sajátos női szövetségkötés

realizálódik, amelynek során Erzsi néni nemcsak hogy saját tapasztalatait használja fel, hanem saját életének fontosabb állomásaiba is bepillantást ad. „Átfordítva az én jövőmbe megjósolta számomra saját elmúlt történetét. Vagyis a számára lehető legevidensebb és leghihetőbb történetet hozta nekem létre: saját élete történetét” (71. oldal).

Horváth Kata írásához hasonlóan Károlyi Júlia dolgozata is egy terepmunkába való betekintés élményét kínálja – elsődlegesen arra kívánva rámutatni, hogy az északkelet-magyarországi Horenykán látott-tapasztalt nevelési eszközök és tartalmak milyen módon készítik fel a gyerekeket a gazdasági tevékenységek majdani sikeres elvégzésére,

illetve a felnőtt életben való boldogulásra. A kutató szerint ilyen, a nevelés során előtérbe helyezett érték például a rugalmasság, a köny-nyed és magától értetődő profilváltásra való nyitottság – „márpedig ennek a mentalitásnak a kialakítása szempontjából kevéssé célravezető, ha a gyerekeknek kötött napirendjük van, és ahogy nőnek, egyre inkább elvárják tőlük, hogy fejben előre kidolgozzák, mikor mit szándékoznak csinálni az elkövetkezendő pár órában vagy napban” (170–171. oldal). A családi szocializáció során szintén kitüntetett jelentőséggel bír a határozottság, a jó érvelőkészség, az asszertivitás, amely készségeket a gyerekek nap mint nap gyakorolják a felnőttekkel folytatott úgynevezett „meggyőzési játékokban”. Mint ugyanakkor arra a kutató maga is utal: az iskola preferenciái gyakran nincsenek összhangban ezekkel az értékkel – könnyen belátható, hogy az oktatási intézmény falai között éppen a gondos tervezést követelik meg, illetve igencsak ritkák a meggyőzési játékok tanár és diák között –, ami a mindennapokban számos félreértés és a konfliktus forrásává válhat.

Ugyancsak a szocializációra fókuszál Boreczky Ágnes nagy ívű tanulmánya, amely két különböző eredetű és lakóhelyű – egy zalai és egy budapesti – cigány csoport családi életét, illetve e famíliák néhány generáció alatt végbement változásait igyekszik feltárni. Ami az általános összefüggéseket illeti: a kutató szerint az átalakulások megfeleltethetők a többségi társadalomban végbement változásokkal – így a roma családokban is jól megfigyelhető például a nuk-

leáris családmodell térnyerése, illetve a gyerekszám csökkenése. A szimbolikus családi rendszer kiterjedésétől eltekintve alapvetően nem mások a romák többségének belső viszonyai, értékei, nevelési szokásai, gyermekeivel kapcsolatos vágyai sem, mint a nem romákéi. Markáns különbség viszont, hogy a modernizációs folyamatok a roma családokon másképpen csapódtak le – összességében végtelenül sokszínűvé téve a családi együttélés mintázatait. „Mivel (…) a változások sűrítve, fel- és egymásra torlódó időkben zajlottak/zajlanak, egyidejűleg a régi közösségek felbomlásával, a csoportkultúrák védőerejének meggyengülésével, a nagytársadalomból érkező hatásoknak védtelenül kitett családok között nagyobbak lettek a különbségek, mint a nem cigány családok között, s ezeket a különbségeket aztán az ipari munkástársadalom növekedés és széthullása tovább erősítette” (139. oldal).

Ami összeköt

Az eddigiekből talán már észrevehető, hogy a tanulmánykötet egyszerre érvel a többség és kisebbség közötti markáns különbségek megléte mellett, illetve hívja fel a figyelmet hasonló tulajdonságaikra. Az egyező attribútumok főleg különösen a kötet harmadik blokkjának két tanulmányában válnak jól hozzáférhetővé. A roma gyerekek kognitív fejlődésére fókuszáló Nahalka István 3. és 6. osztályos tanulók természetről – így például a mozgásról, az anyagmegmaradásról, a kozmológiáról – kialakított elképzeléseire volt kíváncsi. Mint az a kérdőíves, feladatlapos módszerrel folytatott vizsgálódását követően kiderült: bár a mintába bekerülő roma és nem roma diákok között néhány ponton mutatkoztak eltérések, összességében a tanulók nagyon hasonló módon oldották meg a kitűzött feladatokat. Vagyis a kapott eredmények igencsak látványos cáfolat adják a roma nebulók szerényebb tanulási potenciáljára vonatkozó ilyen-olyan elképzeléseknek – egyértelműen rámutatva, hogy „a roma gyermekek természettel kapcsolatos elképzelései, tanulási folyamataikat meghatározó tudásrendszerei nem különböznek lényegesen a nem roma gyermekek hasonló tudásrendszereitől, az esetlegesen meglévő különbségek semmiképpen sem befolyásolják negatívan a tanulók iskolai tanulási folyamatát” (225. oldal).

A származás alapján nem bukkant jelentős különbségek nyomára Lukács István sem, aki a tanulási stratégiákat, illetve stílusokat állította vizsgálódása középpontjába. Mint arra a szókincs, a csoportba sorolás és az analógiás következtés vizsgálata fényt derített, nincsenek olyan sajátos tanulási stratégiák, illetve stílusok, amelyek inkább lennének jellemzőek a roma gyerekekre, s amelyek – esetleges meglétük esetén – bármiféle magyarázattal szolgálnának a roma tanulók iskolai előmenetelére, kudarcaira. A kapott eredmények ugyanakkor rávilágítottak arra a jól ismert, az egyenlőtlenségek újratermelődését nagyban megmagyarázó összefüggésre is, hogy „iskolarendszerünkben nagyok az egyes településfajták és az egyes intézmények közötti különbségek” (266. oldal).

Hogy az olvasó maradéktalanul vagy legalábbis részben egyetért-e az előszó fent idézett kérdésfeltevéseivel – például hogy többség és kisebbség szembenállása valóban történelmi léptékű –, az persze végig egyéni választás és személyes meggyőződés kérdése. A beharangozott célt, a romákról szóló diskurzus mind szélesebbé tételét tekintve mindazonáltal nem kockázatos kijelenteni: értő fülekre találva az igényes kiállítású kötet igenis hozzájárulhat a romákkal kapcsolatos hiedelmek, megkövült nézetek meghaladásához.

Rácz Attila

Képünk illusztráció

Fotó: Valentina Sandeva