Ünnepélyes és emelkedett hangulatú, mégis inkább komor a Holokauszt Emlékközpont épületegyüttese. A zord falak mögött a felújított zsinagóga jelenti a múltba veszett támpontot „a vészkorszak sarkából kifordult és eltorzult”, megdöntött, ferde felületekkel jelzett világában. Mielőtt kézbe vesszük a tájékoztató anyagot, a bejáratnál fémérzékelő kapun kell áthaladni. Túlzott, paranoid aggodalom? A veszélyeztetettség puszta lehetőségének látványos felmutatása? Hiszen Magyarországon nem szokás fegyvert, robbanóanyagot vinni történelmi emlékhelyekre. Nem szokás cigányokat sem gyilkolni, csak azért, mert cigányok – hittük meggyőződéssel még alig több mint egy éve is.

Most már nem hisszük ezt. És nem gondolhatjuk azt sem, hogy visszahozhatatlanul a múzeumi falak mögé zárult a borzalmas múlt.

Így hát nagyon is indokolt, hogy éppen itt, a Holokauszt Emlékhely szívszorítóan borongós kertjében helyezték el ezeket a képeket. Rájuk látni szinte a szomszédos házak emeleti ablakaiból. Az ablakok mögött lakások, a lakásokban tévékészülékek, és nem tudhatjuk, hogy megült-e mindenütt a szobákban a csend, a döbbenet, amikor hírek, képsorok érkeztek Nagycsécsről és Tatár-szentgyörgyről, Tiszalökről és Kislétáról. Csak azt tudjuk, egyre aggasztóbb bizonyossággal, hogy nem létezik az országban az a mindeddig természetesnek gondolt közmegegyezés, miszerint legalább emberi mivoltunkban egyenlők és érinthetetlenek vagyunk mindnyájan: zsidók és nem zsidók, cigányok és nem cigányok. Miért nem létezik? Miért nem tanultunk a múltból? – sokszorozódik bennünk a kiállítás címadó kérdése. Legalább ennek a vádló kérdésnek a súlyát felismernénk mindnyájan végre! Utána meg azt, hogy nincs érvényes és elfogadható válasz, tehát nem fogadhatjuk el ezt a képtelenséget sem.

Üveg-beton falon sorakoznak egymás alatt a fényképek, ahogy odébb, bő fél évszázaddal korábbról a holokausztáldozatok névsora. Különös: a Roma Polgárjogi Alapítvány sajtófotó-pályázatáról egy kép sem került ide, a falra az első, a nagycsécsi gyilkosságokról. Igen, akkor még arra gyanakodtak sokan, hogy valami személyes ügyről, boszszúról van szó, hiába mondták az áldozatok rokonai, hogy semmi alapja ennek a feltevésnek. Így hát a sajtó sem „mozdult rá” igazából a témára, az alattomos támadás elsülylyedt a hétköznapi bűnügyi hírek mocsarában. Vajon mit érezhettek ott és akkor a szomszéd házakban? Haragot, tanácstalan rémületet? Az események képi megjelenítése ma már annyira természetes és nélkülözhetetlen kiszolgálója a fantáziának, hogy sémákban, már-már elvárt gesztusokban látunk mindent: fájdalmat és megdöbbenést, tehetetlen dühöt és félelmet. Pedig a gyilkosságokban a rendszert csak Tatárszentgyörgy után ismerhettük fel: ekkor vált igen-igen valószínűvé, hogy itt bizony valakik módszeresen gyilkolnak cigányokat, épp azért, mert cigányok. És ettől kezdve már a sajtó is éberebb lett – a természetének megfelelően ezzel együtt tolakodó is. Így születhettek meg ezek a felvételek, amelyek persze „szépek”, erősek és meggyőzőek, színvonalukban méltóak sokkoló üzenetükhöz: szembe kell néznünk a jelennel, a jelen gyilkos rasszizmusával, azzal, hogy ennek az országnak az állampolgáraiként valami nagyon rossz és baljós történetbe keveredtünk.

Ahogy elszoruló szívvel végigtekintünk a harminc válogatott felvételen, gyertyagyújtó fiatalok, virrasztók, gyászolók, zokogó aszszonyok, magukba zuhant férfiak képein, fel-felötlik bennünk: biztosan rendjén van az, hogy a szenvedés perceit vakuk villogása, idegenek tolakodó téblábolása kíséri? És végül igennel kell válaszolnunk. Igen, fontos, hogy mindenki lássa, mi történt, mi történhetett meg 2008–2009-ben Európa közepén, Magyarországon.

A képek alatt mécsesek, doboz gyufa.

A hideg szél hamar kioltja a lángot. Az áldozatok neve félbeszakított életükre mutat, valamennyiünket vádol. Ott sorakoznak a képek mellett: Nagy Tiborné. Nagy József. Csorba Róbert. Ifj. Csorba Róbert. Kóka Jenő. Balogh Mária. „64 évvel Auschwitz felszabadítása, a nácizmus bukása után” – kiált utánunk egy idézet a falról.

Kovácsy Tibor

A kiállítás szervezője a Roma Polgárjogi Alapítvány

Fotó: Roma Polgárjogi Alapítvány

Fotó: Stiller Ákos

Győztes kép

Fotó: Máté Péter

Fotó: Balázs Attila

Fotó: Szandelszky Béla