Leginkább talán oktatófilmnek lehetne nevezni a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) civil jogvédő szervezet által készített képsorokat, amelyek jól érzékelhetően több párhuzamos célt szolgálnak: tájékoztatnak, dokumentálnak, példát adnak. A film három élethelyzetet mutat be. Az a közös bennük, hogy valamilyen méltánytalanság, jogtalanság sújtott egy-egy roma közösséget, és ezt a helyzetet a TASZ közreműködésével sikerült orvosolni. Ily módon a felvételek nem egyszerűen valamilyen visszás (igazságtalan, rossz) helyzetet ábrázolnak, hanem a jogvédő szervezet munkáját is megismertetik a nézőkkel – dokumentálják, sőt kifejezetten reklámozzák. Nincs ezzel semmi baj, mindig szüksége van a TASZ-nak támogatókra, további munkatársakra, és talán nem is elsősorban Budapesten, hanem azokban a leszakadó térségekben, ahol magas arányban, ráadásul a társadalom szövedékén egyre inkább kívül rekedve élnek cigányok. Ki tudja, talán a film nézői között is lesznek olyanok, akik felismerik annak a fontosságát, hogy a társadalom egészének jövőbeli boldogulása érdekében legalább a jogaik érvényesülése terén egyenlőknek érezhessék magukat azok, akiknek az élet minden más területén a kirekesztettség a mindennapos tapasztalatuk.

A civil szervezet munkatársai a kamera előtt elmondják, hogy a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság után fordult a figyelmük a cigány–nem cigány együttélés feszültségei, a cigányokkal szembeni jogtalanságok felé. (A TASZ korábban elvontabb, elvi jelentőségű kérdésekkel foglalkozott. Például újra és újra megpróbálta rászorítani a hatóságokat, minisztériumokat, hogy tegyenek eleget a különféle adatok nyilvánosságra hozatalát előíró jogszabályoknak.) Így jutottak el a szegénység és a konfliktusok olyan – a témával foglalkozók által persze már régóta ismert – tűzfészkeihez, mint a mára lényegében teljesen romák lakta, borzasztóan lepusztult egykori ózdi munkáskolónia, Hétes (Ördög a részletekben I–II., Amaro Drom, 2006. szeptember–október; Kinek a felelőssége, Amaro Drom, 2007. október), a lapunkban is részletesen tárgyalt Sajókaza (leszerelt villanyórák, iskoláztatási kötelességük megszegése miatt börtönbüntetésre ítélt szülők stb. [Áramvonalak, Amaro Drom, 2009. május]), valamint Borsodná-dasd (betiltott roma diszkó). Feltehetően az utólagos önelemzés, netán egyszerűen a nyilvánosság előtti „elszámolás” is az indítékaik közé tartozott, amikor filmre rögzítették az élethelyzeteket, amelyekben sikeresen szorították rá a hatóságokat, a helyi hatalmat, hogy tartsák tiszteletben a törvényeket, tekintsék egyenrangúnak a cigányokat. Fontosabb szempont lehetett azonban a példamutatás, annak az illusztrálása, hogy Magyarországon a hétköznapi gyakorlatban ma nem mindenkit illetnek meg egyformán a törvényadta jogok. Egyes esetekben ki-ki csak külső segítséggel csikarhatja ki magának őket, ami nehéz, konfliktusos, de sok esetben eredményes és főleg öntudaterősítő folyamat. Külön nehézség, hogy az egyszeri siker könnyen a visszájára fordulhat (a megsértett, gőgjében megtépázott hatalom így vagy úgy bosszút állhat), ezért a TASZ tudatosan követi, és folyamatosan szemmel próbálja tartani a magára vállalt ügyeket.

Nem tekinthetjük az alkotást valódi dokumentumfilmnek, hiszen az eseteket nem összefüggéseik rendszerében, hanem a problémamegoldás gyakorlatias szempontja felől tárja a néző elé. Ennek persze az a hozadéka, hogy a film horizontja a fellazított műfaji keretek következtében kitágul. Nem egyszerűen eseteket, történeteket ismerünk meg, hanem azt a ritkán átélhető katartikus élményt is, hogy nem csupán a mesében „győz az igazság”, hogy a jogfosztottság helyzetéből igenis vezet út a jogok érvényesítése felé. Örömünket persze megkeseríti, hogy ezt az utat szemlátomást csak a kívülről jövő, tekintélyt parancsoló és határozott fellépés tárhatja föl a helyi szintű közöny, ellenségesség és előítéletesség rétegei alól. Manapság, amikor ez az előítéletes ellenségesség egyre csak mélyülni és terjedni látszik, nagyon is fontos sugallat ez: már nem elég a jóindulatú, együtt érző, de passzív állásfoglalás. Tettekkel kell megakadályozni a társadalmi szakadék mélyülését – ez a film végső üzenete.

K. T.

Képünk illusztráció

Fotó: Váraljai Szandra