Alkalmatlan a kezelni kívánt probléma megoldására a szociális kártya, s éppen a leginkább rászorultakat hozhatja még rosszabb helyzetbe – közölte a szakminiszter azon a műhelybeszélgetésen, amelynek politikus, közgazdász, szociológus és jogász résztvevői a Monokról országos „hódító” útjára indult modell kiváltó okainak feltárására, illetve a lehetséges következmények latolgatására tettek kísérletet.

„Szociális segélyezés – kártyával vagy kártya nélkül?” címmel kezdeményezett műhelybeszélgetést 2009. december 11-én a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom és a Roma Kutatási Hálózat. A Közép-Európai Egyetemen (CEU) lebonyolított rendezvény közvetlen előzményét a monoki képviselő-testület 2009. októberi döntése képezte. Mint ismert: a borsodi kistelepülés – amely már előzőleg a gyermekek oktatási intézménybe járatásához kötötte a gyermekvédelmi támogatás kifizetését, illetve a közhasznú munka ledolgozásához a munkanélküli segély juttatását – ekkor határozott a szociális kártya bevezetéséről, amelyre a szociális segély hatvan százalékát utalja át, míg a fennmaradó negyven százalékot készpénzben kapják az érintettek. A helyi döntés folyományaként a rendelkezésre állási támogatás teljes összege is a kártyára érkezik – mutat rá év végi összefoglalójában a HVG –, amellyel csak a szerződéses elfogadóhelyeken lehet fizetni, és csak a rendeletben meghatározott árucikkeket és szolgáltatásokat lehet kapni érte. Nem indokolatlanul beszélt tehát felvezető mondataiban a rendezvény moderátora, Szalai Júlia szociológus arról, hogy az intézkedés alapjogi kérdéseket vet fel – túl azon, hogy a szociális újraelosztás tágabb problémakörébe is beágyazódik.

A meghívott előadók közül elsőként megszólaló Herczog László szociális és munkaügyi miniszter jogos társadalmi elvárásnak nevezte a közpénzek rendeltetésszerű felhasználását – így azt, hogy a gyermekekre szánt szociális segély ne élvezeti cikkekre, játékgépekre vagy uzsorára fordítódjék. Ugyanakkor e probléma megoldására – amely az általa mérvadónak tekintett számítások szerint a juttatásban részesülő családok alig tíz százalékát érinti – a szociális kártya több szempontból sem alkalmas. A gyakorlatban ugyanis nem zárható ki a másodlagos piacok létrejötte, a feketekereskedelem kialakulása, amelynek következtében a szegények rendre rosszabb feltételekkel jutnának a termékekhez, mintha boltban vásárolták volna.

Másrészt a kártya előállítása, illetve a rendszer bevezetése olyan plusz költségekkel jár, amelyet a tapasztalatok szerint a végső fogyasztó szokott megfizetni. A tárcavezető a helyi hatalommal való visszaélés veszélyeire hívta fel a figyelmet, amennyiben az önkormányzatok állapítják meg a juttatásokat nem megfelelően felhasználó családok körét. Szintén a homályos részletek, a megválaszolatlan kérdések sorát gyarapítja, hogy mely termékek és cikkek fogyasztása tiltható meg – ahogyan az is, hogy mi a teendő a kártyatulajdonos megbetegedése esetén, illetve hogy a készpénz teljes kiiktatásával hogyan vehetők majd igénybe a különféle szolgáltatások.

Mindent összevetve Herczog „negatív válasznak” nevezte a szociális kártyát. „A segítéshez pozitív programok és pozitív válaszok kellenek” – hangsúlyozta a miniszter, utóbbi eszközök között a gyermekvédelmet, a képzést, az oktatást és a mentorrendszert nevezve meg. Mint hozzáfűzte: a tiltás eszközével operáló szociális kártya nem pótolja az ismereteket, érdemben nem javítja a szociális helyzetet, amelynek jobbítása leginkább többletek nyújtásával érhető el.

Bizonyos helyeken és bizonyos körülmények között elfogadható eszköz lehet a szociális kártya, amelyet lehet jól és rosszul is használni. Megítélésekor azt kell megvizsgálni, hogy a szűken vett szociális segély mellett mennyire támogatja a következő nemzedék szegénységből való kiemelkedését – vélekedett Bokros Lajos, az MDF EP-képviselője, aki nyomatékosította, nem politikusi minőségében, hanem a CEU tanáraként vett részt a rendezvényen, mondván: az egyetem nem a politizálás színtere. (A rendezvény után néhány nappal az MDF sajtóközleményben jelezte: a párt népi kezdeményezést indít „a szociális kártya országos bevezetése, a célzott és igazságos segélyezési rendszer megteremtése érdekében”. Honlapján a jobbközép formáció amellett érvelt, hogy „a szociális kártyával akkor lehet elérni pozitív változást, ha országosan, alkotmányos módon vezetik be, és nem elszórtan, bizonyos településeken”. 2009. december 18-án az Országos Választási Bizottság ugyanakkor elutasította a népi kezdeményezést, és megtagadta az aláírásgyűjtő ívek hitelesítését – a szerk.)

A nemzetközi gyakorlatra is kitérő hozzászólásában az ismert közgazdász részletesen foglalkozott Brazíliával, ahol minden szövetségi államban bevezették a szociális kártyát, ám rendszere országrészenként különböző. Egységes gyakorlat viszont a dél-amerikai országban, hogy kizárólag azok részesülnek a szociális juttatásokban, akik iskolába, illetve rendszeres orvos vizsgálatra is járatják gyermekeiket.

A magyarországi kontextus sajátosságait elemezve Bokros annak adott hangot, hogy bizonyos, főleg szerény jövedelemtermelő képességű településeken jól megfigyelhető a helyhatóság és a lakók összejátszása „az állami fejőstehén megpumpolása” érdekében. S miközben a helyi adók szerepe minimális, mindenki abban érdekelt, hogy a rossz minőségű helyi szolgáltatások (szociális segélyezés, oktatás, egészségügy) fenntartására a központ minél több forrást jutasson – vélekedett a Horn-kormány volt pénzügyminisztere, aki szerint a szociális kártya ötlete is azért merülhetett fel, mert az önkormányzatok óriási legitimációs deficittel küzdenek. (Tény: a monoki szisztéma bevezetése után számos önkormányzat jelezte érdeklődési szándékát. E trendet tapasztalva az Újkorcsoport nevű önszerveződő mozgalom – amely a konferencián is képviseltette magát – közleményében úgy fogalmazott: a kártyát több oldalról „egyfajta univerzális csodaszerként” állítják be, ahelyett hogy „valódi megoldásokat” keresnének „a szegénység és a szenvedélybetegségek enyhítésére”.)

Pánczél Márta, az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) programvezetője, a Roma Parlament önkéntes munkatársa a szociális kártyát „kényszerasszimilációs eszközként” definiálta, amely érdemesekre, kevésbé érdemesekre és érdemtelenekre osztja a társadalmat. A jogász kitért arra is, hogy a rendszer „nem látja a romákat”, a közigazgatás egyetlen szegmensében sem teszi lehetővé a roma identitás vállalását – s így a kisebbségi csoport tagjainak nem lesznek eszközeik arra, hogy az önkormányzati rendelkezésekkel szemben érdek-képviseleti struktúrát alakítsanak ki. Az EBH tevékenységéről szólva elhangzott: a hatóságot mindmáig alacsony ismertség övezi, miközben országszerte a diszkriminációs folyamatok erősödése figyelhető meg – s az egyik legnagyobb diszkrimináló éppen a közigazgatás.

A panelbeszélgetés két záró előadásában Köllő János közgazdász előbb arra hívta fel a figyelmet, hogy a szociális segélyezésben részesülők közel kétharmadának nincs tanköteles gyermeke. Tóth István György szociológus pedig éppen azokat a megbízható adatokat hiányolta, amelyek hozzávetőleges becslést adnának arról, hogy a segélyezettek mekkora hányada él vissza a segélyekkel. (A konferencián elhangzott információk szerint az ezerhétszáz lelkes Monokon az önkormányzat mindössze húsz család számára állított ki szociális kártyát – a szerk.)

A rendezvény második részében már a hallgatóság is reflektálhatott ez előadásokra. Kertesi Gábor közgazdász egyebek mellett azt kifogásolta, hogy a társadalompolitikai szereplők anélkül tették közé pró vagy kontra állásfoglalásaikat az új modell kapcsán, hogy a szociális segélyezésre vonatkozó elemi adatokat, tényeket összegyűjtötték és kiértékelték volna. Mint megjegyezte: a szo-

ciális kártya bevezetésének története „arról szól, hogy a szegények egy jól körülhatárolható csoportját, a romákat hogyan lehet stigmatizálni”.

Ugyancsak a cigányok ellen irányuló akciósorozat egy fejezetének tekinti a kezdeményezést Zsigó Jenő, a Roma Parlament elnöke, s hozzá hasonlóan a kirekesztés egy újabb stádiumát látja a monoki modell térnyerésében Setét Jenő, a Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársa is. Mindeközben Simon Éva, a Társaság a Szabadságjogokért jogásza arra figyelmeztetett, hogy a jogvédő szervezet számításai szerint legalább hat alapjogot sért a monoki rendelet.

Noha a félnapos rendezvény megannyi fontos szempontra hívta fel a figyelmet, abban mindenki egyetértett, hogy a legszerencsésebb az lett volna, ha a rendezvényen a szociális kártyát bevezető települések delegáltjai, illetve a modell elvi támogatói is elfogadják a szervezők meghívását – s álláspontjuk artikulálása révén „élesben”, szemtől szemben ütközhettek volna az érvek és az ellenérvek.

R. A.