Az utóbbi időben sokat törjük a fejünket azon pedagógusokkal, roma értelmiségiekkel vitatkozva, egymást győzködve, hogy mit mondjunk a fiataloknak a roma jövőről, ennek lehetőségeiről. Hogyan taníthatók meg arra, hogyan legyenek jó cigányok és jó magyarok egyszerre? Milyen legyen az a vállalható és igazolható önkép, amely ahhoz segíthet, hogy romaként a felnövő korosztály békében tudjon élni önmagával és környezetével, és meg tudjon felelni a modernizáció kihívásainak.

Nézzük hát meg először az eddigi választékot. Mit nyújtott a környezet, roma és nem roma egyformán, vagy különbözőképpen önkép vagy tükör gyanánt a roma fiataloknak?

1. Roma önkép és védekezés

A család mindig igyekszik pozitív vonatkozási pontot adni, melynek lényege a biztató és kölcsönösen elfogadó szeretet. A szülői és rokoni minták, értékek, hagyományok sokáig nem igényelnek értékmagyarázatot a jó fogalmához. Van a szerető, óvó, védő család és rokonság, és van az idegen környezet. Amely persze lehet békés vagy békétlen, elfogadó vagy visszautasító, de akkor is idegen. A kisgyermek megkapja az eligazítást, hogy kiben bízhat, kiben nem, kivel azonosuljon és kitől kell tartania. Az első roma önazonosulási tapasztalat a családé, amely pozitív énképet sugároz.

A gondok a gyermek növekedésével és a környezet differenciálódásával, az intézmények megjelenésével, a külső kommunikáció hatásaival jelentkeznek. Az első ilyen tapasztalati lehetőséget az előítéletekkel, a romaellenességgel vagy a kisebbrendűség külső diktátumával és elvárásával való találkozás jelenti. Milyen válaszok születnek erre? A család persze védekezik, és erre próbál ideológiát is szolgáltatni.

Az első ilyen válasz a „kivétel effektus”

Tehát, mi jó emberek vagyunk, a családod, rokonságod, a cigányok között a kivételek. De a többiek (szabadon választhatóan), a faluban élők, vagy a telepiek, vagy a városban lakók, az oláhcigányok, vagy a muzsikusok, vályogvetők, vagy a beások, lovárok, vagy csurárók, más cigányok, mint mi. Őrájuk igaz lehet a sok gyalázat, előítélet, amivel bennünket illetnek. Mi, a különbek a többi élhetetlen aljanép cigány miatt „szívunk”.

Ez a válasz a külső nyomás és ítélet öngyűlölő elfogadását jelenti végső soron, hiszen minden emberi közösségben, így a romáknál is vannak jó és rossz emberek, és persze többségében egyszerre egy kicsit mindkettő is, szituációk és szerepek szerint, függetlenül a lakhelytől, anyanyelvtől, etnikai közösségtől. Ez a menekülési ideológia nem tud szembenézni ténylegesen a problémával, a védekezése nem hatékony, mert elfogadja az igazságtalan előítéletet, sőt másokkal szemben csatlakozik is a gyűlölködéshez, így cinkossá is tesz abban.

A „kivétel” önképét nem igazolja vissza a környezet.

A második válasz a teljes asszimilációs menekülés

A cigányokat rossz embereknek tartják a többiek, mi jó emberek vagyunk, tehát mi nem is vagyunk cigányok. Ezt hangoztatjuk is, és állandó félelemben élünk, hogy mikor „derül ki” a dolog. Bujkálunk vagy habzó szájjal gyalázzuk mások előtt a „cigányokat”, belebetegszünk az öngyűlöletbe, nem engedjük a közelünkbe rokonainkat, sokszor kerüljük a más emberek közelségét is, „csak hogy bajba ne kerüljünk”. Életünk a görcsös alkalmazkodás és az állandó készenlét feszültsége individuális kényszeréről szól.

A teljes nemzetiségi csoportidentitási önfeladáson kívül ez a válasz az előző „megoldás” problémáit is hordozza.

A harmadik válasz a bezárkózás taktikája

Akik minket gyaláznak, vagy csak körülöttünk élnek, azok idegenek, tele vannak rossz szándékkal, jobb elkerülni mindet. El kell viselni őket, de nem lehet bízni bennük. Ha ők rosszak hozzánk, minekünk sem kell alkalmazkodni hozzájuk, nem bűn tőlük lopni sem, hiszen ott ártanak nekünk, ahol tudnak. A mi rokonságunk a jó emberek csoportja, csak ők számítanak. A többi ember – akár nem cigány, akár cigány – az idegenek, veszélyesek tömege, akiket ki lehet használni, vagy áldozatul lehet esni a kiszámíthatatlan erőszakuknak. Az idegenek azt mondhatnak rólunk, amit akarnak, nem számít. A becsületünket a „mieink között” a családon, rokonságon belül kell megőriznünk.

A menekülő, bezárkózó védekezés önképe állandó ostrom alatt áll a külső kapcsolatokban, hiszen rengeteg a jó ember is köztük, aki nem fér bele az ellenségkép skatulyájába és rengeteg a „kihagyhatatlan jó szerep” a külső identitási kapcsolatokban, ami nem értelmezhető erről az alapállásról. Hiszen ez az ideológia az összes többi identitási elemben is konfrontatív. Szomszédként, a település tagjaként, a haza polgáraként, munkatársként, tanulóként, orvos-beteg kapcsolatban, a kommunikáció fogyasztójaként, a közpolitika alanyaként és az élet ezernyi más területén a biztonság- és bizalomhiány frusztrációja uralja, idegen kiszolgáltatottsági tudattal nyomorítja. A kiszámíthatóság, azonosulás, biztonság, megfelelés világa a rokonság szintjéig szűkül. A családi-etnikai önazonosság abszolutizált uralma, az „ostromlott vár világképe” bolondokházából tekint a világra. (Most mi vagy ők a normálisak?)

A negyedik válasz az emancipációs küzdelem vállalása

A sok gyalázat, amit ránk fognak, hazugság, előítélet. Arra szolgál, hogy ne kelljen minket ténylegesen egyenként megismerni, és magukat különbeknek tarthassák nálunk, minket meg idegennek, érdemtelennek hirdessenek a megbecsülésre. Mi nem fogadjuk el ezt a hazugságot, hiszen ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők. Ugyanolyan jogainknak és kötelességeinknek kell lenniük, mint nekik. Ugyanolyan felelősségünk van a hazánkért, a közös jövőnkért, mint nekik. Ugyanúgy magyarnak is érezzük magunkat, mint ők, hiszen hatszáz éve közös a sorsunk ebben az országban. Köztünk, cigányok között is többségében jó emberek vannak, mint más népeknél, és persze vannak sokan gazemberek, bűnözők is, ugyanúgy, mint máshol, amely tényekkel szemben ugyanakkora a felelősségünk, mint minden más embernek, akivel együtt élünk, hiszen ezek individuális jelenségek, személyes döntések eredményei és persze társadalmi betegségek tünetei is, amelyeket közösen kell meggyógyítani. Az, hogy cigányok vagyunk, nem érdem és nem szégyen, csak egyszerű tény, ehhez a nemzetiséghez is tartozunk, amely nem jobb vagy rosszabb bármelyiknél. A lelkünknek ez a nemzetiség kedves, mert közösségünkben otthon érezzük magunkat, szüleink, őseink emlékét is hordozzák. Dalai, táncai, történetei, tárgyai fontos élményeket, érzelmeket jelentenek nekünk. Akinek eltérő az anyanyelve, ez a nyelv biztonságérzetet is nyújt a számára. Senkinek nincs joga ezek miatt leszólni, megvetni bennünket. Ezért vállalnunk kell a küzdelmet és példaadást az előítéletek, a cigányellenesség ellen közös jövőnkért és nemzetiségünk becsületéért, egyenjogúságáért is. Ez az önkép differenciált, a környezet szerves részeként tekinti magát, nem pedig ellenségként, kuriózumként. Nem a gádzsók ellen, hanem az előítéletek ellen védekezik. A gyűlölködést nem tekinti „természeti adottságnak”, küzd ellene, ehhez szövetségeseket keres minden jó emberben és minden más identitási kapcsolatában. Egyszerre kíván jó ember, jó magyar, jó cigány, jó munkatárs, jó családapa stb. lenni. Tehát küzdelmét az identitások harmóniájáért folytatja. A „teljes jót” keresi magában és másokban.

2. A „történeti” roma kép külső diktátuma

Hazánkban a cigányság jelentős része a XV. századtól kiváltságos csoportként élt, mely előjogokat (szabad lakhelyelhagyás és kereskedelem, fegyverviselés joga, kizárólagosan a királynak, majd vármegyének történő adózás, védelem a külső – elsősorban jobbágyosító – erőszak ellen, ítélkezési és rendfenntartási belső autonómia) az uralkodók számára fontos szolgáltatásaik miatt biztosítottak számukra (aranymosás, hadiszerek készítése, fémművesség stb.).

A XVIII. század közepétől az abszolutista uralkodók a romák kiváltságait eltörölték, és a földesurak, a falvak és falusi bírák alávetettjei lettek. Döntően zsellérként, cselédként – jobbágytelek nélkül. A korábbi kiváltságoktól megfosztás, a „lecsúszás”, vagyontalanság, a gyermekelvétel, a nyelvhasználat tilalma, a röghöz kötés, majd a mindennapos külső erőszak látványa, a nyomor, kiszolgáltatottság és alamizsnaszükséglet ténye lenézést, közösségi felsőbbrendűségtudatot alakított ki a zárt, rendileg szervezett faluközösségekben évszázadokra. A cigányok mint közösség léte nem szervesült a falu társadalmi tudatában, a megtűrt alávetett idegen csoport tudata legtöbb helyen konzerválódott. Persze a kollektív integráció hiánya nem jelentette azt, hogy a romák egyéni, individuális utakon ne integrálódjanak a falusi társadalomba. Szinte minden cigány családnak volt nem cigány „keresztkomája”, akinél patriarchális alá-fölérendeltségi bizalmi alapon ház körüli kiszolgáló és cseléd munkát, munkacsúcsok idején mezőgazdasági munkát végzett, általában természetbeni, áron aluli ellenszolgáltatásért. Majd a tavaszi, nyár eleji éhezések idején bizton számíthatott a keresztkoma kisegítésére, alamizsnájára a nehéz időszak átvészeléséhez. Ebben a patriarchális viszonyban egyszerre volt jelen a „mi cigányunk” lekicsinylő elfogadása és a roma közösség kollektív megvetése.

Sokáig nem alakulhattak ki kollektív roma emancipációs technikák, csak a muzsikus cigányok szűk felső rétege szabadulhatott tőlük az úri osztály igényeinek kulturális szolgálatával, és iparosok szűk csoportjai a városi olvasztótégely-hatás segítségével.

A XX. század első felének áltudományos fajelméleti, náci felsőbbrendűségi ideológiája, kollektív bűnösségi elve találkozott, egybeépült a korábbi feudális felsőbbrendűségi szemlélettel, falusi beidegződésekkel a cigányok helyzetét illetően. Ezeknek lettek együttes hatásai a romaellenes jogszabályok, a roma holokauszt, majd a földosztásból kimaradás, a roma emancipáció lehetőségének elmaradása.

A XX. század második felében a „szocialista építés és iparosítás” munkaerő szükséglete mozgósította a faluszéleken lakó romák tömegeit is. Fellazította a falusi zárt közösségeket, hatalmas arányban szívta fel, proletarizálta a paraszti és roma tömegeket. Nagyon sokszor egy lett a sorsuk az építkezések, üzemek segédmunkásaként, a „fekete vonatok” heti ingázójaként, a zsúfolt és igénytelen munkásszállók 12 órás robot utáni zajos kényelmetlenségét elszenvedőként. Persze romaként általában itt is kevesebb volt a kereset és a becsület a többiekhez képest. De volt munka és biztos kenyér, és remény, hogy a hirdetett jogegyenlőség majd egyszer megérkezik. És tapasztalat arra, hogy a másutt élő, másmilyen romáknak is hasonló a sorsuk, a gondjuk. A pártállami politika hazug módon a szegénység élő tényeit és egyes bűnözési jelenségeket kollektív „önhibaként” etnicizálva cigány sajátosságként propagálta, hazug módon elfedve a ténylegesen meglévő társadalmi problémákat, miközben elhintette a cigányság „túltámogatottságának” hamis mítoszát is.

A rendszerváltást kísérő gazdasági válság és szerkezetátalakítás újbóli lecsúszást hozott. A városi munkaalkalmak, az ingázás lehetősége megszűnt a létbiztonsággal együtt. A lakóhelyek sem tudtak mit kezdeni a viszszatértekkel. Erre nem jelentettek gyógyírt a frissen hirdetett kisebbségi jogok. A romák immár a jogegyenlőség igényével együtt kerültek kilátástalan kiszolgáltatottságba, létbizonytalanságba, miközben környezetük továbbra is az alávetettségük, alacsonyrendűségük valóságában hitt, sőt sorsukban ezt megerősítve látja, önhibájuknak rója fel.

A lakóikat eltartani képtelen falvak, térségek bűnbakjaivá váltak a romák. Megfélemlítésükre, ellenük gyűlölet keltésére, elnyomásukra, terrorizálásukra politikai mozgalom szerveződött.

Itt áll előttünk a társadalomtörténetileg kialakult katyvasz: a feudalizmusból a külső felsőbbrendűségtudat, a kollektív idegenkénti megbélyegzettség. A múlt század elejéről a fajelmélet. A nácizmusból és a „szocializmusból” a kollektív bűnözői stigma, a Kádár-érából a túltámogatási mítosz, az önhibás szemlélet, a falusi hagyományos személyi kötelékek elszakadása; a rendszerváltástól a tömeges munkanélküliség, mélyszegénység, létbizonytalanság, a nyomor kiszolgáltatottsága, a szolidaritáshiány.

Tudati oldalon a volt és lehetne jobb igazságtalansága, elnyomottságtudata, az állammal szembeni naiv elvárások és csalódások, a törvényekben hirdetett jogegyenlőség, valamint a kisebbségi jogok és a valóság közötti ordító ellentét a romák kárára, és persze a gyűlölet, elnyomás, erőszak.

3. A kommunikáció által konstruált roma kép

A médiában roma önképpel jórészt csak rezervátum jellegű műsorokban, rejtett műsorsávokban, a roma sajtóban és néhány riportban, esszében találkozhatunk.

Kívülről konstruált roma képpel döntően a bulvár műsorok (Mónika show, Győzike show, Joshi Barat show) szolgálnak a közönségnek, alkalmat adva a nyomorultak és az újgazdag cigány lesajnálására, ezzel az átlagnéző felsőbbrendűségtudatát táplálva a romákkal szemben.

A másik hatékony műfaj ebben a bűnügyi tudósítások és rémtörténetek tendenciózus, gyakran rejtetten az átlagnézővel összekacsintó, gyűlöletkeltő etnicizált megjelenítése, illetve cigányellenes hecckampányokra felhasználása, néha inkompetens roma szereplők manipulatív szerepeltetésével is (vajda, önjelölt, kétes hírű, felkészületlen roma vezető stb.).

A harmadik műfajt a nyomor jelenségére való elborzadó, elidegenítő rácsodálkozás jelenti fél- vagy egyperces hírfolyam közben. Magyarázat, elemzés, szolidaritás felkeltése a megértetés szándéka nélkül. Tovább élnek a kommunikációban a korábbi korok ferde tudattartalmai a romantikus, zabolátlan cigányról, az egzotikus vadember mítoszáról, a veszélyes, élhetetlen, lusta, alkalmazkodásra képtelen, idegen csoport elképzelésről, amelyeket álcázásul néha leöntenek a „másság” tiszteletének mázával, általában kereskedelmi célzattal.

A roma közösség védtelen e folyamatokkal szemben, hiszen a jogrend, a bíróság és az ügyészség a szólásszabadság doktriner védelme álarcában szabad folyást enged a romák kollektív emberi méltóságának sértésére, gyalázására.

A média alig ad képet a romák között zajló meghatározó társadalmi folyamatokról, az őket érdeklő kérdésekről, küzdelmeikről a létfenntartásért, a gyermekeik előre jutásáért tett erőfeszítéseikről. De társadalmi rétegzettségük jellemzőiről, meghatározó vélekedéseikről, kulturális és művészeti önkifejező törekvéseikről sem sokat tudhatunk meg. Az átlagember még a roma-magyar kettős identitás létéről, tartalmáról sem rendelkezik információkkal.

Ez a kommunikációs hiány és egyoldalúság bő táptalajt ad a gyűlöletkeltő szélsőséges ideológiák terjedésének és közvéleménnyé erősödésének.

4. Az intézményes és áthagyományozott roma kép, az oktatási kánon problémái

Az általános iskolás korosztálynak jelenleg közel 20%-a cigány–magyar kettős identitással rendelkezik. Minden ötödik diák számára komoly probléma az iskolai oktatásban a roma identitásából és persze a kettős cigány–magyar identitásából eredő kérdéseire a helyes válaszok, érvek megtalálása, egészséges önértékelésének és egyéni célrendszerének kialakításához. Nem kapnak korosztályuknak megfelelő választ olyan kérdésekre: hogy mit jelent jó cigánynak lenni? Mit jelent jó magyarnak lenni cigány nemzetiségűként? Van-e jövőjük cigányként ebben az országban? Mire lehetnek büszkék magyarként és cigányként az előző nemzedékek teljesítményében? Hogy kerültek ide elődeik, mikor, miért és mire jutottak, mit alkottak?

A tankönyvekbe foglalt oktatási kánon szinte meg sem említi őket, vagy ha igen, akkor általában pejoratív vagy szociológiai leíró tartalmakkal, melynek konklúziója, hogy ők a vesztesek népe. Márpedig ők jók, szépek, tehetségesek, törekvők, erősek, büszkék, győztesek akarnak lenni, akár a többi nép gyermekei, akikre vár a jövő, a modern világ versenykihívása.

Mit mondhatunk nekik, amivel használni tudunk? Mit adhat az oktatási rendszer mint az intézményes közösségi identitási kánonok hivatott továbbadásának színtere? Ami felvértezi őket a jövő kihívásaira. Ami segíti tisztán látásukat, tehát igaz. Ami segíti őket jónak lenni és jónak érezni magukat emberként, magyarként, cigányként, különböző adott és választott közösségek tagjaként. Ami jó célok elérésére sarkall, és ehhez az önbecsülés lehetőségeit is biztosítja.

Először is tisztázni kell, hogy a romák nem „lúzerek”, nem a vesztesek népe, hiszen sikerült megmaradniuk a történelem vérzivataros folyamataiban több mint 2500 éven keresztül, miközben népek ezrei tűntek el nyomtalanul a változások során.

Mi teszi lehetővé a túlélést a sok viszontagság és veszély közepette? Az alkalmazkodóképesség, a tudás, a tehetség és persze a szerencse is, mint minden más népnél, csoportnál.

A romák ismert történelmük során soha nem indítottak háborút más népek leigázására, kirablására, rabságba kényszerítésére. Ebben különböznek a történelem más szereplőitől. Csoportjaik mindig kisebbségben éltek, katonailag gyengébbek voltak a felfegyverzett és szervezett környezettel szemben.

A romák nem foglalkoztak földműveléssel, növénytermesztéssel a vándorlás idején, mások által megtermelt élelmiszerre volt szükségük, amit csere útján kellett megszerezniük. Mi tette lehetővé, hogy ne váljanak zsákmánnyá, rabjává a környező erőseknek, hanem szimbiózisok, munkamegosztási és cserekapcsolatok, együttélési formák alakuljanak ki közöttük?

Ehhez kellettek az alkalmazkodási folyamatok során kialakult tudások, képességek, készségek, megélhetési stratégiák, szabályok, amelyek a túlélést, a megélhetést szolgálták.

Melyek ezek?

A.) A forgalomképes korszerű szaktudások, amelyekkel hasznossá tudták tenni magukat a környezet számára. Ilyenek voltak az európai forrásokban feljegyzett, apáról fiúra örökített és nyomaiban máig is fennmaradt:

– fémműves szakismeretek (szegkovácsolás, csengőöntés, lakatkészítés, fegyverkovácsolás, szerszámkészítés, tűzfegyverek készítése stb.). Egyes hadtörténészek szerint az ágyú készítésének és használatának ismeretét is a cigányok közvetítésével sajátították el az európai népek. Elgondolkodtató, hogyan alakult volna hazánk és Európa történelme, ha csak a törökök rendelkeztek volna ezekkel a tudásokkal.

– aranymosás és bányászati ismeretek, famegmunkáló szaktudások.

– állattenyésztési és állatgyógyító ismeretek (marha és ló), bőrmegmunkálás.

– erődítményépítő ismeretek, hadiszerek készítése.

– sebkezelő, füvész és gyógyító ismeretek.

A korábban kiváltságokat is biztosító, korszerű, apáról fiúra szálló szakismeretek, a Gutenberg-galaxis, a könyv és az iskolák terjedésével avultak, értéktelenedtek el. Amely új lehetőségekből, ismeretekből a romák korábban kényszerűen kimaradtak pénzforrások híján és a kényszerletelepítés lecsúszása okán.

B.) Kereskedelmi ismeretek és készségek

– több környező nyelv tárgyalóképes tudása, kommunikációs készségek, emberismeret, jelzőrendszer a többi csoport részére.

– piacismeret és nyitottság (a vándorlás során folyton figyelték, hol van olyasmi, amit máshol hiányolnak, hol találhatók felhasználható vagy újra hasznosítható anyagok a természetben vagy elszórtan).

– tájékozottság a környezet földrajzi, természeti és hatalmi viszonyairól, szokásairól, szükségleteiről, vallásáról, szabályrendszereiről.

A kereskedelmi lehetőségeknek jórészt a kényszerletelepítés vetett véget.

C.) A belső és külső béke megteremtéséhez, megőrzéséhez szükséges ismeretek, készségek, szabályok és praktikák

– ide tartoznak az előzőleg is említett kommunikációs készségek, nyelvismeret, emberismeret, tájékozottság, jelrendszer.

– az erőszakos, támadó, bizalmatlan környezet figyelmét a rossz szándéktól elterelő, bizalmát, vidámságát kiváltó tudások: mutatványos ismeretek, mint a zsonglőrség, bűvészkedés, tréfamondás, zenélés, cigánykerékhányás, bábozás, mesemondás, jóslás, tánc, hírvivés.

– szabályok a szomszédság nyugalmának megzavarása ellen, a lopás tilalma a cigányok között és a szomszédságban, a vándorjelek védelme, a közösségek vándorútvonalainak védelme, a béketeremtés szertartásai a családok közötti viszályok esetén (romani krisz), kereskedési belső szabályok az alkura, a kártérítésre károkozás esetén, az eskü és átokmondás hatékony használata a bizonyításnál.

A béke megőrzési és béketeremtő hagyományok fellazulását a kényszerletelepítés, majd a közösségek szétverése, értékrendjének bomlása, a proletarizálódás és a szélsőséges nyomorhelyzet idézte elő.

D.) A romák nem gyűjtögettek vagyont, nem hordtak a vándorlás során maguknál a kirablásukra csábító értékeket, termékeiket, szolgáltatásaikat helyben, a környezetben feltalálható, a megrendelő által rendelkezésre bocsátott vagy hulladék anyagok újrafelhasználásával készítették el, illetve nyújtották (fémtárgyak, rongyszőnyeg-, madzagszövés, sármunka, bőrmunka).

Ez a hagyomány a kényszerletelepítés során bomlott fel vagy alakult át, idomult a letelepült életformához. A vagyoni különbségek kialakulása a nagycsaládi közösségi tulajdon felbomlásával, a kapitalizmus térnyerésével, majd a fogyasztói társadalom mintáival, értékrendjével ért a romák közé.

E.) A roma közösségek befogadták, segítették bajba jutott, szerencsétlenné vált társaikat, tisztelték öregjeiket, azok tudását, tapasztalatát. A nagycsaládhoz tartozó gyermekekre úgy vigyáztak, mint a sajátjukra. Ha főztek, abból minden telepi, vagy rokon gyerek kapott, aki a közelben volt.

Ez a hagyomány is a nagycsaládok értékrendjének bomlásával, a magántulajdon terjedésével gyengült meg.

Mit taníthatunk tehát roma diákjainknak a hagyományaikról, ami előre mutathat, vállalható, versenyképességet adhat számukra?

A történelem és a hagyományok alapján tehát jó cigány az, aki korszerű, piacképes szaktudással rendelkezik, ami régen apáról fiúra szállt, most iskolákban szerezhető meg. Aki sok nyelvet ismer, aki jól kommunikál, aki tájékozott a környezete és a világ dolgaiban, jó emberismerő. Tud bánni a művészet eszközeivel. Jó érzéke és tudása van a kereskedelemhez. Megtartja a közösség szabályait, törekszik családjában és környezetében a békesség megőrzésére, a vitákat igazságosan akarja megoldani, a vagyonnál fontosabbnak tartja az emberséget, a szolidaritást. Ismeri és tiszteli a természetet, szereti az állatokat és tud velük bánni, fontos számára a környezet védelme.

Hát ide érkezünk a roma történelem és hagyományok vizsgálata után a jó cigány képének rekonstruálásában. Ez hiányzik az oktatási kánonból.

Nem kellene mégis beletenni?

És azután persze közös történelmünket, közös hőseinket és példájukat, a roma és közös irodalmi, művészeti értékeinket. Mert minden állampolgárt egyaránt megillet – nemzetiségi különbségek nélkül – a közszolgáltatások egyenlő igénybevételének lehetősége. A közoktatás pedig: közszolgáltatás.