Pisont. Különös név. Mit jelent? Honnan származik a család?

Nem tudom, mit jelent. Annyit tudok, hogy a dédmamám férjét Ajtai Pisont Zsubriknak hívták. Ebből, gondolom, idővel lekopott az Ajtai. Édesapám anyukája Mezőtúrról származik, édesanyámé ott élt Gádoroson. Én is Gádoroson nevelkedtem, ötgyerekes családban, három fiú, két lány – én voltam a középső a fiúk között. Édesanyámék családjában is sok gyerek volt és édesapámékéban is. Édesanyámék négyen voltak testvérek, édesapámék tizenketten.

A nagyszülők mivel foglalkoztak?

Földműveléssel, állattenyésztéssel, állatkereskedelemmel. Apai nagyapámnak, akit Tatámnak, Dudvesz papónak hívtunk, sok lova volt, vásárokra járt, ahol nagy tiszteletnek örvendett, mert nagyon értett a lovakhoz. Mondhatjuk azt is, hogy lókupec volt, mint említettem, nagy hozzáértéssel és remek üzleti érzékkel. Jómódban éltek, megvolt mindenük, no persze, ezt az adott közegben kell érteni, mert például fürdőszobájuk nem volt. De volt nagy portájuk, rajta két ház, egy kisebb, egy nagyobb. Mi is ott laktunk a kisebbikben, amíg nem vettünk házat bent a faluban, a köves út mellett, a bolt közelében. Tehát sokkal jobb infrastrukturális körülmények közé kerültünk, de fürdőszoba itt sem volt, lavórban, kádban mosakodtunk, a vizet eleinte az utcai kútról hordtuk, később már csak az udvari kútról.

Milyen volt a gyerekélet a nagypapa portáján?

Sok jószág, veteményes, nagy udvarok, rengeteg gyümölcsfa, a nyár minden szakában faltuk a gyümölcsöt, egészségesebben nem is táplálkozhattunk volna. Persze, nem kell valami nagy gazdagságot elképzelni, mert például a ruházatunk nagyon egyszerű és szegényes volt. Részt vettünk a ház körüli munkákban, vigyáztunk az állatokra, segítettünk etetni, aztán jártunk Tatánkkal a mezőre, kaszálni, szénát gyűjteni, ásni, kapálni, mikor mire volt szükség.

			Pisont István válogatott labdarúgó, edző, háromszoros magyar és háromszoros izraeli bajnok 1970-ben született Orosházán. Az Orosházi Szakmunkásképzőben esztergályosnak tanul, majd futballistaként végigjárja az összes korosztályos válogatottat, a magyar nemzeti válogatottban 31-szer szerepel. Közben itthon a Budapesti Honvéd játékosa, majd külföldi szerződések következnek, sorrendben a belga Charleroi, az izraeli Beitar Jeruzsálem, a Bundesligában szereplő Eintracht Frankfurt és az izraeli Hapoel Tel Aviv játékosa. 2007-től az NB II-es Vecsés vezetőedzője. 2009-től az utánpótlás-válogatottak szövetségi edzője.

Szegény gyerekek, és mikor fociztak?

Közben. Előtte. Utána. Mindig, amikor csak lehetett. Tatánk háza a Kölcsey utcában volt, ahol rengeteg gyerek lakott, cigány, magyar, mindenféle, s állandóan fociztunk.

A kapu: villanykaró, akácfa meg két tégla. Később utcabajnokságokat is rendeztünk, a Kölcsey utca volt mindig a legjobb.

Nem csoda, ha a csapatban volt a három Pisont testvér.

Nemcsak azért, de kétségtelen, hogy a családban minden fiú jó focista lett. A bátyám stabil NB II-es futballista volt Szarvason és Kecskeméten, de játszott az NB I-ben is, a Békéscsaba színeiben. Az öcsém megyei serdülőválogatott volt, játszott Gádoroson, később Szarvason az NB II-ben.

Honnan örökölték a tehetségüket?

Egyértelműen apánktól. Mi, testvérek szinte mindenben hasonlítottunk: nem túl magas alkat, erős izomzat, gyorsaság, jó rúgótechnika. Ilyen volt apánk is, aki mindig Gádoroson játszott, ahol igazi sztárnak számított. Annyira, hogy amikor a csapat lovas kocsival ment a szomszéd falubeli meccsre, apámat külön, autóval vitték. Nagyon jó játékos volt, mindent tudott a labdával, látott a pályán, s igazi vezéregyéniség volt. Többször csábították magasabb osztályú csapatok, de sosem ment el Gádorosról. Ezért is nagyon szerették. Később nemegyszer megállított egy-egy öreg helyi drukker, s azt mondta: Pisti, sohasem lesztek olyanok, mint apátok volt. Pedig akkor már válogatott voltam.

Szülei mit tanultak, mi volt a foglalkozásuk?

Mindketten elvégezték a nyolc osztályt, de nagyon fiatalon összeházasodtak, nem tanultak tovább. A korai házasságból volt is némi perpatvar a családok között, egy ideig nem voltak túl jóban. A szülei anyut igazából nem ide akarták házasítani, ahol mindenki ismer mindenkit, hanem azt remélték, hogy majd jön valahonnan egy komoly, minden helybelinél különb kérő, s ahhoz adják majd a lányukat. Édesapám viszont nagyon helyes srác volt, s mi tagadás, édesanyánk nagyon beleszerelmesedett, és egyáltalán nem érdekelte semmilyen messziről jött, gazdag kérő. Ami a foglalkozásukat illeti: édesapám a mezőgazdaság mellett sokat dolgozott kőműveseknél építkezéseken, édesanyám otthon volt velünk, gyerekekkel, de dolgozott a varrodában és a közeli kendergyárban is.

Amikor ön óvodába meg iskolába járt, ha jól számolom, a hetvenes évek közepén, nyolcvanas évek elején, érzékelt-e valamiféle megkülönböztetést a származása miatt?

Nem, soha semmit. Minket Pisontokat nagyon szerettek Gádoroson. Édesanyámék gyakran jártak magyarokhoz dolgozni, időseknek segíteni a ház körül, meszelni, takarítani, s teljes bizalom és szeretet vette körül őket a magyarok részéről.

Így mondták: magyarok?

Igen, hiszen mi cigányok voltunk, s az természetes volt, hogy a magyart magyarnak hívják, a cigányt cigánynak. Ha nem tapad hozzájuk gyanakvás, előítélet, akkor ezek nagyon jó elnevezések.

Hogyan lett a gádorosi Kölcsey utca mezítlábas sztárjából sokszoros magyar válogatott, többszörös magyar és izraeli bajnok?

Mondhatnám, hogy egyenes volt az utam, mondatnám, hogy sok munkával, nagyon nehezen, mondhatnám, hogy szerencsével – mindegyik félig igaz volna.

Akkor kezdjük az elején.

Végigjártam Gádoroson a teljes szamárlétrát, játszottam a serdülőben, az ifiben, s már tizennégy évesen bekerültem a felnőtt csapatba, ahol eleinte egy-egy félidőket játszottam. Akkoriban kellett mindig egy ifjúsági korú játékosnak lenni a felnőtt csapatban, az nem számított, hogy tizennégy vagy tizennyolc éves. Úgy volt, hogy félidőt játszottam az ifibajnokságban, aztán lejöttem, s volt egy félidőm az első csapatban is. Ennek megfelelően minden gádorosi edzésen részt vettem. Ha a serdülők edzettek, ott, ha az ifik, ott, ha a felnőttek, akkor ott. Mindig azt csináltam, amit az edzést vezető tréner éppen kért.

Akkor ez nem volt valami szisztematikus felkészítés.

Nem, de nagyon nagy állóképességet, labdabiztonságot, taktikai tudást szereztem, hiszen állandóan játszottam vagy edzettem, ha nem volt iskola, akkor szó szerint reggeltől estig.

Annyi edzés volt Gádoroson?

Nemcsak edzésen csináltuk. Ha két gyerek jött össze, akkor egyérintőztünk, ha négy, akkor lábteniszeztünk, ha több, akkor kiskapuztunk, tehát nemcsak én fociztam ennyit, hanem a többiek is.

De ön nyilvánvalóan tehetségesebb volt, ez mikor derült ki egyértelműen?

Nemcsak én voltam tehetséges. Amikor Orosházára kerültem a szakmunkásképzőbe esztergályostanulónak, akkor látott játszani Szombathy Gyuri bácsi, aki a megyei tehetségek fölfedezésével foglalkozott, s akit talált, azt vitte Békéscsabára. Engem a szüleim oda nem engedtek. De így is gyakran elhívott a megyei serdülőválogatottba, elvitt különféle tornákra, ahol olykor gólkirály lettem, olykor meg a torna legjobb játékosa. Volt a megyében iskolák közti bajnokság is, ott figyelt fel rám Piller Sanyi bácsi, ő ajánlott Bicskei Bertalannak az ifiválogatottba. Ez 1986–87 táján lehetett.

Az orosházi iskolából az ifik nemzeti tizenegyébe?

Akkor hivatalosan Gádoroson játszottam még, a TSZ SK-ban. Az elnök, Zahorecz József pártfogolt, s a TSZ adott pénzt útiköltségre, hogy fölutazhassak az ifiválogatott összetartásaira, mérkőzéseire. Nagyon fontos lépés volt az életemben, hogy fölkerülhettem ebbe a közegbe, s ez nem valósulhatott volna meg a helyi vezetők segítsége nélkül. Mindig hálás leszek nekik érte. Ebben a válogatott csapatban több NB I-es játékos is volt, s én itt éreztem először, hogy komolyan kell vennem és komolyan is tudom venni a labdarúgást.

Gondolom, NB I-es csapatba vágyott. Ez mikor sikerült?

Az iskola elvégzése után Szarvasra igazoltam az ottani NB II-es csapathoz, ahol a bátyám is játszott. Ott mindössze két meccsen szerepeltem, mert behívtak katonának. A Budaörsi úti laktanyába kerültem, ebben már benne volt Bicskei Bertalan keze, aki akkor a Honvéd edzője volt.

Meddig volt katona, és közben hol edzett?

A szokásos tizennyolc hónapot töltöttem le, s a Honvédnál edzettem. Előbb a junioroknál, később a felnőtteknél is lehetőséget kaptam. Az első igazi szerződésemet 1988-ban, azaz tizennyolc évesen írtam alá, s voltam 1994 decemberéig a Budapesti Honvéd játékosa. Közben végigjártam a többi válogatottat is, utánpótlás-, aztán olimpiai válogatott lettem, előbbinél Tajti József, utóbbinál Novák Dezső volt a mesterem. A nagyválogatottban pedig 1990-ben mutatkoztam be Glázer Róbert kapitánykodása idején.

Nagy dolognak érezte, vagy az előzmények után már természetes volt?

Nem volt természetes. Bár rengeteget dolgoztam érte, s a Honvéddal abban az évben bajnokok lettünk, mégis, ha arra gondoltam, mekkora esélye van egy cigány gyereknek a Viharsarokból eljutni a válogatottságig, beleszédültem. Úgy éreztem akkor, és úgy érzem most is, hogy nagyon nagy dolog történt velem. Azért nem mondom, hogy álmaim beteljesülése, mert sokáig annyira elképzelhetetlennek tartottam, hogy még csak nem is álmodoztam róla. Inkább meseszerűnek mondanám. Elindul a legkisebb – na, jó, a középső – fiú, céltudatosan halad az útján, fáradságot, nehézséget nem ismer, megismer viszont kiváló edzőket, játszótársakat, elfogadó, szurkoló közönséget, jóindulatú médiát, és eléri célját. Mint a mesében.

Hogyan alakult a magánélete, például hol lakott?

Kőbányán, Kispesten, Lőrincen, Rákoskeresztúron kisebb-nagyobb bérlakásokban, amelyeket az egyesület fizetett. 1989 decemberében ismertem meg Ágit, a későbbi feleségemet, ’91 végén odaköltözött hozzám, ’96-ban vettem meg az első önálló lakásom, ’98-ban összeházasodtunk, két gyermekünk született, a fiú januárban lesz tízéves, a lányka öt lesz márciusban.

A fiú már focizik?

Természetesen. Máris ügyesen bánik a labdával és jól lő. Hasonló alkat ő is, mint én, de azt hiszem, magasabb lesz nálam – ami a mai futballban nagyon fontos. Abból gondolom, hogy a feleségem testvérei mind magas termetűek, Ági édesanyja is 180 centi.

Volt-e valami olyan esemény, ami veszélyeztethette volna pályájának felívelését? Egy kis megingás, „lóelszaladás”, éjszakai élet, ital, kártya, bunda…?

Nem, soha nem szaladt el velem a ló, a sérülésen kívül semmilyen krízisről nem tudok beszámolni. 1994-ben a belga Charleroi csapatához kerültem, ’95-ben eltört a láb-középcsontom, két hónap kiesés, a nyarat nem tudtam végigdolgozni. Így hát visszajöttem a Honvédhoz, s az őszi szezont itt játszottam végig, Török Péter volt akkor az edzőnk. Az év végén szerződtem a Beitar Jeruzsálemhez, pontosabban először féléves kölcsönadásról volt szó, de aztán ’96 májusában kivásároltak a Honvédtól, s akkor kétéves szerződést írtam alá.

Hogy állt a nyelvtudással?

A Honvédnál Mezey Gyuri bácsi, az akkori edzőnk ösztökélt bennünket, hogy tanuljunk nyelvet, meg is szervezte, hogy amikor nem volt edzés, jöjjön oda a pályára egy nyelvtanár, többen a csapatból akkor kezdtünk angolul tanulni. 1998-ban szerződtetett az Eintracht Frankfurt, ott töltöttem egy évet, s németül is megtanultam egy kicsit. Jobban is megtanulhattam volna, ha kitöltöm a hároméves szerződésem, de nem éreztem magam igazán jól a csapatnál, pedig nem voltam egyedül, ott volt velem Petry Zsolt, és sikerült is bent maradnunk az első osztályban, mégis, amikor a Hapoel Tel Aviv edzője – aki korábban a Beitarnál edzőm volt – viszszahívott, örömmel mentem.

Pedig a Bundesliga mégiscsak Bundesliga…

Most már úgy érzem, adhattam volna több időt magamnak, hiszen a Frankfurtból viszszakerültem a válogatottba is, Bicskei Bertalan szövetségi kapitány jóvoltából, ahonnan az izraeli szerződéssel szinte automatikusan kiestem, az akkori kapitány elve ugyanis az volt, hogy Izraelből nem válogat.

Csináljunk egy kis leltárt.

Harmincegyszeres magyar válogatott vagyok, hatszoros bajnok. Háromszor a Budapesti Honvéddal, Both József, Mezey György és a finn Martti Kuusela irányításával. Both Józseffel a Magyar Kupát is megnyertük. 1991-ben az edzők szavazatai szerint itthon az év játékosa lettem. Izraelben is voltam kétszer az év játékosa, a Beitarral kétszer nyertünk bajnokságot, a Hapoellel egyszer, de akkor a kupát is begyűjtöttük.

A Hapoellel az UEFA-kupában bekerültünk a legjobb nyolc közé is.

A korabeli újságok szerint nagyon népszerű volt Izraelben.

Ott a futballnak sokkal nagyobb a presztízse, mint nálunk, több a néző, nagyobb az ünnepi körítés. A Beitar rendszeresen 15-20 ezer néző előtt játszik, gyakoriak a kettős mecscsek 30-40 ezer nézővel. A kupadöntők a Tel Aviv-i Ramat Gan stadionban 45-50 ezer néző előtt zajlanak. Két sportágra figyel mindenki, a futballra és a kosárlabdára. Minden gyerek vagy ezt, vagy azt akarja űzni. A szezon szinte az egész évet átöleli, szünet alig van, hiszen mindig jó az idő.

Mikor és miért jött haza?

2003-ban lejárt a szerződésem, és hát eljárt az idő is, azt pedig nem szabad kérdezni, hogy valaki miért jön haza. Egy évet még játszottam az MTK-ban, aztán két évet Vecsésen az NB II-ben, ahova Csábi József barátom hívott. Amikor ő elment, 2006 márciusában én lettem a Vecsés vezetőedzője.

Mikor kezdett először az edzői pályán gondolkodni?

Már Csábi Józsinak besegítettem olykor edzést vezetni, akkor megfordult a fejemben, hogy erre kéne továbbmennem. Végül is rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem össze játékosként a futballról, de az edzőség az teljesen más foglalkozás. Játékosként magadra kell figyelned, edzőként az egész csapatra. Mentális, fizikális és taktikai szempontból egyaránt. Ez nagy felkészültséget igényel.

A mérkőzéseket mindig ki kell elemezni, mi miért történt, miért győztünk, miért vesztettünk. S mindezt megértetni a játékosokkal is. Vagy észrevenni és kezelni tudni a csapaton belüli kisebb-nagyobb harcokat, rivalizálásokat. S azt is, mit kell nyilvánosan, s mit négyszemközt megbeszélni.

Van erre általános szabály, vagy minden eset más?

Általában az a jó, ha a nyílt összetűzést – például két játékos a pályán összeszólalkozik – azt nyilvánosan, mindenki előtt beszéljük meg. Ám ha az ember látja, hogy feszültség van a center és a jobbszélső között, például abból, hogy nem adnak egymásnak labdát, akkor azt velük célszerű tisztázni, s nem szükséges, hogy a balhátvéd tudjon róla.

Akkor ez eldőlt, edzőként folytatja pályafutását.

Igen, már vecsési korszakomban megszereztem a B licencet, aztán az A-t is, most járok a Pro licences tanfolyamra. Januártól dolgozom az utánpótlás-válogatottakkal szövetségi edzőként. Előbb Jámbor László fejlesztési igazgató és a holland Wilco van Buuren irányítása alatt, ekkor közös programokon dolgoztunk – például felmérések, adatbázis kialakítása –, s közben minden edző felelős volt valamennyi csapatért. Augusztusban volt a váltás, akkor került van Buuren helyére Egervári Sándor. Ettől kezdve az edzők korosztályokhoz lettek beosztva, én a tizennyolc évesek vezetőedzője vagyok.

De hát kint volt Egyiptomban a világbajnoki bronzérmet szerző nagyszerű U 20-as válogatottal, s most is dolgozik az EB felé menetelő U 21-esekkel is.

Ez kifejezetten Egervári Sándor kérése volt.

Vannak az utánpótlásban roma származású tehetségek? Mennyi esélye van most egy vidéki cigány gyereknek arra, hogy profi futballista legyen?

Nagyjából ugyanannyi, mint egy nem romának. Sok a tehetséges roma gyerek, annyi hátrányuk van, hogy nehezebben tudnak beilleszkedni. Persze az is kérdés, van-e befogadókészség, kellő empátia irántuk. Bár igazából nem tudom elképzelni, hogy ha bármelyik edző lát egy tehetséges roma gyereket, azt ne fogadná be, csak azért, mert roma. Nem is engedheti meg magának, hiszen olyan kicsi a magyar futball merítési bázisa, olyan kevesen jönnek futballozni, hogy vétek volna egyetlen tehetséget is elszalasztani, félredobni.

Most van több roma tehetség, vagy korábban volt?

Most talán több van, de felső szintre mintha kevesebb jutna el. De azért vannak. A ’90-eseknél Fazekas Géza lett a Farkas János Alapítvány megítélése szerint az év legjobbja. Kitűnő jobb oldali védő, játszott az U 19-eseknél, bejutottak az elit körbe, s bemutatkozott már a Honvéd felnőtt csapatában is. Játszik a Szombathelyi Haladásban egy Ignácz nevű gyerek, ő is szép jövő előtt áll. De lehetnének jóval többen is, hiszen a futball még ma is nagy kitörési esélyt jelent a roma gyerekeknek.

Önnek sikerült a kitörés, sok mindent elért a futballban, mit szeretne még?

Amit minden edző. A Pro licenc megszerzése után szeretném tudásomat hasznosítani a felnőttek között egy sikerre vágyó közegben.

Ez NB I-es kispadot jelent?

Igen, előbb-utóbb szeretnék a legjobbak között vezetni egy stábot. Persze, ehhez sok minden kell még, a további tapasztalatszerzés mellett a csillagok szerencsés állása is.

Ideális csillagállás esetén ez a kispad földrajzilag Kispesten lenne?

Szeretem a klubomat, pontosabban a volt klubomat, ha ilyen lehetőség adódik egyszer, rajtam nem fog múlni. De annak is örülök, hogy itt dolgozom az utánpótlásban, szeretem ezt a közeget, a gyerekek egyre biztatóbb eredményeket érnek el, s úgy érzem, sokat tudok segíteni nekik.

Edzőként mi az erőssége?

Erről talán nem nekem kellene nyilatkoznom. Legyen elég annyi, hogy van még mit tanulnom.

Úgy érzi, tud hatni rájuk?

Igen, hallgatnak rám, hisznek nekem. Már Vecsésen is éreztem az ott eltöltött három év alatt, hogy végig fejlődött a csapat, s végül minden idők legjobb eredményét értük el, a Vecsés sohasem volt az NB II-ben a hatodiknál jobb helyen. Erre máig büszke vagyok.

És a szülei büszkék arra, amit a fiuk elért?

Igen, ezt jó érzéssel mondhatom. Igaz, édesanyám tavaly meghalt, ő föntről büszke rám és az egész családjára.

Szále László

Fotó: Horváth M. Judit