Útkereszteződés Interjú

„Hozzánk közel van a szegénység”

Tavaly októberben a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ 30. évfordulója alkalmából rendezett fesztiválsorozaton szerepelt a Parno Graszt zenekar. Az India International Centre szabadtéri színpadán tartott fellépés egyik központi rendezvénye volt a fesztiválnak, ahol a hagyományos cigány népzenét játszó szabolcsi együttes óriási sikert aratott. Az utazásról, a turnéról és az arról készült dokumentumfilmről – amelynek Menni, menni, muszáj menni a munkacíme – kérdeztük Oláh Józsefet, az együttes vezetőjét.

Ritkán találkozni olyan utazóval, aki a „mesés Keletre” egyáltalán nem kívánkozik vissza. Hol jártatok, Indiának melyik részét láttátok? Miből állt „a gyökerek keresése”?

A koncertek különböző jellegű helyeken voltak, szerepeltünk nagyvárosban, például Delhiben, aztán Jodhpurban, Jaipurban. Radzsasztánban, ahol a sivatagban élő törzseket látogattuk meg, egészen ismerős élményekre leltem, úgy nyolc-kilenc éves lehettem, amikor mi is hasonló körülmények között éltünk. A házacska szegényes berendezése, a vesszőből font edények, a földpadló, mind a gyerekkoromra emlékeztettek. Igaz, itt tehéntrágyával döngölik a padlót, olyan kemény, érdes, hogy fel is törte Sanyi (Horváth Sándor, az együttes énekese, táncosa – a szerk.) talpát, mikor mezítláb táncolt rajta. De a vendégszeretetük volt az, ami leginkább hasonlított az itthoni körülményekre. A tekintetükön, arcukon láttam, hogy őszintén örülnek nekünk. A gyerekek pedig majd elszálltak a boldogságtól: nevettek, bohóckodtak. Nagyon vidám emberek voltak, a szegénységük ellenére elégedettnek látszottak, a nők szeme alatt egy szarkalábat sem láttál.

Egy másik helyen pedig hozzátok hasonló falusi zenészekkel találkoztatok.

Érdekes helyzet volt, még az utunk elején történt. Egy öt-hatszáz kilométeres buszozás után érkeztünk meg egy borzasztó nyomorúságos kisvárosba. El is szörnyedtünk, nem tudtuk elképzelni, hol fogunk játszani. Hamarosan azonban egy nagy kapun keresztül átértünk egy óriási fallal lekerített városrészbe, ami teljesen más világot takart. Mint egy rezervátum: szinte luxus körülmények között nyaraló fehérek szállodái voltak ott, ezekkel a falusi zenészekkel együtt nekik játszottunk. Egy kedves meglepetéssel vártak bennünket: megtanulták két dalunkat a CD-nkről, de hirtelen fel sem ismertük, annyira máshogy szólt.

Az egyik legmegrázóbb élmény azonban később, Delhiben ért bennünket, ez már a turné vége felé történt. Elvittek minket látogatóba egy cigány bábcsoporthoz. Nagyon ügyes előadóművészek voltak, jártak már Európában is. Egy lakótelepen laktak, de olyan zsúfoltságot én még soha nem láttam. Ember ember hátán, szinte alig vártuk, hogy eljöjjünk onnan. Fél óra, háromnegyed óra után már mondtuk Silló Sanyinak (az együttes indiai útjáról készült film rendezője – P.A.), menjünk hamar, mert nagyon rosszul vagyunk. Nem lehet ezt leplezni, főleg a kamera előtt. A vendéglátóinkat pedig a világért sem akartuk megsérteni azzal, hogy kimutatjuk az érzelmeinket.

Ők nevezték magukat cigánynak? Egyáltalán, akikkel találkoztatok a turné során, mit tartottak a cigányokról, az indiai eredetükről?

Na, ez egy érdekes kérdés, mi is sokat beszélgettünk erről. Már a turné előtt történt egy furcsa dolog. Az egyik koncertünkről hazafelé jövet a repülőgépen megismerkedtem egy indiai nővel, meghívtam az A38-ra a koncertünkre. Kérdeztem, mit tud, gondol a cigányságról, élnek-e még olyanok, akik annak tartják magukat. De szerinte Indiában nincs olyan népcsoport, aki ma cigánynak nevezné magát, az

európai romák indiai elvándorlásáról pedig soha nem hallott. És most Indiában mi alapján nevezhetnénk valakit cigánynak? Barnának mindenki barna, szegénynek szinte mindenki szegény. A legtöbb hasonlóságot talán köztünk és a radzsasztániak között fedeztük fel, ők épp olyan vendégszeretőek voltak, ahogy nálunk szokás. Delhiben is kínálgattak bennünket, de mégis más volt ott náluk.

Akkor ki nevezte őket cigánynak, ha nem ők maguk?

A zenetanár kísérőnk, aki tolmácsolt. Ő mutatta be őket úgy, mint egy cigány bábcsoportot.

A közös zenélések alkalmával fedeztetek-e fel hasonlóságokat? Mennyire volt könnyű összehangolni az előadásmódot?

Azzal semmi gond nem volt, nagyon hamar egymásra találtunk. Hasonlóság azonban nem sok volt, esetleg Radzsasztánban, néhány hangszer, pár dob volt ismerős. De az ottani zenészek együtt szájbőgőztek Pistivel (Németh István, az együttes szájbőgőse, kannása – a szerk.), az egyik lány pedig táncolt is a Horváth Sanyival.

Találtatok-e ismerős motívumokat az ő táncában?

Nem, semmit. Sőt, a férfiak meg voltak halva a Sanyi táncától, náluk csak a nők táncolnak, a férfiak soha. Ők viszont nagyon szépen mozognak: nagy súlyt fektetnek a kezek, a fej, a csípő mozgására. Olyan mutatványokat is beiktatnak, hogy a szemükkel, szájukkal emelik fel a pénzt a földről tánc közben. Az éneklési módban volt ismerős elem, bizonyos technikák a mi hallgatóinkat idézték. De mi hangváltásokkal érjük el ugyanezt a hatást.

Mély benyomást tett rátok az indiaiak szegénysége. Miért? Miben láttátok a fő különbségeket az itthoni körülményekhez viszonyítva?

Úgy láttuk, a faluban, ahol jártunk, egészen másképp viselik a szegénységet, mint nálunk. Az arcukra volt írva a belenyugvás, vagy inkább az elfogadása annak, amit rájuk mértek. Mintha nem is vágynának többre, megelégszenek azzal a kevéssel, amijük van. A gyerekek mosolyogtak, nevettek ránk. Itt mindenki egyformán élt, ugyanabban az egyszerűségben.

Egészen más volt a helyzet a nagyvárosokban, köztük is talán Delhiben volt a legszörnyűbb. Az a mocsok, az a szenny, az a nélkülözés, ami az utcát elborította, az kibírhatatlan volt. Viszont különbséget is lehetett tenni a gazdagabb negyedek és a nyomortanyák között. Az éjszakai forgatásokon jártuk ezeket a szegényes utcákat. Olyan mértékben ütött agyon bennünket az a nincstelenség, alig tudtuk kiheverni, a mai napig nem tudtuk magunkat ezen túltenni.

De azt hiszem, ezt az indiaiak egészen másképp élik meg, ennek vallási, kulturális okai lehetnek. A lélekvándorlásban való hit lehet a magyarázata annak, hogy nem is ragaszkodnak úgy a tulajdonukhoz. Tudjuk, ezért tisztelik annyira a jószágokat, különösen a teheneket. (A forgatócsoportunkat nem engedték be a templomba, a tehenek pedig benn kószáltak.) Az otthonukban mintha megelégednének az alapvető használati tárgyakkal, nem arra törekszenek, hogy minél többet vásároljanak. Ha a lakásukat lelakták, másikba költöznek.

A tolmáccsal beszélgettetek az indiai életről, vagy előfordult olyan is, hogy a meglátogatott családok tagjai meséltek nektek?

Beszélni nem nagyon kellett, megmutatta magát ott, ami van. Az utcán a rongyaikban kuporgó öregek látványától sokáig nem szabadultunk.

Miért volt ez más, mint Magyarországon, hiszen nálunk is látni hajléktalanokat az utca kövén?

Talán mert tudja az ember, hogy ők kukáznak, abból élnek, amit ott találnak. De Indiában nem hiszem, hogy sok mindent találnának a szemétben. Valahogy minden olyan reménytelenül sivár volt. Több száz kilométert utaztunk, de nem láttunk gabonaföldeket, talán egy kevés kukoricát, de az is gyalázatosan nézett ki. Kecskét viszont mindenfelé tartanak.

A koncertek mellett az utazásotoknak ez volt a hangsúlyos része? Megörökítették, milyen hatást tesz rátok az indiaiak szegénysége? A forgatásnak erről a részéről már volt egy előzetes elképzelés? Beszélgettetek-e utazás közben arról, milyen film alakul a rendező fejében?

Nem, erről egyáltalán nem ejtettünk szót. Volt egy turnétervünk, aszerint mentünk a különböző helyekre. A szabadidőnkben pedig nézelődtünk, sokszor éjjel is az utcákat jártuk. A legtöbb helyen akkor indul be az élet, hiszen napközben irtózatos meleg van. Szerintem sikerült Indiának szó szerint a mélyére hatolni, turisták nem valószínű, hogy ilyen helyekre vetődnek.

Rengeteg tanulsággal szolgált ez az út, sok mindent átgondolt ott az ember. Kicsit felőlük néztük, milyen is állandóan többre és többre vágyni, még nagyobbat, még szebbet akarni. Sokkal jobban megbecsüli az ember azt, amije van, egy ilyen út után. Nagyon megrázott bennünket. Érdekes módon Silló Sanyiékat nem. Beszélgettünk is róla, azt hiszem, nekik ez csak egzotikum. Hozzánk elég közel van a szegénység, hogy átérezzük, milyen az igazi nélkülözés. Bár hál’ Istennek olyan még nem esett meg velünk, mint ott, hogy semmink sincsen. De jobban bele tudtuk képzelni magunkat. Úristen, gondoltam, milyen is annak a fiammal egykorú, tízéves gyereknek hajnalban kelni, és a buszpályaudvaron koldulni, ahelyett, hogy aludna, aztán menne iskolába. Volt egy felejthetetlen élményünk Delhiben, épp a gyerekekkel. A kísérőink megtiltották, hogy pénzt adjunk az utcán bárkinek is, így kitaláltuk, hogy összedobunk valamennyit, amiből aztán veszünk az ottani McDonald’s-ben burgereket, azokat osztjuk szét nekik. Ezt meg is tettük, de utána csoportokban kezdtek jönni utánunk, egyre többen kapcsolódtak hozzájuk, felnőttek is. Borzasztó félelmetes volt, egyrészt látni az arcukon azt a nyomorúságot, másrészt nem is tudtuk, hogyan fogunk megszabadulni tőlük. Bemenekültünk egy-egy üzletbe, de csak kísértek tovább, míg lassan lemaradoztak. Így visszagondolva, azt hiszem, ha nincs a filmforgatás, talán soha nem jutunk el ezekre a helyekre. Úgy jövünk haza, hogy szép hely ez az India, még ha szegényesen élnek is.

Tehát mégis a film koncepciójához tartozott, hogy megpróbálja kicsit a ti szemetekkel láttatni az ázsiai szegénységet?

Igen, mert ez nem szokványos turnéfilm. Inkább keveredik benne az úti film és a koncertfilm. A kamera mindig kísért bennünket, bármerre mentünk: hangszerboltokba, műemlékekhez, vagy ha csak az utcákat róttuk. A másik alapötlet volt ugye a gyökerek keresése. Nehéz azt megmondani, mit tekinthetünk cigány gyökereknek, annyi éven keresztül vándoroltunk, keveredtünk. Olyan ez, mint a zene. Hiszen hogy beszélhetnénk igazi cigány zenéről, amikor mindenfelé élnek cigányok, mindenhol összeolvad a zenéjük

az ottani stílusokkal. Nekem persze hogy forr a vérem, amikor spanyol flamencót hallgatok, de annyiféle népzenével van hasonló élményem.

Mindenesetre furcsa volt azzal szembesülni, mennyire másképp láthatjuk ugyanazt az országot. Nem sokkal hazatérésünk után a televízió egyik reggeli magazinjában Jakupcsek Gabriella épp az indiai úti élményeiről mesélt. Mintha egy másik világban járt volna.

Pócsik Andrea

Fotók: Parno Graszt